2011. 05. 29.

Mary Sue

Mary Sue-nak nevezik a sablonos, kiszámítható karaktereket, melynek férfi változata a Gary Stu, de a Mary Sue elnevezés az elterjedtebb, ezért férfi karaktereket is illetnek vele. Az elnevezés a '70-es évekből egy Star Trek paródiából származik, egyébként a Mary és a Sue angol nyelvterületen különösen gyakori neveket, ezt az átlagosságot próbálja tükrözni a megnevezés. Mary Sue (vagy Gary Stu, de a továbbiakban csak Mary Sue) leginkább a fantasykban vagy sci-ficben fordul elő, de tulajdonképpen bármely műfajban előrántható a kalapból.

Mary Sue legfőbb jellemzője, hogy tökéletes, mind külsőre, mind belsőre értendően. Főleg belsőre! Soha nem él vissza a helyzetével, mindig türelmes, megértő, tehetséges, stb. A környezet is hozzásegíti ehhez, pl. legjobb barátja nagyon ronda. Jellemző, hogy egy évek alatt nehéz munkával elsajátítható készséget ő napok alatt megtanul (például egy különleges vívási technikát), vagy 36 nyelven beszél (még jobb, ha ezt tényként az olvasó nem ismeri, csak azt látja, hogy eddig mindenkivel gond nélkül elkommunikált). Általában nagyon káros a környezetére idézőjelesen, mivel annyira tehetséges, ügyes, tapasztalt, stb., hogy a körülötte lévők (akik csak átlagosak, de NEM gyengék) emiatt az olvasó számára amatőröknek látszanak. Mindenki irigy rá, vagy irreálisan szeretik, amikor irigykedniük kellene. Ha mégis van egy jellemző tulajdonsága, példul türelmetlen, akkor ez csak azokban az esetekben mutatkozik meg, amikor az "áldozat" megérdemli. Ha egy Mary Sue nem menti meg a világot, nincs is jogosultsága tisztességes könyvszereplőnek neveznie magát. Általában ő az utolsó egy kihalt törzsből, vagy éppen árva, lemészárolták a családját, borzalmas szegénységben nőtt fel, miközben valójában egy uralkodó vagy egy nemes elveszett gyermeke, illetve ő a Kiválasztott, vagy ezeknek az elemeknek bármely átdolgozása, netán vegyítése egymással.

Ha ennyire sablonosak ez a szereplő, hogyhogy nem látja ezt maga a szerző? Egyáltalán miért hozza létre őt? Azért, mert saját vágyait testesíti meg. Az ilyen szerzők gyakran alkalmaznak olyan helyzeteket, akadályokat, melyekkel maguk nem tudtak, nem tudnak, vagy, úgy érzik, nem tudnának megküzdeni. Gyakran a Mary Sue ellenében dolgozó karakter úgy hal meg/veszíti el hatalmát, hogy be kell ismernie, Mary Sue-nak mindvégig igaza volt. Sokszor testesít meg a negatív szereplő olyan embert, akit az író a valóságban nem kedvel, vagy Mary Sue olyan nőt/férfit, akivel ízlése alapján szívesen randizna. Az írónak és a szereplőnek ilyen esetekben az ízlése is hasonló, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanaz a kedvenc ételük.

A Mary Sue karakterre ritkán hat a külvilág, ugyanolyan vonzó, ha már három napja nem mosdott, meg miután épp megölt véres harcban egy bengáli tigrist. A tulajdonságokat még sorolhatnánk, rengeteg ilyen létezik, és persze a történet függvénye is, mikor milyen formában bukkan fel. Ezt ugyan sehol nem láttam máshol említve (lásd az alsó linkeket), de véleményem szerint az is Mary Sue tulajdonság, amikor például a főszereplőnek nagy, különleges színű lova van, és véletlenül sem barna, amikor egy bomba robbanása elől az utolsó másodpercben menekül meg, vagy amikor valamit keres, és mondjuk 5 fiók van, s persze a tárgyat az utolsóban találja csak meg.

Mary Sue-t gyermekkorában hatalmas traumák érték, felnőtt korában is sokszor megerőszakolják/visszaélnek a helyzetével. Mindig minden akadályt legyőz, de ha mégsem, az visszavezethető erre a gyermekkori traumára.

Ami még kimondottan jellemző, hogy a Mary Sue karakter nem azért akarja megmenteni a világot, vagy rendelkezik jóval kisebb, de jótékony céllal, mert erre különösebb oka van, hanem azért, mert "ő az a fajta", mert ő a jó. Tulajdonképpen lehet, hogy vágyai sincsenek ezen a célon kívül. (Mire is vágyna egy tökéletes ember?) Ja, és persze, nem áhítozik a hírnévre, teljes titokban tartja, hogy ő most mentette meg a világot. (Ez akkor nem számít rossz pontnak, ha erre oka van, például fél, hogy az életére törnek.)

És persze Mary Sue nem csak pozitív szereplő lehet. A gonosz puszta gonoszságból dolgozik jó-Mary Sue ellen, vagy a világot akarja elfoglalni, vagy a történelemkönyvekbe akar belekerülni. (Azért megjegyezném, amikor kicsi voltam, utóbbit a mesékben nagyon bírtam.) És nem csak hogy be akar kerülni a történelemkönyvekbe, de ezért valami abszolút elvont ostobaságot akar véghezvinni. Vegyünk egy példát és egy ellenpéldát: 2 filmet (egyébként mindkettő jó film szerintem, tehát egyik értékéből sem akarok levonni). A Nevem: Senkiben Jack Boregarnak visszavonulása előtt le kell számolnia a Vadak Bandájával, tehát 500 banditával. Erre Senki buzdítja őt, mert szeretné, hogy a példaképe bekerüljön a történelemkönyvekbe. Mivel Jack tudja, hogy a lovasok a nyeregtáskájukban robbanószert szállítanak, és azt is tudja, hogy azokban tartják ezeket, amelyek díszes kövekkel meg vannak jelölve, és csillognak, néhány lövésre van csak szüksége, hogy véghezvigye ezt a feladatot. Ez még nagyjából logikus is, Jack ugyanis vadnyugati hős, stb,. tehát jogos, hogy nem artista mutatvánnyal akar még ismertebbé válni. (Ő egyébként pozitív szereplő, hiába nem arra szól a példa.) Az ellenpélda Michael Jackson Moonwalkere, amiben Katie-vel kihallgatják Frank LiDeo (?) nagy terveit. Természetesen a főgonosz hangosan ecseteli magában (vagy a kutyájának) a terveit, hiszen miért ne. Ő úgy akar bekerülni a történelemkönyvekbe, hogy elárasztja drogokkal a játszótereket, ami olyan értelemben reális, hogy ha a jövő nemzedéke az általa kifejlesztett drogtól függ, neki fognak engedelmeskedni. Csakhogy a filmben ezt így nem mondják, egyszerűen csak odadobtak neki egy célt. Ráadásul akkor inkább a világot akarja elfoglalni, kinek a történelemkönyvébe akar bekerülni, ha már mindenkit bedrogozott? És persze a földgömbön, amit nézeget egy tucat pók tanyázik, és ez neki bejön - csak a poén kedvéért. Valahol azt olvastam, hogy a neve egy  Michael Jackson által ismert ember (menedzser, vagy egy híres ember, csak műveletlen vagyok?) nevének betűiből tevődött össze. Azért egy jó pontot is adok neki: azon kívül, hogy mindig mogyorót rágcsál, és ez alapján mindig nyomot hagy maga után (ez mégis csak valami jellemzőt, egyedi vonást ad neki), amikor hozzá kerül a kislány, akit Michael meg akar menteni, ugyan tipikus módon megvárja, amíg a főszereplő odaér, de legalább valóban úgy néz ki, mint aki bántani akarja a pozitív szereplőket, és nem azt csinálja, mint a legtöbb főgonosz (például Voldemort), hogy még órákig beszél hozzá, kiélvezi a sikerélményt, vagy olyan lassan közelít felé a  fegyverrel, hogy az alatt bárki kiszabadítja az áldozatot, vagy -a másik lehetőség -  ő akarja megölni, nem engedi az embereinek, ezáltal mindig elszalasztva őt.

Egyébként már maga a "gonosz" megnevezés is arra utal, hogy a jó és rossz harcáról írtak már megint egy könyvet. Helyesen inkább protagonista (főszereplő, nem pedig jó!) és antagonista (aki akadályozza őt, de ez véletlen is lehet, sőt, lehet hogy neki van igaza!).

Csak a poén kedvéért (ezt egy barátom vetette fel): képzeljétek el, hogy a Gyűrűk Urában Sauron, vagy bármilyen más történetben a legyőzendő gonosz végül sikeresen elfoglalja a világot - na, és honnan tudjuk, mi történne? Persze, Sauronról tudjuk, hogy nem a hobbitvédelmi törvénnyel kezdené uralkodásának napjait, de azért érdekes kérdés, nem? Sauron (lelki?)világával kapcsolatban annyit ismerünk, mint sok más főgonoszéval kapcsolatban, hogy az országában az árnyék és a feketeség uralkodik, mert a gonoszok mindig árnyékban és sötétben akarnak uralkodni. (Kérem azokat, akik most felkiáltanának, hogy ennek szimbolikus az értelme, és Sauron a gonoszt testesíti meg, most mégse tegyék, csak arra akartam utalni, hogy a főgonosz éppenséggel Hello Kitty-s esernyőt lóbálva is ármánykodhatna egyszer végre.)

A gonosz karakter jellemvonásairól tervezek még cikket írni a blogba, nem elsősorban Mary Sue-tekintetben.

Az alábbiakban linkelek néhány oldalt, ahol teszteket tölthetsz ki saját karakteredre vonatkozóan arról, vajon Mary Sue (Gary Stu)-e. Angoltudás szükséges, de megéri, elég alaposak, és jó gondolatokat vetnek fel.
http://www.katfeete.net/writing/marysue.html
Legtöbbjük a pontjaidat is összeadja és, és eredménnyel szolgál, de van ami fejben számoltat.

Teszt Harry Potter fanfictionhöz (szintén angol tudással):
http://www.theninemuses.net/hp/work/marysue.html

Itt olvashatsz a gonosz Mary Sue-ról (angol):
http://www.seventhsanctum.com/www/column/WayWorld53.html

A Wikipedia szerint:
http://en.wikipedia.org/wiki/Mary_Sue

Ahol még erről olvashatsz:
http://krono.inaplo.hu/index.php/inter/kultgyujt/610 --> MAGYAR!
http://www.fictionpress.com/s/1440163/1/ --> (ezt nem olvastam el, még csak át se futottam, csak azért        mondom, mert nem szeretek olyat linkelni a blogomra, amiben nem tudom, mi áll, de hátha valakit érdekel)



2011. 05. 22.

Lelkesítő 4

"'Döbbenetes, mire képes az ember, ha megvan benne az akarat."
/Michael Jackson/

"Soha, semmivel sem vagyok elégedett. A tökéletességre törekszem; éppen ettől vagyok az, aki."
/Michael Jackson/

"Ha csak az ismert dolgok érdekelnének, lakatosnak mentem volna."
/Albert Einstein/

"A könyv ne csak barátunk, hanem ellenfelünk is legyen: értsük meg, de vitatkozzunk is vele."
/Denis Diderot/

"Én nem vagyok sztár, nem is akarok az lenni! Én legenda leszek!"
/Freddie Mercury/


"Tudom, egy szál nyomorult kis romantikus történelmi regény nem váltja meg a világot. De az csodás volna, ha pár embert olvasás közben olyan boldoggá tenne, mint engem írás közben."
/Meg Cabot/

"Az írás nem okozója a gyötrelemnek, hanem gyötrelemből születik."
/Michel de Montaigne/

"Akkorra már megtanultam, hogy sohasem szabad kiszárítanom az írás kútját, hanem már akkor abba kell hagynom a munkát, mikor van még valami a kút fenekén, hadd teljen meg az éjszaka folyamán abból a forrásból, amely táplálja."
/Ernest Hemingway/

"Ne azért írj, hogy elmondj valamit, hanem azért, mert mondanivalód van."
/Emil M. Cioran/

"A jó irodalom nemcsak az égbe röpít, de ugyanakkor földhöz is csap."
/Müller Péter/

"Az író ellensége nem a kalózkodás, hanem az ismeretlenség."
/Tim O`Reilly/

"Minden irodalmi irány jogosult, ha művészi nívón áll - kivéve az unalmast."
/Móra Ferenc/

"Könnyebb egy csatát megnyerni, mint leírni."
/Móra Ferenc/

"A legtöbb írónak teleszkópszeme van, s míg a ködfoltokba kukucskál témáért, nem veszi észre, ami csak karnyújtásnyira van előtte. Ez is igazi tragikum, az író tragikuma."
/Móra Ferenc/

"A költők akkor is veszélyes vetélytársak, ha száz évvel ezelőtt meghaltak."
/Móra Ferenc/

"Az írók pályája rendesen előbb kezdődik, mint amikor már ők is tudnak róla."
/Móra Ferenc/

"Inkább a verseid írnád gondolatban, mint a gondolataid versben."
/Móra Ferenc/

"Amilyen a stílus, olyan az ember. Ugyan! Olyan kevés volna a jó ember!"
/Móra Ferenc/

"A szellemesség nem eredeti gondolatokból áll, hanem eredeti gondolatfordulatokból."
/Móra Ferenc/


"Ha félsz a magánytól, ne írd meg az igazat."
/Jules Renard/

"Ha a közlendőm senkit sem bánt meg, nem mondtam semmit."
/Vavyan Fable/

"Minden látható eredmény mögött áll egy láthatatlan személy, aki nélkül nincs életmű."
/Szabó Magda/

"Ha a költemény nem jön olyan természetesen, ahogy levél sarjad a fán, jobb, ha egyáltalán nem is jön létre."
/John Keats/

"Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot."
/Márai Sándor/

"Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk mondani."
/Kosztolányi Dezső/

"Szókat kell csinálnunk. Újságok által ugyan igen megbántják a fület, de a fül hozzászokik az új szókhoz, s nyertünk általa."
/Kazinczy Ferenc/

"Rendre gyártja, ki vershez ért, egyik sorát a másikért."
/Samuel Butler/

"Első szabály. Ne használjunk pontosvesszőt! A pontosvesszők transzvesztita hermafroditák, amik az égvilágon semmit nem jelentenek. Mindössze azt jelzik, hogy leírójuk járt egyetemre."
/Kurt Vonnegut/

"Ha vonalazott papírt tesznek eléd - másra írj."
/Juan Ramón Jiménez/

"A szó nem fejezi ki jól az érzéseket. A megindultság mindig új, a szó mindig régi, ezért nem lehet kifejezni az indulatokat."
/Victor Hugo/

"Az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak.
/Gabriel García Márquez/

"Nagy kérdés, remeket mi teremt: a tudás vagy az ihlet."
/Quintus Horatius Flaccus/

"Ha az orvosom azt mondaná, hogy csak hat percem van hátra élni, nem tűnődnék. Egy kicsit gyorsabban gépelnék."
/Isaac Asimov/

"Jó, ha valaki megcsalja várakozásunkat, eltér az előre kialakított képtől. Egy ember típusba sorolása a vége az embernek, az elítélése. Hogyha nincs hová besorolni, ha nem mintapéldány, már a fele meg is van annak, amit kívánhatunk tőle. Nem rabja önmagának, a halhatatlanság egy szemerjét már megszerezte."
/Borisz Leonyidovics Paszternak/

"Amit tökéletességnek neveznek, az mindenben érdektelen. A tökéletességnek nincs egyénisége."
/Paul Léautaud/

"A nagy emberek meteorok: felemésztik önmagukat, hogy fénnyel árasszák el a világot."
/Napoleon Bonaparte/

"Csak a közepes művek kifogástalanok – a nagy művek sohasem"
/Lucian Blaga/

"A legfontosabb, amit a győzelemből megtanulhatunk, hogy képesek vagyunk rá."
/Dave Weinbaum/

"Csak a döglött hal úszik az árral."
/Lao Ce/


"Lányomnak, Leonorának, akinek lankadatlan együttérzése és bátorítása nélkül e könyvet fele annyi ido alatt írtam volna meg."
/P.G.Wodehouse/

"Akinek van gondolata, van hozzá szava is; de akinek szava van, még nem kell hogy gondolata is legyen."
/Kung Fu-Ce/

"Azok a gondolatok, amelyeket magunkban őrzünk, kárba vesznek."
    /Paul Valéry/

"Ne próbáljunk meg más lenni. Csak legyünk jók. Jónak lenni az már eléggé más."
 /Arthur Freed/

"Hatalmas erő forrása, ha titkos magányodban meg célozod a hited, hogy nagy tettekre születtél."
/ Andrew Carnegie/

"Az írónak azt a célt kell maga elé tűznie, hogy erkölcsileg megjavítsa a maga korát, máskülönben csak hiú mulattatója az embereknek."
/Honoré de Balzac/

"Jól írni, annyi mint jól gondolkozni, jól érezni és jól kifejezni - egyszerre kell hozzá szellem, lélek és ízlés."
/Georges-Louis Leclerc Buffon/

"Sok mű sikerének az a titka, hogy a szerző eszméinek középszerűsége arányban van a közönség eszméinek a középszerűségével."
/Nicolas-Sebastian Roch de Chamfort/

"A költő erős képzeletű ember, ki maga is megindul, megijed azoktól a képzeletbeli alakoktól, melyeket alkotott."
    / Denis Diderot/

"Egy műnek a való értékét csak a mű mondhatja el, mások csak beszélhetnek róla."
/Egry József/

"Írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett."
/Henrik Ibsen/

"Az irodalomban, manapság, jó a kőművesmunka, de rossz az építészet."
/Joseph Joubert/

"Van író, aki azon kezdi, hogy csörgeti a stílusát, mert azt akarja elhitetni: aranya van."
/Joseph Joubert/

"Olvassa, amit írtam az olvasás öröméért. Minden más, amit talál benne – amit magával hozott az olvasáshoz."
/Ernest Hemingway/

Meddig a költőé a műve?

Sokan állítják, hogy a verselemzéseknél túlzásba viszik az elemzők a téma értelmezését, és hogy belemagyarázás az egész. Én úgy gondolom, a versek elemzésének igenis van értelme, mert ha valódi költőről beszélünk, akkor az illető igenis ért hozzá, hogy úgy alkossa meg versét, ahogy azt a műértők értelmezni tudják. A hatáskeltés, a hangszimbolika, a képek megjelenítése náluk már sokkal tudatosabb, mint a kezdők gondolnák, ám ez nem megy a tartalom, vagy a természetesség rovására - ettől profik.

Ugyanakkor azt mesélik, egyszer valaki kritikát írt Arany János egy verséről, és belefogalmazta, hogy a költő itt és itt erre és erre gondolt. Arany pedig, mikor ezt kézhez kapta, ráfirkálta a margóra: "Gondolta a fene!".

Update: Azóta úgy tanultam, hogy ez a pletyka nem igaz. Arany egészen más részébe kötött bele annak a cikknek/tanulmánynak, de a mondat így híresült el. Így jobban tetszett az embereknek. 

A versek azonban, még ha öncélúak is, legtöbb esetben közönség számára íródnak. (Maradjunk a hivatásos költőknél, a nem hivatásosakat ez a probléma amúgy is kevésbé érinti. Illetve most a társadalomból kivonuló, közönségellenes költőket sem említem.) Egyes felfogások szerint "a mű addig az alkotóé, amíg megírja". Utána, ha közönség elé került, már az olvasók döntik el, számukra mit "gondolt" a költő. Ezt engedni kell nekik, hiszen csak így fogják szeretni az alkotást, sok költő viszont félreértettnek hiszi magát. A belemagyarázás persze elsősorban olyan nehezen érthető műveknél gyakori, mint a szimbolisták versei, és nem a görög epigrammáknál. A leglényegesebb, hogy maga a költő tudja, mit akar, még akkor is, ha az az akarat ellentétes érzelmek, vagy nagy kuszaságok leírására vonatkozik is.

  Azt hiszem, igazságos felfogás ez, hogy a költőé addig a mű, amíg írja. Olvasóként ő is csak elképzelni tudja, amit olvas. Amíg írja, addig az övé tehát az alkotás. Addig kell a legtökéletesebbre csiszolnia. A kötetben már az olvasóké.

2011. 05. 21.

Kiből lesz író?

Miért írnak az emberek?

Ezt csak azért írom ide, mert megfelelő bevezetőül szolgálhat. Nem gondolom, hogy választ kapunk rá, de az biztos, hogy sokkal több ember akar írni, mint ahány tud. Úgy gondolom, aki gyerekkorában kezdi az írást, akárcsak én, az hasonló okok miatt kezdi, mint én is: rájön, hogy lapon bármi megtörténhet, ő irányít, és élvezi a bármi kiterjedtségét. Idősebb korban pedig - úgy vélem -, van valami divatszerűen vonzó az írásban, ahogy az ember próbálja a saját maga nagy gondolatait szavakba önteni. Hiába sikeredett kicsit gúnyosra ez a rész, a nagy írók sem profinak születtek, és mindenki jól teszi, aki belekezd az írásba, csak aztán tudja folytatni.

Természetesen mindenkinek saját okai lehetnek. Nora Roberts egyik könyvének fülszövegén például az olvasható, hogy akkor kezdett írni, mikor egy hóvihar miatt három napig nem hagyta el a házát, és unatkozott odabent. Ennél kevésbé speciális okok is vezethetnek ide, például a már említett Kezdő írók kézikönyve is tartalmaz vicces válaszokat különböző emberektől erre a kérdésre.

Tanulható az írás?

Nem tudom. Már csak azért sem, mert ha az írás tanulható, nyilván van egy hely, ahol a sok író összebeszél, hogy soha nem tanítják meg senkinek, különben nem lennének többé nagy emberek. Viccet félretéve az írást gyakorolni nem csak lehet, kell is. Ezét lehet ilyen, és ehhez hasonló blogokat létrehozni, írói könyveket kiadni, illetve bárkitől tanácsot kérni. Azonban ülni egy padban és leckeszerűen elsajátítani az írás hozzávalóit... nem hiszem. Ez esetben már mindenki író lenne.

A tanult író, vagy költő nem a tehetség hiányát, és abszolút mértékben a tanulmányokra való építést jelenti. Két kifejezés jellemzi jól az adott lehetőségeket: poeta doctus és poeta natus, azaz tanult és született költő. Berzsenyi például inkább poeta doctus, míg Csokonai inkább poeta natus, ahogy Petőfi is. A kettő azonban együtt működik jól. A poeta doctus muszáj, hogy rendelkezzen azokkal az alapokkal, amelyek számára is biztosítják a költészethez való tehetséget. Nem azt jelenti az, hogy ő poeta doctus, hogy nincs tehetsége, hanem, hogy neki szüksége van a tanulásra ahhoz, hogy ezt annyira ki tudja hozni magából, mint egy poeta natus. Ez utóbbi azonban, ha nem tanul, hamar kiéghet, és az ösztöneiből eredő stílusára hamar ráun a közönség, hiába eredeti. Önmaga ismétlésébe megy át, vagy nem tud igazán alapokat kapni újításaihoz. (Mindez egy gimnáziumi tanárnőm elmélete.)

Bárkiből lehet író?

Szerintem nem. Író abból lehet, aki ír. (Ez a mondat mélyebb, mint amilyennek látszik, gondolkozz, talán neked is jelent majd valamit. És igen, valóban ez a legnehezebb, és legnagyobb feladat. Nekiülni.)

Aki író akar lenni, bátran kérjen mástól tanácsot, de maga döntse el, mit fogad meg.


Az első hatvan oldal

Az emberek sokszor mondják, hogy az unalmas könyvek első hatvan oldalán kell túltenni magad, és utána már szórakoztató lesz a regény. Olvasóként ez nem rossz felfogás, íróként azonban nagyon is az. Az író ne számítson arra, hogy az olvasók várnak és várnak addig, amíg a történet szála bonyolódni nem látszik. Én elvárom egy könyvtől, hogy már az első oldalon is izgalmas legyen (kis túlzással persze). Ez nem jelenti azt, hogy nem is olvasom el, ha egy könyv eleje unalmas, de meg lesz a véleményem, és amikor írok, törekszem rá, hogy ilyen értelemben különb legyek.

Persze nem kell túlzásba vinni a dolgokat: az elő mondat nem arra való, hogy a történetben lévő összes poént előre lelőjük vele. De ne adjunk magunknak hatvan oldalas haladékot. Mindazt, amit ezeken a lapokon megismernénk, próbáljuk elrejteni a cselekmény közben, amennyire csak lehetséges. 

"Próbálom kihagyni a részeket, amiket az emebrek átlapoznak."
/Elmore Leonard/

Alexander Steele (szerk.): Kezdő írók kézikönyve

Pár éve Magyarországon is napvilágot látott a kötet, mely a New York-i Gotham Irodalmi Műhely tanárainak gyűjteménye. Egy-egy fejezetben térnek ki a külön témákra (mint például: karakterek, leírás, nézőpont, cselekmény stb.), s tizenegy fejezete sorra megoldandó feladatokat kínál az olvasóknak. Ebbe belefogni tehát mindenképpen egy nagy jegyzetfüzettel érdemes. Amennyiben valaki átlépi a feladatokat, fontos mozzanatot hagy ki, hiszen az írásról olvasni nem minden, gyakorlatban kell fejlődni. A könyv függelékében megtalálható Raymond Carver novellája, A katedrális, melyet előre el kell olvasni, ugyanis ezt később példának használják a szerzők a különféle szempontok szemléltetésére. Persze világirodalmi művekből is idéznek, azok segítségével is magyaráznak. Az utolsó fejezet a könyved kiadásáról szól, a kézirat megszerkesztéséről, novella folyóirathoz való benyújtásáról, fülszöveg és kiadónak írt kísérőlevél megírásáról, ügynökök kereséséről - és véleményem szerint remek tanácsokat ad. Egyetlen hátránya, hogy ezt az utolsó részt nem dolgozták át a magyar közönség számára: a felsorolt kiadók, folyóiratok, honlapok mind amerikaiak, vagy legalábbis angol nyelvűek.(A levélforma elrendezése is az, ám ez még a legkisebb probléma.)

Hallottam pár véleményt erről a könyvről, és kivétel nélkül mind dicsérő volt - egyetlen általános nézetet kivéve, mellyel a könyv elolvasása és feladatinak végigcsinálása után nem értek egyet. Sokak szerint olyasmiket mond el, amiket az ember magától is gondolna. Ezzel vitatkoznék. A könyv nagyon sokat segít már csupán abban is, hogy az embernek átfogóbb képe legyen saját írásáról. Valóban az átlag ember, miután elolvasta azt gondolja mondjuk a karakterek megformázásáról: igen, igen, ez így van, ám előtte nem volt képes megfogalmazni ezt a gondolatot. Tipikus esete ez annak, amikor elmondanak neked valamit, és rájössz, hogy teljesen igaz, s azt gondolod, hogy lehet, hogy magadtól nem jöttél rá (akár egy matekpéldánál). De magadtól nem jöttél rá. Ez a lényeg, és be kell ismerned. Ráadásul a kötet tartalma mindenre kiterjed, s lesz egy tudatos hozzáállásod az íráshoz, egy átfogó képed, hogy ha azt mondják, hogy leírás, neked eszedbe fog jutni az a pár dolog, amit itt újként tanultál meg. Én tehát vitatkozom azzal az állítással, hogy a könyv nem mond újat. Ha olvasol egy jó könyvet meg egy rossz könyvet, nem mindig tudod megfogalmazni, miért jobb a jó, de érzed. Ha viszont írni kezdesz, ez fontossá válik, és ezt a tudatosságot elsajátíthatod ebből a könyvből. Akkor is, ha előtte mindent tudtál. De azért ne nagyképűsködjünk: rengeteg dolog magamtól nem jutott eszembe, és ha a könyv nem mondja, ma se tudnám. És nem kell azt mondani, hogy mégis.

Ezen kívül saját hibáid látod meg a feladatok során. Nagyon jó, kreatív, időnként valóban nehéz feladatokat kapsz. Legnagyobb döbbenet talán akkor érhet, amikor ellát egy egyszerűnek tűnő munkával, és nem hogy a visszaolvasásnál szembesülsz vele, hogy nem sikerült teljesítened, de el se tudod kezdeni. Ezek egyébként akár ötletként, vagy ihletforrásként is szolgálhatnak későbbi írásaidhoz.

A kezdő írók kézikönyve novella- és regényírásról szól, így a költők most is kimaradtak. Úgy veszem észre, számukra mintha kevesebb segítség lenne, de talán csak nem vagyok elég szemfüles. (Meg azt kevésbé keresem.)

A kezdő írók kézikönyvét csak ajánlani tudom. Persze azoknak, akik valóban végig megoldják a feladatait, de maga a szöveg is segítségedre lehet, később akárhányszor újra leveheted a polcról átismételni. Ez az egyetlen ilyen témájú könyv, amit eddig elolvastam, de némi utánajárás/-nézés után úgy gondolom, ez lehet a legjobb (magyar nyelven). A többi, amit láttam, az már szerintem is ismert dolgokat szedett csokorba.

Megjelent: - Amerikában 2003-ban, magyar fordításban (Sári B. László, illetve a novella: Matolcsi Gábor) 2010-ben
Írta: a műhely tanárai
Szerkesztette: Alexander Steele
Én, ha jól emlékszem, Alexandrában vásároltam. Ott, és a Libriben biztosan megtalálod, de szerintem kisebb üzlet(láncok)ban is.

Kép: libri.huhttp://www.libri.hu/konyv/kezdo-irok-kezikonyve.html

Lelkesítő 3

Az itt következő történetet nyilván nem először halljátok/olvassátok majd, és ha unjátok, minden okotok megvan rá. Azonban nem véletlenül idézik minden olyan témakörben, ahol az eredetiség a lényeg. Olvasd el még egyszer, hátha ismét mond majd valamit.


La Fontaine: A molnár, a fia meg a szamár

Egy apa fia meg szamara társaságában vonult Keshan poros utcáin a rekkenő déli hőségben.

1.
Az apa a szamáron ült, a fiú pedig vezette a jószágot. ,,Szegény gyermek! - vélekedett egy járókelő. - Rövid lábacskája alig tud lépést tartani a szamár gyors járásával. Hogyan is lehet valaki ilyen lusta, hogy tétlenül ül a szamarán, és elnézi, hogy a kisgyerek agyonhajszolja magát." Az apa megszívlelte a bírálatot: a következő sarkon leszállt, és fiacskáját ültette fel a szamárra.

2.
De nem telt sok időbe, mikor egy újabb járókelő szólalt meg rosszallóan: ,,Micsoda arcátlanság! A kis csibész úgy trónol a szamáron, mint valami király, szegény öreg apja meg loholhat mellette." Ez meg a fiút szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel mögé a szamárra.

3.
,,Ki látott már ilyet?! - hallatta ekkor zsémbelődő hangját egy asszony a fátyla alól. - Micsoda állatkínzás! Szegény párának leszakad a háta, a két semmirekellő meg úgy terpeszkedik rajta, mintha egy dívány volna az a szerencsétlen jószág!" Apa és fia a szidalom hallatán összenéztek, és szó nélkül mindketten leszálltak a szamárról.

4.
De csak néhány lépést tettek meg a szamár mellett, egy idegen máris gúnyolódni kezdett rajtuk: ,,Hogy lehettek ennyire ostobák? Sétálni viszitek talán azt a szamarat? Minek tartjátok, ha nem is dolgozik, hasznot se hajt nektek, és még arra se jó, hogy vigye valamelyikőtöket?"

5.
Az apa egy marék szalmát adott a szamár szájába, másik kezét fia vállára tette, és így szólt: ,,Bárhogyan teszünk is, mindig akad valaki, akinek nem tetszik a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz, ha eztán csakis a magunk feje után megyünk.

Megjegyzés: Én úgy ismerem a végét, hogy dühükben összekötik a szamár lábait, vállukra veszik, és végül maguk cipelik azt. Majd találkoznak egy bolonddal, aki kineveti őket: "Ilyet se láttam még, a két ember sétál, s hátukon cipelik a szamarat!". Nekem ez jobban tetszett, mikor kicsi voltam, így ismertem meg. Talán a "bolond" szó miatt tetszik ez a verzió, mert előtte a sok "eszes" okoskodott...

Utóhatás

Sok olyan mese/történet létezik, aminek hatására a valóságban tudományos szakszavak keletkeznek.
Ilyen például az orvostudományban Lewis Caroll Alice Csodaországban című műve alapján elnevezett Alice In Wonderland Szindróma. A Wikipedia szerint:

"Az Alice csodaországban szindróma, más néven Todd-szindróma (Alice in Wonderland syndrome, azaz AIWS) Lewis Carroll 1865-ös azonos című könyve után kapta nevét, amelyben az író a szindróma következtében jelentkező képzavarhoz hasonló helyzeteket írt le. Valószínű, hogy Lewis Carroll migrénjeinek következtében fellépő hallucinációja ihlethette a könyv jellegzetes képeit is [1]. Az AIWS-t először 1955-ben John Todd yorkshire-i pszichiáter írta körül, így Todd-szindrómaként is ismert " (A Wikipedia.hu-n persze további részletek.)

Ugyanennek a történetnek folytatásából, az Alice Tükörországbanból származik egy etológiai kifejezés.
"A Vörös királynő (Red Queen) egy hipotézis az evolúcióbiológiában. Lewis Carroll: Alice Tükörországban című meséjére vezethető vissza az elnevezés. A mesében Alice a Vörös Királynő birodalmába érkezve azt vette észre, hogy minden lakójának rohannia kellett, csak hogy egy helyben maradhasson.

Evolúcióbiológusok ezt az analógiát alkalmazták a gazda-parazita fegyverkezési versenyt magyarázó elméletben, amely szerint a paraziták alapvető hatással voltak és vannak a szexualitás kialakulására és fenntartására. Ezeknek ugyanis sikerességük érdekében állandóan alkalmazkodni kell gazdájuk, mint legszűkebb környezetük ökológiájához és megújuló védekezőrendszeréhez. Így a paraziták jelenthetik a gyorsan változó környezetet (egy gazdageneráció alatt általában sokkal több parazita-generáció nő fel) gazdáik számára, és megfelelő szelekciós nyomást biztosíthatnak egy olyan hatékony ellenszer kifejlesztéséhez, mint a szexuális rekombináció, mely állandó változásokkal (futás) lehetővé teszi a a megfelelő védekezést és túlélést (egy helyben maradás)."
(Wikipedia.hu)

Persze nem Alice meséje az egyetlen, ami pár szakszóval gazdagította a tudományt. J. M. Barrie műve alapján megjelent pszichológiai fogalomként a Pán Péter-szindróma, ami arra utal, ha valaki lélekben görcsösen gyerek marad, felelőtlen és önállótlan.

 Ám nem csak kifejezések, nevek is bejárhatnak külön életutat, miután kikeltek a könyvből.

Azt mondják, a Wendy név a Pán Péter után terjedt el az angol nyelvterületű országokban önálló alakban. A mesében a Gwendolyn beceneveként szerepel. (Gwendolyn Moira Angela Darling.) Állítólag J. M. Barrie (a dráma és a könyv szerzője) a nevet az angol "friendly" szóból vette, amit egy gyerek selypítve a "wendy"-hez hasonlóképpen ejtett ki.

Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjében azt mondják, a Tünde név Vörösmarty saját alkotása, mely természetesen a lány tündér létére utal. A Csongor nevet is ő hozza újra használatba.

És természetesen: Hétszűnyű Kapanyányimonyók a Fehérlófiából  se egy utolsó név. 

Lelkesítő 2

Soha nem tanultam olyan embertől, aki egyetértett velem.
 A legjobb, ha az ember valami megbotránkoztató dologgal nyit. Leginkább így lehet tudatni a világgal, hogy megjelentél a színen.
Tudósítóként lassan mindenki rájön, hogy ugyanarról a szituációról szögesen eltérő történeteket is el lehet mesélni.
Egy érdekes személlyel készített interjú még nem biztos, hogy érdekes interjú is.
Merészelj szuverén lény lenni, akkor is, ha kényelmesebb a banálokra támaszkodni, és minimális mértékben gondolkodni!
Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.
"A különbség a sikertelen és a sikeres ember között nem feltétlenül a tehetség, hanem a kitartás."
"Az embernek mindene meglehet az Életben, amit akar, feltéve, hogy pontosan tudja, mit akar, és miért akarja."
"Ne bánkódj, amikor nem méltatnak, hanem törekedj arra, hogy érdemes legyél az elismerésre."
/Abraham Lincoln/
"Lassan haladok, de sosem hátrafelé."
"A világon semmiféle tehetség el nem vesz. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket. Amit teremt, azért teremti, hogy hasznát vegye."
/Petőfi Sándor/
"Minden géniusz más szemszögből látja a világot társainál, és ez az ő tragédiája."
"A világnak csak a jó könyvre van szüksége, de arra nincs, hogy ismerje az író nevét."
.
"Mutassatok nekem egy hőst, és írok nektek egy tragédiát."
"Mindenkinek, aki nagyon valamilyen, büdösül népes az ellentábora."
"Inkább írj csak magadnak, és ne legyen közönséged, mint hogy a közönségednek írj, és ne legyél önmagad."
"Sikeres üzletmenet láttán mindig gondolj arra, hogy valaki egyszer lépett egy merészet!"

2011. 05. 20.

Lelkesítő 1


Az itt következő idézetek természetesen első- (sőt másod-) sorban is az írásról szólnak, de nem csak íróktól származnak. Az írás folyamatáról, mikéntjéről szólank, de olyasmiről is, ami az íráshoz kell, kitartásról, és mindenről, ami a témát érinti, sikerekről, ötletekről, fantáziáról, és vannak idézetek, amik megfogadhatók, ha például csalódott vagy egy rossz kritika miatt, vagy nincs ötleted - és mindenről, ami ide köthető.

"Vannak oylan könyvek, melyekben a legjobb részek a kezdő- és a hátlap."
/Charles Dickens/


"Bár egy tehetséges hízelgő a legjobb társaságnak tűnik, míg melletted áll, de ha mást kezd dicsérni, rögtön megkérdőjelezed az ízlését."
/Charles Dickens/


A történet három részből áll: van eleje, aztán jön a zűrzavar, és egyszer csak vége van.
/Philip Larkin/


Induljunk ki egy egyéniségből, és mielőtt az ember kettőt pislantana, máris típus lesz belőle; induljunk ki egy típusból, és nem hoztunk létre semmit.
/F. Scott Fitzgerald/
Azért írok, hogy kiderüljön, mit is gondolok.
/Daniel J. Boostin/
[Az írás] a bevett szófordulatok elleni kampány.
/Martin Amis regényíró/
Dolgozzunk át orrvérzésig.
/Donald Newlove/
A festészet olyan művészet, amikor megvédenek egy sima felületet az időjárástól, de kiteszik azt a kritikának.
/Ambrose Bierce/

A tervező nem akkor tudja, hogy tökéleteset alkotott, ha már nincs mit hozzátenni, hanem ha nincs mit elvenni.
/Antoine de Saint-Exupéry/
Amikor azt mondod: "Feladom!", gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: "Egek, micsoda lehetőség!"
/H. Jackson Brown amerikai író/


Az igazat bármelyik bolond képes elmondani. De jól hazudni, ahhoz tehetség kell.
/Samuel Butler/

