2016. 06. 12.

A mellékszereplők önérzete

Hogyan legyenek hitelesek a karaktereid? Hogyan tudsz még több életet lehelni a szereplőidbe? Most egy további erről szóló tippet olvashattok itt. És miért fontos ez? Mert meggyőződésem szerint a részletesen kidolgozott karakter magával hozza a történet összetettségét is. 

Karakterépítés témakörben a legtöbben általában a főszereplőről beszélnek, vagy egy-két olyan mellékszereplőről, aki majd fontos fordulatot hoz a regényben. Természetesen ez is lényeges téma, de a főszereplőt azok a mellékszereplők is formálják, akik csak csendben ott élnek mellette. 

A következő mondat nem a saját gondolatom, de bevallom, nem tudom már, honnan származik: minden mellékszereplő azt kell, hogy gondolja magáról, hogy ő a könyved főszereplője. Korábban  a Karakterépítés Pinteresttel című bejegyzésemben már említettem, hogy ügyelnünk kell arra, hogy a szereplők érdeklődési körében vagy motivációjában legyen valami közös, ha te kijelented a könyvedben, hogy ők legjobb barátok. Hiszen a valóságban is így jönnek létre a kapcsolatok. Ha ez nem így van, akkor előfordulhat, hogy nem áll össze a történeted, valami nem oké benne, de igazából nem érted, nem érzed, hogy mi. A probléma lehet például az, hogy semmi értelme a szereplőid összetartásának. A mellékszereplők ugyanis nem csak hobbiból támogatják vagy gátolják a főszereplődet: valami céljuk van vele, és - legyünk őszinték - még a legszorosabb barátság esetében is valami érdekük fűződik hozzá. Ez az érdek persze lehet csupán annyi is, hogy ha jó barát, akkor majd legközelebb vele is azok lesznek mások, amikor neki lesz rá szüksége: a barátságok alapvetően ilyesmik miatt jönnek létre. Ráadásul adott mellékszereplőd egy regény szereplője, amely valószínűleg 200-300 oldal, ha nem hosszabb (vagy legalábbis így szeretnéd), csak van valami, amit szeretne elérni, ami miatt az egész ügybe belekeveredett. Ha csak véletlenül, akkor pedig szeretne kikeveredni belőle - ez is egy cél. 

Két dolgot kell szem előtt tartanod:

  1. a mellékszereplők azt hiszik magukról, hogy ők a főszereplők. Mindig mindenki azt hiszi. Nézzétek meg, hány olyan facebookos cover photo van, amelyik arról szól, hogy az illető, akinek a profiljához tartozik, a saját útját járja, vagy hogy ez az ő útja, mások nem érthetik, hogy az élet kaland vagy utazás stb. Soha senki nem rak ki olyan képet, hogy "én itt csak mellékszereplő vagyok, mondjátok meg, mit csináljak, és azt teszem". 
  2. Ahogy Kurt Vonneguttól gyakran idézik, a szereplőknek vágyniuk kell valamire, akkor is, ha az csak egy pohár víz. Ezzel nem teljesen értek egyet. Szerintem számtalan motiválatlan, depressziós ember él a földön, de most őszintén: arról talán nem lehet jó regényt írni? Hiszen ez a legnagyobb tragédia. Ott pont az ambíció hiánya az, amiből egy jól megformált karaktert ki lehet hozni. Talán épp az a karakter vágya, hogy találjon végre egy életcélt magának. Mindenki szeretne valamit, talán csak annyit, hogy kikerüljön a cél nélküli időszakból. (Megjegyzem: ha gyerekekről írsz, ők valószínűleg még nem a világ megváltásán gondolkodnak, az ő késztetéseik még nem [feltétlenül] nevezhetőek ambíciónak, de nekik is vannak vágyaik és céljaik.)
Mi a teendő? Fogj egy darab papírt (én ilyen maradi vagyok, írhatod persze számítógépbe is), és minimum egyetlen jó kövér bekezdést írj minden mellékszereplőről. (Pontos mértékegység persze nincs, amivel meghatározhatom, milyen hosszú szövegeket kell írnod; ez olyan, mint a szakácskönyvben a csipetnyi kifejezés.) Amíg ezt írod, felejtsd el, ki a történeted igazi főszereplője, és miről szól a regény igazából. Minden ilyen írást úgy alkoss meg, hogy közben az adott mellékszereplőd szemszögéből nézed a világot, és megírod, hogy ha ő lenne a főszereplő, miről szólna a történet. Ha köré épülne fel minden, mi lenne a könyved fülszövege? Minél hosszabb szöveget írsz róluk, annál jobb. Ezekben szerepeljen az adott szereplő célja, és derüljön ki, mi értelme van számára, hogy gátolja vagy segíti a főszereplőt. Ha nem sikerül, akkor számodra fog kiderülni, hogy a dolog nem élethű. Minél több ilyet írj: minden olyan mellékszereplőről alkoss egy-egy ilyet, aki tartalmasabban szerepel, vagy aki, ha csak egy rövid időre szerepel is, de karaktere gyökeres változást hoz a történetben. Én is meg fogom csinálni; úgy gondolom, vagy tíz ilyen szöveget kell majd írnom. 




Kép: Pexels


2016. 03. 05.

Karakterépítés Pinteresttel

Nem olyan rég találtam rá a Pinterest nevű közösségi oldalra, és azt hiszem, nem is használom ki igazán az összes általa nyújtott lehetőséget. Ha valaki nem ismerné: a Pinteresten pinelhetünk (kitűzhetünk) képeket, amelyek továbbra is hivatkoznak eredeti forrásukra, megjegyzéseket fűzhetünk hozzájuk, és különböző mappákba (faliújságokra) rendezhetjük őket, amelyek lehetnek nyilvánosak vagy titkosak. Mindenféle témákat beállíthatunk a keresőben, és azoknak megfelelő képeket kapunk.


Hogyan lehet a Pinterestet karakterépítésre használni? Én például nyitottam néhány táblát, amelyek a karaktereimre vonatkoznak. Egyelőre csak próbaképpen kezdtem el, mert ezek a karakterek egy egyelőre még csak formálódó történet részei. Először nem is gondoltam, hogy ez egy komoly valami lesz. Minden esetre tudom ajánlani a módszert minden olyan történethez, amely a modern korban játszódik. (Régies sztorikhoz is felhasználható, csak akkor közvetettebben kell elképzelni a módszert.)

Képzeld el azt a szituációt, hogy a karaktereid regisztrálnak a Pinterestre. Ezt nem kell beleírnod a történetedbe! Nem baj, ha mindez ellenkezik a mese szálaival, a lényeg annyi, hogy személyiséget találj ki a szereplődnek, nem kell, hogy ez része legyen a történetnek. Keress rá mindenféle témákra: lakásokra, színekre, állatokra, zenékre, zenészekre, filmekre, színészekre, frizuratippekre (például inkább felkötött frizurákat mentene el? elmentene egyáltalán ilyesmit?), hobbikra, ételekre, tájakra (pl.: inkább meleg, napos tájat mentene el, vagy inkább egy erdőről készült fotót?), híres regényekre, kutyafajtákra, márkákra, cipőkre, stílusokra, városokra, híres helyekre és így tovább. Mindez akkor lesz hasznos (hiszen különben csinálhatnád egy papíron is, vagy fejben), ha nem azt mented el, ami jellemző a szereplődre, hanem amit ő elmentene magáról. Hogy kell ezt érteni? Úgy, hogy az emberek szeretnek valamilyen képet kialakítani magukról. Tegyük fel, hogy ez egy nyilvános tábla (táblának hívják a Pinteresten a mappákat, ezek lehetnek titkosak vagy nyilvánosak), és tegyük fel, hogy a karaktered tudja, hogy az ismerősei (vagy leendő osztálytársai, leendő munkatársai, tehát olyan emberek, akik most még nem ismerik, de nagyon hamar meg fogják ismerni őt, és be fog kerülni a társaságukba) meg fogják nézni ezt a táblát, és ez alapján fogják őt megítélni. Mint amikor a leendő osztálytársaid rád keresnek a Facebookon (de azért kamu profilokat ne készíts a könyvírás jogán se Facebookon, mert azt nem illik). Mindez azt eredményezi, hogy a szereplőd el fog menteni pár olyan dolgot, ami valóban igaz rá, de azért nem teljesen. Például elment egy csomó képet a síelésről, de valójában csak szeretne megtanulni. Elment rengeteg képet New Yorkról mint kedvenc városáról, de igazából nem járt ott. Elment egy balettozós képet, pedig valójában már nyolc éve nem sportol semmit. És még az is megtörténhet, hogy a karaktered egyéniségéből az fakad, hogy hazudna, és csupa teljesen más dolgot mentene el, mint amilyen valójában. Megjegyzés: az emberek, ha azt mondják nekik, mentsenek el olyan képeket, amelyek az személyiségüket jellemzik, mindent elmentenek, olyat is, amit a többiek nem mondanának meg róluk. Hangsúlyosabb lesz minden tulajdonságuk, amit magukról gondolnak, viszont lehet, hogy mások egészen másra asszociálnának velük kapcsolatban. 

Ha az ember beállítja Pinteresten a témaköröket, amik érdeklik, a főoldalon ömlesztve jelennek meg a témába illő képek. Akkor csinálod jól ezt az egészet, ha egy idő után ránézve egy fotóra meg tudod mondani, hogy a sok karaktereknek szentelt táblád közül melyik mentené el az adott képet a saját magáról szóló mappába. Vagy ha egy nagy képcsoport között meglátsz egyet, és már automatikusan rááll az agyad, hogy az jusson eszedbe: "na, ez XY karakteremnek hogy tetszene!".

Vannak olyan általad kitalált személyek, akik barátai egymásnak? Mi tartja össze őket? Van valami logika abban, hogy barátnak írtad meg őket? Mi teszi őket hasonlóvá? Van valamilyen egyezés a pinterestes táblájukban? Van olyan dolog, ami mindkettejüknél szerepel? 

Az egyes szereplőid pedig elég változatosak? Elég árnyaltak? Senki sem teljesen tipikus (ne indulj ki sztereotípiákból; attól, hogy valaki rock zenét hallgat, lehet, hogy imádja a rózsaszín kis virágokat). 

Hardcore verzió: ezt én magam nem csinálom, de ha igazán el akarsz mélyedni a módszerben a képekhez megjegyzéseket is írhatsz, ezzel szintén jellemezve az illetőt. Van olyan ember aki szívecskés feliratokkal látna el egy fotót, van olyan, aki ettől elhatárolódik. Van, aki nyolc felkiáltójelet tesz minden után, van, aki nem ír ilyen érzelmesen. Úgy egyáltalán: van olyan karakter, aki fűzne megjegyzéseket a képekhez, van, amelyiknek nagyon jó a memóriája, és úgyis tudja, mit miért mentett el. A te szereplőid melyik verzióba tartoznak? Hogyan feliratoznák a képeket? Akár ugyanazt a képet!

Az is előfordulhat, hogy két szereplő utálja egymást, de ugyanazt a képet mentenék el. Csakhogy az egyik emiatt, a másik amiatt. 

Bár előnyben vannak azok, akik tudnak angolul (hiszen az oldal úgy sokkal több találatot dob ki mindenre), azért magyarul is találhatunk valamit. Illetve alapszavak ismerete szükséges csak a kereséshez. Úgy gondolom, egy próbál megér. 


Képek: StockSnap és Pexels



2016. 02. 02.

Amikor a kritika is lopás

Én hiszek az eredetiségben, és abban, hogy igenis lehet még mindig újat mondani. Mert egy régi történet modern korban, az egy új történet. A világtörténelem új problémáival és felvetett kérdéseivel mindig az aktualitás próbál megbirkózni, és a művészek általában tudnak újat mondani a jelenről. Néha az is lehet eredeti, ahogy rávilágítunk arra, mennyire párhuzamba állítható egy mai dolog egy évszázadokkal ezelőtti eseménnyel. Például, ha valaki mondjuk ebben hisz, megpróbálhatja egy regényben bebizonyítani azt, hogy az emberek minden történelmi korban ugyanolyanok, és csak a körülményeik változnak. De ennek ellenkezőjéről is írhatunk. Úgy gondolom, amíg művészek léteznek, addig eredetiség is létezik, mert az eredetiség nem azt jelenti, hogy eddig sosem látott betűkkel írunk eddig sosem látott-halott eseményekről, és még a gravitációt is megkérdőjelezzük. Én tehát - szögezzük le - hiszek az eredetiségben, és annak lehetőségében. 

Viszont megfigyeltem, hogy az embert sokkal többször vádolják lopással, mint ahányszor az logikus lenne. Sok esetben a vádló maga sem gondolja végig, mit mond. Én magam vagyok az ötlettelen fanfictionök (nyilván vannak jók is) és a feldolgozás vagy parafrázis szót nem érdemlő ötletlopások egyik legnagyobb ellensége. Egyes dolgok azonban nem azonnal más dolgok lopásai. Az olvasók is lehetnek beszűkült gondolkodásúak, és egyes vádjaik néha arra utalnak, hogy ők maguk nem elég olvasottak ahhoz, hogy elhiggyék, nem egyetlen regény írója találta fel az adott dolgot. Ilyen téma például a gimnazista fiatalok története, amelyet ha elkezdesz írni, a legtöbb ember a Szent Johanna gimire asszociál. Ehhez sok mindent nem tudok hozzáfűzni, mert én magam egyáltalán nem ismerem a Szent Johanna gimit, sosem olvastam, viszont - talán életkoromból adódóan is - írok ilyen történeteket is. Persze ha valaki kellően (?) olvasott lenne, megvádolhatna azzal is, hogy a Pál utcai fiúkat (ugyan ők általános iskolások), a Neveletlen hercegnő naplóját (Albert Einstein Gimnázium) vagy Nyilas Misi történetét (Debreceni Kollégium), esetleg a Törless iskolaéveit, a Zabhegyezőt, vagy az Abigélt lopom - persze ehhez ezeket el kellene olvasni. (Vagy a Laura titkos társaságát, a Bradley, az osztály rémét, a David nem hagyja magát című regényt, Arthur Slade-től a Törzseket, Jodi Picoulttól a Tizenkilenc percet, az Emil és a detektíveket...) Tulajdonképpen a legtöbb fiatalokról szóló regényben vagy novellában van egy általános vagy középiskola, ami sok esetben hangsúlyos is. Még a Bovaryné is egy iskolajelenettel indít, de tény, hogy gyorsan túllendül ezen a képen. 

Másik gyakori tapasztalatom a térképek esetével kapcsolatos. Az egyik ismerősöm szóvá tette, hogy minden fantasyt író személy lopja a A Gyűrűk Ura térképét. Én erre elmeséltem neki, hogy az én fantasymnak is van térképe, én magam rajzoltam. Ő még próbált kardoskodni a térképrajzolási stílus lopása mellett, de aztán azzal érveltem, hogy egy térképet véges módokon lehet megrajzolni. Én magam persze nem vagyok rajzművész, A Gyűrűk Ura térképe nagyon szépen van megalkotva, és egy rajzoló a másik rajzoló stílusát tudja koppintani, ezzel tisztában vagyok. Na, de mégis: hegyeket, folyókat, fákat, tavakat véges módon lehet lerajzolni, mert ha fejre áll a kartográfia krémje, akkor se lesz egy tóból folyó. Természetesen kreatívnak lehet lenni, sőt kellene, hogy legyen rá igény magunkkal szemben is. Fel lehet tenni ilyen kérdéseket, hogy rajzoljunk-e rá kastélyokat, vagy egyáltalán bármilyen nem méretarányos, jelzés értékű figurát (például jelezzük a várost egy darab házzal), vagy ne, milyen betűtípussal írjunk rá, megpróbáljuk-e utánozni a régi stílusú térképeket, mondván, hogy ez egy régi korban játszódó történet, vagy inkább az olvasó számára nyújtott segítségadásként fogjuk fel a térképet, és modern ábrázolásmóddal alkotjuk meg... ezek részletkérdések, és ezekkel lehet kreatívan eredetit alkotni. Viszont az én ismerősöm nem látta az én térképemet, mikor erről beszélt, ráadásul én magam nem vagyok rajzművész, és egy írótól ilyen szempontból ne várjunk sokat, hacsak nem egy publikáló szerző, akinek van egy remek illusztrátora. 

Biztos lehetne még felhozni számtalan másik példát, kommentben is szívesen fogadok ezzel kapcsolatos megjegyzéseket, tapasztalatokat. Én magam tényleg ellene vagyok annak, hogy minimális fantáziával alkossunk, és egyszerűen csak saját szereplőinket pakoljuk egy más által kitalált világba, vagy valami hasonló, viszont azt is tudomásul kell venni, hogy egyes dolgokat egész egyszerűen bizonyos keretek között lehet megvalósítani, és attól, hogy mi magunk csak lopással tudnánk valamit kitalálni, nem jelenti, hogy mások is. A tudományos világban is többször előfordul, hogy egymástól független egyének ugyanarra a felfedezésre jutnak. A tanulság tehát - és legyen követendő példa, hogy ezt éppen én írom, aki előszeretettel kritizálok minden koppintást és sablonosságot -, hogy ne kritizáljunk ész nélkül, és ha mégis arra adjuk a fejünket, hogy kiderítjük, adott esetben vajon egy lopásról vagy egy eredeti ötletről van-e szó, minimum nézzünk rá a kérdéses műre (például arra a bizonyos térképre). 

Egyébként kritikát vajon lehet lopni? Például egyes műveket divattá válik kritizálni. Ezek sok esetben valóban nem jó könyvek, és semmi baj azzal, ha valaki olyasmit kritizál, amit mostanában divat utálni. Feljogosítja rá az, ha nyolc mondatban meg is tudja fogalmazni a véleményét úgy, hogy abban ne legyen egyetlen csúnya szó sem. Tehát ne lopjunk történetet, és ne lopjunk kritikát sem! 




Fotó: StockSnap


2015. 11. 29.

Miért írjunk naplót?

--> Bónuszbejegyzés a cikk alján. 

A naplóírást, bár sok ismert író vezetett naplót, általában nem szükségszerűen íróknak ajánlják, és ritkán hozzák összefüggésbe a kreatív írással. Most egy kicsit hazudtam, mert magam is a neten találtam ösztönző tippeket, amelyek végül rávettek, hogy kezdjek naplót írni, viszont ezek igazából nem függtek össze a művészettel, vagy csak közvetetten álltak vele kapcsolatban. Én most arról fogok írni, miért jó egy írónak, ha naplót vezet. 

Utoljára nagyjából tizenhárom éves koromban írtam naplót. És úgy egyáltalán, körülbelül tizenegy-tizenkét éves koromban írtam úgy naplót, hogy azt valóban rendszeresnek lehetett nevezni, valóban megtöltöttem vele egy-két kemény fedelű füzetet. Ennél korábban jórészt csak annyi történt, hogy elkezdtem naplót vezetni, majd néhány bejegyzés után el is vesztettem a türelmemet. Azt hiszem, csak divatból illetve filmek hatására próbálkoztam vele, de nem láttam igazán a lényegét. A végigírt naplóimmal mi a helyzet? Semmi. Rendszertelenek, csaponganak, és lényegtelen apróságokkal vannak teleírva. 

Ezek után miért javaslom azt nektek, hogy írjatok naplót? Erre rengeteg magyarázatot lehet találni - én főleg a Pinteresten találtam hatásos tippeket -, ám ezek nem kapcsolódnak a művészethez. Olyan érvek miatt kezdtem el újra naplót írni, mint például: az ember, ha visszaolvassa, kívülről is látja magát, a döntéseit, a tetteit; segít a céljainak elérésében (egész egyszerűen nem írhatod le egy naplóba húsz alkalommal egymás után, hogy ma is lusta voltál valamihez); állítólag az álmok akkor válnak célokká, ha papírra vetjük őket; később érdekes lehet visszaolvasni (az már tényleg reálisabb, hogy valaki huszonévesen izgalmasabb eseményekről számoljon be, mint annak idején tizenkét évesen); segít tudatosan élni az életünket... és még folytathatnánk nagyon sokáig, de akit ezek a témák érdekelnek, az majd rákeres az interneten. 

Mikor újra naplóírásba fogtam, egyrészt az is buzdított, hogy kipróbáljam, vajon igazak-e ezek az érvek. Másrészt pedig egyszerűen történt valami, amit le akartam írni. Gondolom, senkit nem lep meg, ha azt mondom, szeretek írni, és a szépirodalmi alkotásokon kívül is szívesen írok (csak úgy magamnak cikkeket, dalszöveg-fordításokat stb.), és van az a szint, amikor annyira idegesít valami / örülök valaminek / sok mondanivalóm van valamivel kapcsolatban / hosszan tudnék érvelni valamiről, hogy inkább leírom. (Ez másoknak is jó, mert akkor nem őket idegesítem azzal, hogy órákig beszélek róla.) Egy ilyen dologról kezdtem el írni újra. 

Most következik az, ami a szépíráshoz kapcsolódik. Láttam egy írásról szóló blogon, hogy egy férfit (a blog vezetőjét) rávette a felesége a naplóírásra, és a kezdeti kétségek ellenére végül nagyon belejött, és ajánlja ezt a módszert íróknak. Ő azonban nem fejtette ki pontosan, mi olyan jó ebben az írók számára. Végül én is rájöttem, (hogy szerintem) mi hasznos benne írói szemmel. Az, hogy magunkról kell írnunk.

Persze ez nem mindenkivel van így, de én soha nem írok egyes szám első személyben. Nem szeretem. Pláne nem írok magamról (vagy magamról álnéven stb.), ilyet utoljára gyerekként csináltam. Nem mintha ez rossz dolog lenne, csak engem az írásnak nem ez a válfaja köt le. Ugyanakkor a naplóim, mint már említettem, melyeket gyerekkoromban írtam, csapongóak voltak, valamint nem fejtettem ki bennük részletesen a dolgokat, úgy írtam, hogy utólag már én sem értem néha, miről beszéltem. Egy külső személy nem igazodna ki rajta könnyen. Persze egy napló esetében ez nem is szükséges. Tudjátok, milyen az, amikor például valaki el akarja mesélni egy friss filmélményét, de nem sikerül kronológiai sorrendben haladnia, mert lelkesen mesél, és végül össze-vissza bonyolítja az egyébként nem érthetetlen történetet? Biztos van olyan ismerősötök, aki így mesél filmeket. Na, így írtam én régen naplót. Most viszont nem. Most mindent kronológiai sorrendben írok, úgy hogy akár olyasvalaki is megérthesse, aki nem ismer (ez nem azt jelenti, hogy mindent el kell benne magyarázni, ami egyértelmű, csak legyen a mondatoknak eleje és vége), írok bekezdéseket, és írok párbeszédeket, úgy, ahogyan azt egy regényben szokták. Persze nem mindig, csak ha történik valami izgalmas. Mindez időigényes hobbi, de szerintem hasznos. 

Aki szeret naplóregényt írni, annak mindenképpen javaslom, hogy próbálja ki a naplóírást. Nekem mindig az volt a bajom olvasóként a naplóregényekkel, hogy nem élethűek. Hiányzik belőle az a feldúltság, amivel az ember rója a sorokat. Egy igazi napló írása szinte kötelező annak, aki ilyen műfajjal próbálkozik. 

Aki nem szeret ilyet írni (ahogy én se), annak is hasznos lehet a dolog. Megtanul tőle az író türelmesnek lenni. Ha nem magunkról írunk, akkor is sokszor előfordulhat velünk, hogy annyira izgatottak vagyunk egy jó ötlet miatt, hogy esetleg nem fejtjük ki azt eléggé. A naplóírás türelemre nevel, a kronológiai sorrend betartására, annak figyelembe vételére, hogy valamit akkor is le kell írnunk egy másik dolgot megelőzően, ha nem azzal szeretnénk kezdeni. Mégsem okoz túl nagy fejtörést: az ember nem szerkesztgeti meg a naplóját, ami le van írva, le van írva, nincs teher, hiszen soha nem fogja publikálni. Ha valamelyik nap nem történt velünk semmi izgalmas, írhatunk a véleményünkről: politikáról, társadalmi kérdésekről, hírekről, olyan eseményekről, amelyek nem velünk történtek, de hallottunk róluk, vagy jelen voltunk, miközben zajlottak, és gondolunk róluk valamit. Ez segít a gondolatainkat rendezni, visszatérni az eredeti filozofálgatás szálához, egyszerűen arra jó, hogy tudatosítsuk, hol tartunk, mit akarunk leírni stb. A naplónak nincs jövője, nem tudjuk, mi felé halad a dolog, hiszen az még nem történt meg. Gyakorolni lehet vele az érvelést, és mások gondolataiba is bele lehet helyezkedni. 

