2011. 06. 20.

Ismét közvéleménykutatást végzek + rövid cikk: hatásvadászat vs. naturalizmus

A következő bejegyzés előtt megint megkérdezném a véleményetek valamiben.
Talán ismeritek a Trónok harcát. Ha nem is olvastátok, a sorozatból esetleg láttatok már valamennyit, a kérdésem értelmében az is ugyanolyan. Vagy ha azt nem is, más hasonló jellegű művet, amire igaz az, amit kérdezni szeretnék.
Vannak olyan könyvek, amelyek igencsak őszintén tárgyalják a gyilkossági-, szex-, vagy a kort egyéb módon jellemző jeleneteket. Mindent mutatnak, mindent említenek, nincsenek tabuk. Ezzel aztán sikeresen megteremtik a regény hangulatát, a lehető legösszetettebb, legélénkebb, legőszintébb képet adják a korról, játszódjon az eseménysor az ókori Hellászban, Rómában, a középkorban, a jelenben, vagy egy kitalált fantasy világban, lásd Trónok harca sorozat. 
Sok író azonban egyszerűen nem elég bátor ahhoz, hogy ilyesmit leírjon, vagy úgy érzi, ezzel a szereplői becsületét meglopná, még akkor is, ha azok vágya, gondolata, stb. nem feltétlen perverz vagy pszichopata, csak normális emberi gondolat. Véleményem szerint az emberek nem szeretik hallani ilyen őszintén saját viselkedésük elemzését, és épp emiatt a megdöbbentés miatt lesz népszerű a könyv. Az olvasó érzi, hogy őszinték hozzá, nem hazudnak neki, amit tudnia kell kedvenc szereplőjéről azt tudja. Nem szépítik ki, se az erotikát, se a harcot (pl. dicső halál, ilyenek) nem teszik túlzottan romantikussá, maximum, amennyire kell. Mindez működik a gondolatok terén is, erre jó példa Stenhal Vörös és fekete c. könyve. Julien Sorelt egy törtető fiatalnak ismerjük, de tulajdonképpen, ha csak egy barátunk lenne, semmivel sem gondolnánk rosszabbnak senkinél. Csak halljuk a gondolatait, ez teszi ellenszenvessé, pedig a gondolatai emberi gondolatok. 
Azonban hol ér véget a naturalista ábrázolás mesteri volta, és hol kezdődik a hatásvadászat? Hol kezdődik az, amikor egy író azt mondja: "márpedig én akkor is sokkolom az olvasóimat!". Ügyesen kell mindezt csinálni, ne legyen a könyvnek vérszaga. Ha valaki túlzásba viszi, az olvasónak olyan érzése lesz, hogy az író még a kiadó igazgatóját is véresen lemészárolta (hidegvérrel), hogy könyve megjelenhessen. Én jelenleg olvasom a Trónok harcát, gondolok róla jót is rosszat is, de kizárólag ebből a szempontból csak jót, George R. R. Martin nagyon jól érzékelteti a barbár világ szokásit. 
Valójában én még nem olvastam olyat, ahol ez a dolog visszájára fordult volna, de ha például elképzelem a Gyűrűk Urát (csak egy példa), Frodó vagy Aragorn vagy Samu jelentősen vesztene a népszerűségéből ilyen jelenetek hallatán/olvastán. Vagy lehet, hogy nem? Vajon ez mindenhol beválna?

Ti mit gondoltok erről? Szeretitek, amikor az író már szinte bántóan őszinte? Ha olvas(ná)tok egy ilyen könyvet, díjaznátok, hogy mindent tudtok a szereplőkről? 
Szerintem egy író igenis merjen bátor lenni. Szerintem tulajdonképpen csak akkor lehet probléma, ha az író belekezd, de vonakodik, egyes jelenetekhez elég bátor, másokhoz kevésbé, vagy egyáltalán nem, és a könyv hangulata "ugrálni", hullámzani kezd. Illetve probléma lehet még, ha egy szereplőt egy jelentben nagyon barbárnak ábrázolnak, aztán utána egy másik jelenet ellent mond ennek. 
Mit gondoltok? Szeretnélek ismét kommentelésre bírni Benneteket, légy szíves írjátok le a véleményeteket!

3 megjegyzés:

  1. Én jelenleg a Trónok harca 3. részét, a Kardok viharát olvasom. Nekem semmi bajom azzal, hogy Martin mindent leír, sőt. Persze, kicsit kellemetlen azt olvasnom, amint a kedvenc karakterem, akiről már épp felépítettem a kis ártatlan, szűzies képet, épp egy csajt dönget, de szerintem épp ettől lesz életszagú egy regény. Itt nem megy a minőség rovására a naturalizmus, mert bizony ha valakinek levágják a kézfejét, az a való életben is frankón elgennyesedhet, ha nem látják el rendesen.
    Ellentétben áll ezzel Laurell K. Hamilton, aki szerintem bekattant a könyvei írása során. Az Anita Blake-sorozat első 6 része hihetetlenül jó, aztán az írónő átesik a ló túloldalára, és a 7. résztől kezdve a könyveiben a történet háttérbe szorul, helyette csakis a szexen van a hangsúly.
    A Merry Gentry saga első kötetét is megvettem, de miután a 100. oldalon is túl voltam, és a történet még sehol sem kezdett kibontakozni, viszont szaftos ágyjelenetekből már kaptam épp eleget, akkor mondtam, hogy köszi, de én nem ezért vettem meg.
    Szóval szerintem alapvetően nincs azzal baj, ha fröcsög a vér, meg itt-ott megerőszakolnak embereket, de ne az ne menjen a történet rovására, és könyörgök, de a regénye lapjain élje ki az író a perverzitását...

    VálaszTörlés
  2. köszönöm a választ. valójában saját könyvemhez kellett a vélemény, eldöntöttem, bátrabb leszek ilyen kérdésekben.

    VálaszTörlés
  3. Most értem ehhez a cikkhez és mivel szóba került a Trónok harca, (aminek elég nagy rajongója vagyok) úgy döntöttem ismét kommentezek.
    Én úgy gondolom, hogy a fantasy kategóriát két részre lehet bontani. Az egyik a normál fantasy. Amiben eszményi hősök vívják harcaikat a gonosz ellen. Ebben megtalálható szinte az összes fajta karakter. A kaotikus jótól egészen a sátáni gonoszig. Minden kiszámítható, előre megjósolható. A jó mindig azt teszi, ami helyes bármilyen akadállyal is kerüljön szembe. A gonosz pedig már a történet elején bukásra van ítélve (gyűrűk ura).
    Van azonban egy másik fantasy kategória. Ezt én Dark fantasy-nek hívom. Amikor a jó és rossz közötti éles határ, megszűnik létezni. Ebben nincs fekete-fehér. Mindenki szürke. Nincs eszményi hős vagy sátáni gonosz. Karakterek vannak, saját céllal. Olyan akár a valóság. Mint az átlagemberek az utcán. Mindenkit meglehet érteni, mert a tetteiknek motivációja van. Ennek a kategóriának másik jellemzője, hogy nem csak a karakterek valóságosak, hanem tetteik is. Gyilkosság, szex és minden más realistán van ábrázolva. Hívhatjuk hitelességnek. Ha valaki jól használja ezt a stílust, akkor az olvasó élményét tudja vele növelni. Számos példa van a fantasy irodalomban ilyenekre. A Trónok Harca az egyik legjobb. A „sötét középkor” érzés folyamatos a történet olvasása közben. Martin mester ráadásul folyton rátesz egy lapáttal erre a realisztikus érzésre azzal, hogy kivégzi, az általunk már megszeretett karaktereket. Senki nincs biztonságban. Akár csak a valóéletben. Most nem megyek tovább, mert ha beleélem magam itt a Trónok Harca elemzésbe, abból több oldalnyi szöveg lenne, és most csak rövid kommentet szeretnék írni.
    A lényeg: A realisztikus ábrázolás vagy, ahogy te írtad naturalizmus teljesen addig működik és növeli az olvasás élményét, ameddig megfelelő képen van használva. Ameddig az író, mint eszköz veti be, ameddig egyensúlyt teremt motiváció és a cselekedet között addig komoly fegyver lehet a lapokon. Viszont ha valaki nem figyel az egyensúlyra vagy csak öncélúan használja ezt az eszközt, akkor hatásvadászat lesz belőle.

    VálaszTörlés