A képzelőerő fontosabb, mint az ismeret.
/Albert Einstein/
Az írás gyakran nehéz dolog, de az ember néha úgy érzi, hogy elvarázsolták. Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik, és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak.
/David Almond/
Az írás annyit tesz, mint magunkat olvasni.
/Max Fisch/
Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.
/Ernest Hemingway/
A világ, bocsánat, szar, de ugyanakkor színes is, és mindkét tulajdonságából remek regényeket szőhetünk.
/Fritz Gesing/
Az a regény, amely meggyőz a maga igazságáról, akkor is igaz, ha tele van hazugsággal.
/Mario Vargas Llosa/
A jó író abbahagyja, ahol mások folytatnák, és folytatja, ahol mások abbahagynák.    
/ Forbáth Imre /
 
A kritikusok (...) szívesen hangsúlyozzák, hogy egy bizonyos könyv egy másik kortárs vagy irodalomtörténeti mű "hatása alatt" született, még akkor is, ha a szerző a nevezett művet még hírből sem ismeri. A kritikusok magától értetődően abból indulnak ki, hogy a szerzők ugyanolyan műveltek és fantáziátlanok, mint ők maguk.  
/Jostein Gaarder/
Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni.    
/Ancsel Éva/

Először egyszerűen írunk és rosszul. Aztán bonyolultan és rosszul. Majd bonyolultan és jól. Végül egyszerűen és jól.  
/Vámos Miklós /

Amit az ember leírt, az többé nem sanyargatja.    
/Ernest Hemingway/
Az a mű, amelyet elolvasnak: él, az a mű, amelyet másodszor is elolvasnak: megmarad. /Alexandre Dumas (ifj.)/
Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összefűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni.
/Illyés Gyula/

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

2011. 05. 17.

Ki meséljen?

  Jelenleg Muriel Barberytől olvasom A sündisznó eleganciája című könyvet. A történet nem rossz, az írásmód azonban nem nyerte el a tetszésemet. A könyvnek két narrátora van: az 54 éves házvezetőnő, illetve a tizenkét éves, a házban lakó Paloma. Felváltva mesélik a történetet, a kislánytól amolyan naplóbejegyzésféléket láthatunk. Számomra nagyon zavaró, hogy bár Paloma kiemelkedően okos lányként van feltüntetve, olyan kifejezéseket használ, melyek biztos nem jutnak eszébe egy korabelinek, hiába rendelkezik nagyon magas intelligenciával. Az ilyesmi rontja a történet hihetőségét.

  Nagyon fontos szempont, kit választunk történetünk narrátorává, s hogy miután ezt eldöntöttük, minél jobban azonosuljunk vele. Ügyelnünk kell a szóhasználatára, a meglátásaira. Talán el sem tudná mesélni elég hitelesen a történetet.

  1., A választás döntő feladat, hiszen alapvetően meghatározza a cselemény vezetését. Amennyiben szereplőt választunk narrátornak, el kell döntenünk, hogy a fő- vagy egy mellékszereplő legyen-e az. Egyes szám első személyben kell beszélnünk, így tehát csak azokat a mozzanatokat ismertethetjük meg az olvasóval, amelyeknél a szereplő jelen volt, vagy amelyekről tud. A hitelességen segíthet, ha beleírjuk, kitől hallott egy-egy jelenetet, de ezek soha nem lehetnek érzelmileg jobban áthatva, mint amelyeknél valóban jelen volt. Ha ilyenkor arcokat, mozdulatokat akarunk jellemezni, mindenképpen tegyük hozzá, hogy a narrátor is hallotta valakitől. Ebben az esetben akár véleményt is mondhat, például csalódhat, vagy kijelentheti, hogy ezt teljes mértékben el tudja képzelni, sőt sokat segíthet a problémán egy olyan mondat beleírása, hogy "...állítólag azt a tipikus formáját vette elő, amit ilyen esetekben mindig szokott." Így az esetnél eredetileg jelen nem lévő narrátor már jellemezheti is a részleteket. Ennek túl gyakori alkalmazása azonban elég átlátszó.

  2., A probléma kiküszöbölhető két vagy több narrátor "beüzemelésével", azonban vigyázzunk, nehogy összekuszáljuk a szálakat. Ez a megoldás arra a legjobb, hogy megmutassuk, különböző emberek hányféle módon értelmezhetnek egy eseménysort. És éppen ez az, amit el is rontanak a kezdő szerzők: minden emberüket ugyanolyannak állítják be.

  Az egy ember alkalmazásának esetén is figyelni kell annak megbízhatatlanságára és elfogultságára. Talán nem is úgy meséli az eseményeket, ahogy azok valójában megtörténtek? Az ilyesmit más szereplők megszólalásaiból, vagyis árulkodó következményekből szűrhetjük le.

  Nagy Katalin Intőkönyvem története című regényében egy fiatal lány, Melinda levelét olvashatjuk. Hasonló ilyen szempontból Zseleznyikovtól a Bocsáss meg, Madárijesztő!, melyben a kislány a nagyapjának meséli el, miért is veszett össze az osztálytársaival. Ebben a két regényben nagyon jól láthatjuk, hogyan is mesélnek az írók gyerekszerepbe képzelve magukat, de ezt könnyen megmutatja nekünk bármelyik Jacqualine Wilson-mű is.

  3., A narrátor lehet külső személy, azaz maga íz író is. Ilyen esetben is lehet egy nézőpontú, ahogy azt Rowling alkalmazta a Harry Potterben. Mindvégig csak Harry gondolatait és érzéseit ismertük meg, és ez elég is volt. Ha másképp lett volna, a rejtély már nem lett volna rejtély többé. Olyan esetekben, amikor valamiféle titoknak kell kiderülnie, ez jó módszer a mesélésre.

  4., A narrátor azonban eldöntheti, hogy belelát több személy gondolataiba is, és ekkor úgy meséli a történetet, hogy mindkét (vagy több) karakter helyébe beleképzeli magát, de E/3. személyét megtartja. Nagyon jó példa erre Nick Hornby Egy fiúról című műve, melyben Will és Marcus meglátásai közt jelentős különbségek vannak, melyek érdekes módon nem az életkorból fakadnak (Will azzal lóg ki a sorból, hogy túl gyerekesen, Marcus pedig azzal, hogy túl felnőttesen viselkedik - bár ő azért nem tudja levetkőzni gyerek voltát sem szerintem). Mégis két külön világszemlélet megjelenését látjuk. Már abban is, ahogy a köztük lévő különbséget leírják: Marcus szerint ők ketten azért külön világ, mert Will menő, gazdag, és nincsenek olyan problémái, mint neki, ugyanakkor mégis belelát az ő életébe. Will szerint a különbség abból adódik, hogy Marcus még csak gyerek (Will magát érettebbnek tartja, mint amennyire ez igaz rá), illetve mindabban a sok családi zűrben, amit Marcus maga mögött tudhat. Elmesélhetné mindezt csak az egyikük is, de akkor nem lenne két főszereplőnk, és a címben fellelhető szójáték sem lenne igaz (ki is az a fiú, akiről szó van, Marcus vagy Will?).

  5., A narrátor azonban tisztában lehet minden ténnyel. Mutathatja az összes szál alakulását, ez például jellemző Dumas A három testőr-történetére. Ebben az esetben az adja az izgalmat, hogy míg tudjuk, egyik oldalon mit akar elérni a főszereplő, azt is látjuk, hogyan akarja őt hátráltatni a másik oldalon egy másik, és mindeközben hogyan gabalyodik bele még jobban a történet szálába a harmadik. Itt hasznos lehet még az elhallgatás, amikor bemutatjuk az olvasónak, hogy az egyik oldal "tervez valamit", de nem áruljuk el, mire készül.

  6., Előfordulhat az is, hogy a narrátor egyáltalán nem mutatja be a szereplők érzéseit, csak objektív módon leírja a történéseket, ezzel nyers képet adva a cselekvők döntéseiről és azok következményeiről. Ezt nem ajánlanám kezdőknek.

 7., Létezik még egy, igen hatásos elbeszélői módszer: az egyes szám második személyű narrátoré. "Ott sétáltál az utcán..." stb. Emiatt az olvasó igazán magáénak érezheti a történetet. Régóta foglalkoztat ez az írásmód, de még nem próbáltam ki.

  Egyébként lehet még variálni, de a többi variációra (T/1., T/3., stb.) megfelelő indok kell.

  És a végére egy kis irodalomóra: átképzeléses előadásmódnak nevezzük, amikor az író egyszer csak elkezd a karakter szemszögéből írni anélkül, hogy ezt bárhogy is jelölné. Ilyet sokat láthatunk Mikszáth Kálmán novelláiban és elbeszéléseiben.

Szexjelenetek

  A könyvekben gyakran találkozhatunk velük, ám vannak olvasók, akik szívük szerint kihagynák, mert túlzásnak tartják őket. Na de mikor viszi túlzásba az író, és mikor illik a történetbe?

  Vannak olyan intim jelenetek a könyvekben, melyek úgymond öncélúak, és ezért zavaróak. Ilyen volt, amikor olvastam Nora Robertstől az Egyszer volt... című regényt. Nagyjából három oldalon keresztül húzta a szexjelenetet alapos részletezéssel, ami engem egyáltalán nem zavart, de annál inkább - untatott. Abszolút fölöslegesnek éreztem minden kis történés alapos részletezését, mivel az is volt. Az ilyen jelenetek öncélúak. A szerző azért írja le őket, mert ettől neki magának is jobban tetszik a történet, ő maga is értékeli benne a romantikát, és úgy gondolja, az olvasó is esztétikai élményt fog látni benne. Három oldal azonban túl sok volt.

  A szexjeleneteknek akkor van igazán létjogosultságuk, amikor plusz mondanivalóval bírnak, azaz epizódként szolgálnak. Sok kezdő író téves elképzelése ellenére az epizód nem a főszáltól való eltérést jelenti, hanem a főszáltól okkal való eltérést egy olyan esemény felé, amely kiegészíti az eseménysort. Megismerjük belőle a szereplők reakcióit bizonyos helyzetekben, ezáltal tulajdonságaikat, és sokkal árnyaltabbá válhatnak. Megismerünk olyan körülményeket, amelyeket azelőptt nem. Bizonyos szexjelenetek erre jó például szolgálhatnak: ezek mutatják a szereplő viselkedését (például előzékenységét, önzését, erőszakosságát, félénkségét, tapasztalatlanságát, stb.), vagy bármilyen körülményt a történettől függően, akár magát a tényt, hogy az az események ellenére a (fő)szereplő(k) belemegy a dologba, megismerhetjük az ízlését, vagy fény derülhet arra, hogy született egy régi sebhely vagy tetoválás.

  Nora Roberts történetében nem azért nem tetszett a jelenet, mert nem kaptunk belőle kiegészítő információkat. Azonban abban a regényben ez csupán annyi volt, hogy Libby és Caleb kezdeti ellenségességeskedésük ellenére (ami tulajdonképpen sosem volt komoly) mégis szerelmi kapcsolatba bonyolódnak (bár pofátlanul és cinikusan megjegyezném, ez nem volt meglepő). Ehhez azonban sok volt a három oldal.

  A szerzőnek nem kell túlságosan visszafognia magát, ha szükségét látja egy ilyen jelenetnek, írja bátran, de képzelje magát olvasónak, és gondolja el, mennyire érdekli őt általa nem ismert emberek szerelmi kapcsolata. Hiába tartja romantikusnak, ritkán jó az, ha túlságosan elhúzódik a cselekmény (ez egyébként bármire igaz).

  Hacsak nem szerelmi történetet írunk, ahol ez a főszál, az ágyjelenet általában késlelteti a kibontakozást, és emiatt sem hálás feladat három oldalon keresztül írni. Azonban, ha valaki tudja ezeket hogy adagolni, ne hagyja ki ezeket az érzelmeket.

Utólagos kiegészítés: Főleg női írók tudnak elmerülni abban, hogy a szexjelenet tulajdonképpen arról szól, milyen romantikus a pasi. Összefoglalva a fentieket, ne erről szóljon a jelenet, mert ez egy lépés a Mary Sue karakter felé. Nem azért, mert nem lehet romantikus egy férfi, hanem mert nagy a különbség aközött, hogy a kreált szereplőd szereti a romantikát, és aközött, hogy szíved szerint te randiznál vele. 

2011. 05. 15.

A legfontosabb négy dolog az íráshoz

Az itt következő lista teljesen szubjektív, és csak az én véleményemen alapul.

1., Bátorság
Az első helyre a bátorságot állítottam, ez ugyanis mindennek függvénye. Ha nincs bátorság, a későbbi pontokból sem tudsz semmit valóra váltani, légy akármilyen kreatív vagy egyedi gondolkodású. Már Horatius is megmondta: Sapere aude, azaz Merj gondolkodni.
„Courage is the thing. All goes if courage goes.” /J. M. Barrie/ (Szabad fordításban: A bátorság a lényeg. Ha az nincs, nincs semmi.)

2., Eredetiség
Számomra nagyon fontos, és sokra tartom azokat, akik számára szintén. Ha egy történet sablonos, ám így is izgalmas, és az olvasók kedvelik, talán az se baj, de egy eredeti történetet és egy eredeti ötletet mindig meg fognak becsülni, akármilyen nehéz is először elfogadtatni. Az eredetiség szerintem mindig eredményre talál.
„Normálisnak lenni nem minden, ha egyszer felfedezted, milyen másnak lenni.” /Alyson Noel/

3., Alaposság
A karakterek részletes megformálása, a helyszínek pontos megjelenítése (nem feltétlenül leírása, de neked tudnod kell, mikor mi mellett halad el a szereplő), és még rengeteg dologra való pontos odafigyelés nagyon fontos egy hiteles történethez.

4., Szenvedélyesség
Ezt most ide helyeztem a negyedik pontba, de érzésem szerint mindet áthatja, és mindhez segít.

És az első és legeslegfontosabb mind közül: ülj le, és kezdj neki az írnásnak, ne halogasd. Ha ez a lépés nem történik meg, a fönti lista semmisnek tekinthető.

Demográfiai robbanás a tündéknél

Nehezen értem meg azon embereket, akik megbékélnek mások által kiötlött elemek felhasználásával. Mindegy, hogy ez mennyire törvényes/becsületes/erkölcsös/béna, engem csak az nem hagy nyugodni, hogy lehet, hogy ez az illetőt nem zavarja. Bennem régebben olyan lopásundor élt, hogy ha csak egy mondatot is mástól vettem, már nem tetszett, amit írtam. Hangsúlyozom még egyszer: ez nem a becsületről szól – egyszerűen nem éreztem a saját termékemnek. Olyat minek írjak, amilyen már van? Ez később enyhült, de ma is erősen bennem van.

Elvileg az írásnak az a lényege, hogy egy író saját karaktereket teremt, akár moderneket, teljesen reálisakat, akár fantáziavilágot. Másképp az egész értelmét veszti.

Ma egy könyvesboltban találomra kinyitottam egymás után néhány könyvet, és mindben előfordultak tündék. Véleményem szerint a tündék már nagyon unalmasak. Jók voltak Tolkiennál, és az első száz róluk szóló könyvben (amiket nem olvastam), de ma már nem azok. Ugyanígy a koboldok, tündérek, törpék, sárkányok. Hidd el, egy ijesztő, gyíkszerű lény nem szükségszerűen sárkány (de attól még nem is lesz más, hogy másnak nevezed!).

Nemrég megjelent egy pszichológusok által írt könyv arról, miért olyan népszerűek ma a vámpírok. (Mörk Leonóra: A vámpír vonzásában), bár hozzátenném, nem olvastam, csak ez ihlette a bejegyzést. Valóban manapság ez az új trend, ami önmagában nem probléma, de  a tulajdonságaik leírása bizonyos keretek közt mozog, amiket ha megszegsz, kinevetnek (például sok Twilight-ellenes olvasó nevet azon a motívumon, amikor Edward csillog). Ezért is érdemes új lényeket kitalálnod, akik teljes egészében a sajátjaid.

De nem kell varázslatos lényekkel foglalkoznod. Találj ki egyéni helyszínt, és ha teljes mértékig valós történetet írsz, akkor is ügyelj, például arra a tipikus hibára, mikor a karakterek neveit nem te választod, hanem a világirodalomban a tiedhez nagyon hasonló illetőtől kölcsönzöd, akinek neve fogalommá vált (például: Romeo, Csongor, Trisztán Sherlock, vagy tipikus kalózos nevek – hangsúlyozom: ez csak akkor hiba, ha valóban egyeznek a tulajdonságaik, ha csak a név tetszett meg, de a köztük lévő hasonlóság minimális, vagy nem is létezik, az nem ide tartozik).

Törekedj az eredetiségre. Az igazán híres írók mind valami egyedit alkottak. Nem kell feltétlenül megreformálnod az irodalmat, de olyasmit nem akar senki elolvasni, amin már egyszer túljutott, csak más nevekkel.

Légy eredeti. Dolgozz meg a világodért. Végül is ezért vagy író. Elismerést akarsz? Felejtsd el a tündéket, és kezdd el megalkotni a… [általad kitalált lény(ek) neve]! Persze lehet azzal érvelni, hogy ez túl fárasztó. Csak nem az olvasók előtt. Mást pedig nem érdekel.

Utólagos kiegészítés: Sokan nem értettek egyet, így megjegyezném: tudom, hogy a tündék (mint álfok) forrása a skandináv mitológia, de azt gondolom, hogy nagyon sokan, amikor egy mitológiai lényhez nyúlnak, nem azért teszik, mert valami mondanivalójuk van vele, hanem mert tetszett nekik annak leghíresebb megjelenése. Mindegy, hogy Tolkienről van-e szó, vagy más lényekről és más íróról, az a lényeg, hogy sokan nem azért használják ugyanazt a kultúrkört, mert meglátják a lényegét, és megtetszik nekik, hanem mert kényelmesnek tartják, hogy valaki már kitalálta előttük a modern átültetést is. Tündéket biztosan lehet ügyesen is szerepeltetni, meg lehet úgy is, hogy szinte lerí róluk, hogy épp csak nem Legolasnak hívják őket.

Egyébként én valahogy akkor sem írnék mitológiai lényekről. Szeretek teljesen új dolgokat kitalálni. Íróként engem zavar, ha nincs meg a teljes szabadság. Mert ha nem alkalmazkodik az ember a keretekhez (például a vámpírja csillog) az egyszerűen komolytalan. 

2011. 05. 14.

A könyvkezdés


Ez a bejegyzés elsősorban a regényekről szól, de a novellaíróknak is segítségére lehet.

Hogy kezdjük el a történetünket? Ez talán az egyik legnehezebb kérdés, hiszen, ha már beindult, könnyebben megy a történet fonala. Nagyon gyakran előfordul, még profi írókkal is, hogy egy történetnek már minden szála a fejükben van, de egyszerűen nem tudnak elkezdeni írni. Ezt egyesek úgy nevezik „rettegés a fehér laptól”. A kissé vicces, vagy komolytalan kifejezés valóban nehéz problémára utal, hiszen ha az ember nem kezd el írni, soha nem készül el a könyve.

A legjobb megoldás talán, ha eszedbe jut az első dolog, amit elmondhatsz, vagy az első kezdő jelenet, amiből kiindulhatsz, és írsz egy aktár teljesen gyenge kezdőmondatot, majd utólag visszatérsz rá, és kijavítod. Az „utólag” száz oldalt is jelenthet. Talán kételkedsz benne, hogy akkor miért volna könnyebb, de ha már ismered a történet fonalát (nem fejben, hanem leírva!) akkor hozzá tudod majd igazítani a kezdést. Minden esetre ez csak egy ötlet.

Na de hogy is kezdjünk bele? In medias res vagy ab ovo, ahogy az ókori görögök mondták? Azaz a dolgok közepébe vágva, vagy az elejétől elmesélve? Természetesen ezek a kifejezések inkább az eposz hőskorában voltak aktuálisak, de szemléltető jelleggel lehet őket használni (kiváltképp egy ilyen bejegyzésben).

Ez erősen függ a történet világától/műfajától is. Ha például fantasyt írsz, és most tegyük fel, hogy igényes vagy, és nem arra alapozol, hogy mindenki tudja, mik pl. azok a törpök, hanem saját szokásokat/világokat találsz ki, akkor bizony részletesen le kell írnod az általad kreált világ szokásait. Egy hosszú prológus unalmas lehet, ha pedig egyszerűen elkezded leírni az első oldalon ugyanazt, amit egy prológusba írnál, az ugyanaz. (Persze írhatsz prológust, ez elsősorban azokra vonatkozik, akik szeretnék azt elhagyni, vagy nem találtak ki annyi újítást, hogy az kitöltsön akár egy egész oldalt, de azért feltétlenül el kell mesélniük az érthetőség érdekében.) Ilyenkor neked ab ovo, mindent elmesélve a legjobb írnod. A legjobb, ha nem zúdítod az olvasókra a sok adatot, hanem a történet folyása során derül ki minden, pl. amikor a főszereplő egy bizonyos cselekedetet hajt végre, elég akkor leírnod, hogy ez ott szokás. Ha azonban az egész történet megértésére vonatkozik, akkor már az elején le kell írnod (pl. ha a szereplő múltját előre ismerni kell, vagy kitalált helyszín meghatározásáról van szó). Ám az olvasó nyakába zúdítás ilyenkor is rossz eljárás. Legjobb, véleményem szerint, ilyenkor az in medias res kezdést összekötni az ab ovo variációval. Például az a kezdő mondatod/bekezdésed, hogy „[Főszereplő/mellékszereplő] leszállt a lováról. Odasétált a folyóhoz, és megmerítette benne kulacsát. Mindig is szeretett [általad kitalált hely] mezőin lovagolni, egészen gyerekkora óta. …” És már rá is térhetsz, mi is ez a hely tulajdonképpen. Már csak egy frappáns összekötő mondatra van szükséged, például megnevezed a kísérőjét, és már beszélhetsz is a tisztségéről. (Most én egy régies, mondjuk középkori tartalmat feltételeztem.)

Ami itt hiba lehet:
·         belefeledkezel a leírásba, és elfelejtesz visszatérni a kezdőszálhoz, egyszerűen ottfelejted őt a mezőn.
·         jobb híján olyan kezdőjelenetet találsz ki, ami nem is illik a karakter későbbiekben megjelenő jelleméhez.
·         túl értelmetlennek látszik, hogy most minek is lovagol ő ott. Nem kell rögtön valaminek történnie, nem minden esetben jó az, ha már a kezdő jelenetben kialakul a konfliktus, de azért ne csak tengjen-lengjen a karakter a világban, legyen valami oka annak, hogy odament (ha más nem, akkor az, hogy szereti, vagy minden nap megteszi, de akkor ez valóban derüljön ki), ami oknak persze nem kell eget rengetőnek lennie, mert az sem jó, ha felmerül egy probléma, és az olvasó elkezd izgulni a történeten, majd kiderül, hogy ez csak egy mellékszál volt. Törekedj az arany középútra ebben az esetben.

Az in medias res kezdés akkor a legcélravezetőbb, ha nem von le a megértésből, hogy rögtön a dolgok közepébe vágsz, de akkor meghálálják az olvasók, hogy nem késlelteted túl sokáig a dolgok fonalát.

Azt tartsd észben: te vagy aki mindezt igazán megállapíthatja. Tekints úgy magadra, mint olvasóra, és gondolj bele, neked hogy tetszene legjobban.

És persze, hacsak nem mesét írsz, mondj le az „Egyszer volt, hol nem volt…” kezdetű mondatokról, bár ha azt alkalmazod, amit először leírtam (vagyis hogy utólag átírod a kezdést), akkor akár ezt is felhasználhatod.



Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb mondatot, amit tudsz.
/Ernest Hemingway/