A saját korunkat is megörökíthetjük. A jelenben játszódó regényekben vagy novellákban hajlamosak lehetünk kevésbé éreztetni a korhangulatot. Ez egyfelől jogos, hiszen tulajdonképpen a jövőbeli olvasó szemében minden éreztetésnek számít, amit mi számunkra evidensen írunk le. De a jelenbeli olvasók számára is lehet a korhangulatot éreztetni. Ez nem fölösleges, kiváltképp olyan prózai művekben nem, amelyekben a körülmények döntő szerepet játszanak a főszereplő életében (például szólhat arról egy regény, milyen ma egyetemistának lenni, milyen gondjai vannak egy mai fiatalnak, aki munkába áll stb.). Hol gyakorolhatnánk ezt jobban, mint egy naplóban?  

Egy író számára, úgy vélem, fontos, hogy átlássa az emberek közti viszonyokat, és ennek a legnehezebb példája az, ha ő maga is szereplő egy történetben. 

Aki nagyon nem akar naplót írni (valamiért sokan fölösleges időtöltésnek, vagy gyerekes elfoglaltságnak tartják), az rákereshet a journal propt kifejezésre. Így általában kérdéseket fog találni, minden napra egyet, amelyekre válaszolhat. Vagy írhat journalt, azaz egy adott téma köré szervezhet naplót (például hogy halad az írással, mik a céljai vele stb.). 

Úgy képzelem, hogy lesz, aki ezt a bejegyzést nem fogja komolyan venni, mert nem divat felnőtt fejjel naplót írni. Pláne nem kézzel (márpedig én így írok mindent). Nem is kell velem egyetérteni, de szerintem az még sosem ártott egy írónak, ha akármi mást is írt a regényein, novelláin, versein kívül. 

Három idézet a végére: 

"Keep a daily diary of your dreams, goals and accomplishments. If your life is worth living, it's worth recording." /Marilyn Grey/
--> ford.: Vezess naponta naplót az álmaidról, céljaidról és azok kivitelezéséről. Ha az életedet megéri élni, megérni megörökíteni is.

"Aki más naplóját olvassa, azt kapja, amit megérdemel." /David Sedaris/

"You will never change your life until you change something you do daily. The secret of your success is found in your daily routine." /John C. Maxwell/
--> ford.: Sosem fogod megváltoztatni az életed, amíg nem változtatsz valamin, amit naponta csinálsz. A sikered titka a napi rutinodban van. 

******

Egy bónuszmegjegyzés, mivel régen írtam utoljára: Találtam egy érdekes oldalt WritingProblems néven. Sajnos, ha jól veszem észre, már nem aktív, de utólag is van mit olvasgatni rajta. Nektek most az archívumát linkelem, mert a lényeg úgyis a képeken van. Minden bejegyzés egy-egy rövid mondat egy-egy írás közben felmerülő problémáról. Angoltudás szükséges hozzá, viszont aki tudja értelmezni a szöveget, annak a számára talán felüdülést jelenthet, hogy mások is ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, amikor írnak, mint ő. Én egyes dolgokról tényleg azt hittem, hogy egyediek, és nem jellemzőek másra. Időnként az ember nem feltétlenül tippeket szeretne a megoldásra, hanem tudni akarja, hogy másoknak is vannak gondjaik az írással. Illetve van, amihez nem tipp kell, hanem lélekerő (például újraírni valamit). Ilyen gondokat gyűjtött össze egy mondat/kép jellegű posztokban ennek az általam nem rég talált oldalnak a szerkesztője. 



Képek: Pexels
1
2