2011. 05. 17.

Ki meséljen?

  Jelenleg Muriel Barberytől olvasom A sündisznó eleganciája című könyvet. A történet nem rossz, az írásmód azonban nem nyerte el a tetszésemet. A könyvnek két narrátora van: az 54 éves házvezetőnő, illetve a tizenkét éves, a házban lakó Paloma. Felváltva mesélik a történetet, a kislánytól amolyan naplóbejegyzésféléket láthatunk. Számomra nagyon zavaró, hogy bár Paloma kiemelkedően okos lányként van feltüntetve, olyan kifejezéseket használ, melyek biztos nem jutnak eszébe egy korabelinek, hiába rendelkezik nagyon magas intelligenciával. Az ilyesmi rontja a történet hihetőségét.

  Nagyon fontos szempont, kit választunk történetünk narrátorává, s hogy miután ezt eldöntöttük, minél jobban azonosuljunk vele. Ügyelnünk kell a szóhasználatára, a meglátásaira. Talán el sem tudná mesélni elég hitelesen a történetet.

  1., A választás döntő feladat, hiszen alapvetően meghatározza a cselemény vezetését. Amennyiben szereplőt választunk narrátornak, el kell döntenünk, hogy a fő- vagy egy mellékszereplő legyen-e az. Egyes szám első személyben kell beszélnünk, így tehát csak azokat a mozzanatokat ismertethetjük meg az olvasóval, amelyeknél a szereplő jelen volt, vagy amelyekről tud. A hitelességen segíthet, ha beleírjuk, kitől hallott egy-egy jelenetet, de ezek soha nem lehetnek érzelmileg jobban áthatva, mint amelyeknél valóban jelen volt. Ha ilyenkor arcokat, mozdulatokat akarunk jellemezni, mindenképpen tegyük hozzá, hogy a narrátor is hallotta valakitől. Ebben az esetben akár véleményt is mondhat, például csalódhat, vagy kijelentheti, hogy ezt teljes mértékben el tudja képzelni, sőt sokat segíthet a problémán egy olyan mondat beleírása, hogy "...állítólag azt a tipikus formáját vette elő, amit ilyen esetekben mindig szokott." Így az esetnél eredetileg jelen nem lévő narrátor már jellemezheti is a részleteket. Ennek túl gyakori alkalmazása azonban elég átlátszó.

  2., A probléma kiküszöbölhető két vagy több narrátor "beüzemelésével", azonban vigyázzunk, nehogy összekuszáljuk a szálakat. Ez a megoldás arra a legjobb, hogy megmutassuk, különböző emberek hányféle módon értelmezhetnek egy eseménysort. És éppen ez az, amit el is rontanak a kezdő szerzők: minden emberüket ugyanolyannak állítják be.

  Az egy ember alkalmazásának esetén is figyelni kell annak megbízhatatlanságára és elfogultságára. Talán nem is úgy meséli az eseményeket, ahogy azok valójában megtörténtek? Az ilyesmit más szereplők megszólalásaiból, vagyis árulkodó következményekből szűrhetjük le.

  Nagy Katalin Intőkönyvem története című regényében egy fiatal lány, Melinda levelét olvashatjuk. Hasonló ilyen szempontból Zseleznyikovtól a Bocsáss meg, Madárijesztő!, melyben a kislány a nagyapjának meséli el, miért is veszett össze az osztálytársaival. Ebben a két regényben nagyon jól láthatjuk, hogyan is mesélnek az írók gyerekszerepbe képzelve magukat, de ezt könnyen megmutatja nekünk bármelyik Jacqualine Wilson-mű is.

  3., A narrátor lehet külső személy, azaz maga íz író is. Ilyen esetben is lehet egy nézőpontú, ahogy azt Rowling alkalmazta a Harry Potterben. Mindvégig csak Harry gondolatait és érzéseit ismertük meg, és ez elég is volt. Ha másképp lett volna, a rejtély már nem lett volna rejtély többé. Olyan esetekben, amikor valamiféle titoknak kell kiderülnie, ez jó módszer a mesélésre.

  4., A narrátor azonban eldöntheti, hogy belelát több személy gondolataiba is, és ekkor úgy meséli a történetet, hogy mindkét (vagy több) karakter helyébe beleképzeli magát, de E/3. személyét megtartja. Nagyon jó példa erre Nick Hornby Egy fiúról című műve, melyben Will és Marcus meglátásai közt jelentős különbségek vannak, melyek érdekes módon nem az életkorból fakadnak (Will azzal lóg ki a sorból, hogy túl gyerekesen, Marcus pedig azzal, hogy túl felnőttesen viselkedik - bár ő azért nem tudja levetkőzni gyerek voltát sem szerintem). Mégis két külön világszemlélet megjelenését látjuk. Már abban is, ahogy a köztük lévő különbséget leírják: Marcus szerint ők ketten azért külön világ, mert Will menő, gazdag, és nincsenek olyan problémái, mint neki, ugyanakkor mégis belelát az ő életébe. Will szerint a különbség abból adódik, hogy Marcus még csak gyerek (Will magát érettebbnek tartja, mint amennyire ez igaz rá), illetve mindabban a sok családi zűrben, amit Marcus maga mögött tudhat. Elmesélhetné mindezt csak az egyikük is, de akkor nem lenne két főszereplőnk, és a címben fellelhető szójáték sem lenne igaz (ki is az a fiú, akiről szó van, Marcus vagy Will?).

  5., A narrátor azonban tisztában lehet minden ténnyel. Mutathatja az összes szál alakulását, ez például jellemző Dumas A három testőr-történetére. Ebben az esetben az adja az izgalmat, hogy míg tudjuk, egyik oldalon mit akar elérni a főszereplő, azt is látjuk, hogyan akarja őt hátráltatni a másik oldalon egy másik, és mindeközben hogyan gabalyodik bele még jobban a történet szálába a harmadik. Itt hasznos lehet még az elhallgatás, amikor bemutatjuk az olvasónak, hogy az egyik oldal "tervez valamit", de nem áruljuk el, mire készül.

  6., Előfordulhat az is, hogy a narrátor egyáltalán nem mutatja be a szereplők érzéseit, csak objektív módon leírja a történéseket, ezzel nyers képet adva a cselekvők döntéseiről és azok következményeiről. Ezt nem ajánlanám kezdőknek.

 7., Létezik még egy, igen hatásos elbeszélői módszer: az egyes szám második személyű narrátoré. "Ott sétáltál az utcán..." stb. Emiatt az olvasó igazán magáénak érezheti a történetet. Régóta foglalkoztat ez az írásmód, de még nem próbáltam ki.

  Egyébként lehet még variálni, de a többi variációra (T/1., T/3., stb.) megfelelő indok kell.

  És a végére egy kis irodalomóra: átképzeléses előadásmódnak nevezzük, amikor az író egyszer csak elkezd a karakter szemszögéből írni anélkül, hogy ezt bárhogy is jelölné. Ilyet sokat láthatunk Mikszáth Kálmán novelláiban és elbeszéléseiben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése