2011. 07. 31.

Ne félj rémisztő mesét írni

Író fejjel túlzásnak tűnhet, ami gyerekfejjel nem volt az. Akkoriban nem neveztél rossznak egy mesét, ha féltél tőle... csak féltél tőle. Vagy rossznak nevezted, és többet nem foglalkoztál vele. De nem hagyott nagy traumát benned. A szülők viszont sokszor félnek azokat a meséket is elmesélni a gyerekeiknek, amiket ők maguk szívesen hallgattak. Én írói szemmel nézem a kérdést: sok író talán nem mer belemenni, ha kisgyerekeknek ír, igazán veszélyes kalandokba.
Pedig a HVG Pszichológia különszámában két oldalt is szentelnek a téma taglalásának. A meseterápiáról szól a cikk. Én ebbe nem mennék bele, egyrészt, mert aki el akarja olvasni, vegye meg az újságot (2011/01 szám), másrészt meg mert nem akarom a témát a pszichológia oldaláról megközelíteni. De a cikk szerint a gyerekek szorongását csökkenti, ha ijesztő mesékkel találkoznak. Többet nem idézek a cikkből, tényleg vegye meg, akit érdekel, de az biztos, hogy sok író fél attól, hogy valami ijesztőt alkosson. Szerintem elég elképzelni a saját gyerekkorod. Én, bár lány vagyok, szerettem a fiús és a lányos meséket egyaránt. Úgyhogy most felsorolok ellenpéldákat, csak általam ismert mesékből. Ezek ijesztő mesék lesznek. És, ha végignézitek, látjátok, hogy tulajdonképpen a többség az. Nagyon kevés békés mese van, és ha van, akkor nem midnen gyerek szereti.

- népmesék, amikben ijesztő lények vannak
- Jancsi és Juliska (meg akarják sütni/főzni őket)
- Hamupipőke, eredeti, olvasott változat (a mostohanővérek levágják a sarkukat meg a lábujjukat kinyújtják, hogy jó legyen rájuk a cipő)
- Pinocchio (eredetileg ott ért véget, hogy Pinocchiót felakasztják, csak az írót barátai folytatásra ösztökélték)
- Duck Tales (Kacsamesék, leforgatták a Conan Doyle féle A Sátán kutyáját!!!!! ami Sherlock Holmes sztori eredetileg - féltem tőle, emlékszem, már előre féltem, mikor odaért a kazetta, de csak azért is néztem; + egyéb más, helyenként ijesztő részek + A vasálarcost is adaptálták Kacsamesékbe, de az nekünk nem volt meg)
- Csipet csapat egy bizonyos borongós része, aminek mai napig nem tudom a folytatását, mert megszakadt a  kazettán a felvétel + az Írországos rész talán
- Ghostbusters (Szellemirtók) - féltem és imádtam
- Scooby-doo
- Bátor, a gyáva a kutya
- Casper, a kis szellem, vagy Casper a barátságos szellem (egy dolog, hogy barátságos, de hát, na)
- a Kisgömböc történet, azt hiszem, Grimm (tehát könyv, és olvasták nekem) ahol a gömböc megdagad, és mindenkit felfal elevenen, és utánuk megy a padlásra, stb. Anyukám szerint imádtam, ha ezt olvasták, ez volt a kedvencem állítólag.
- olvasott Csizmáskandúr, megeszi a végén az egérré változott óriást (nekem ez rosszul esett : D)
- Provance, vagy mi volt a címe annak a francia mesének, ami mindenféle ijesztő kinyomozni valót mutatott minden részben, és bár sokszor kiderült valami reális igazság, a háttérben mindig meghúzódott a varázslat, és egy druida, aki az egészet irányította?
- aki nézett ilyeneket, mint a Pókember, Batman, Superman, stb. szuperhősök, annak ezek ellenfelei is rémisztőek lehettek néhol
- A nyomorultak főcímzenéje talán

A legtöbb Grimm mese ijesztő, most a nélkül, hogy konkrétra gondolnék. Egy átlagos gyerek ilyet már fel sem vesz, hogy forró vízzel leöntenek valakit, kivágnak a hasából valakinek valakit (farkasok, kisgidák, vadászok, emberek, kismalacok), hogy Hófehérke szívét el kell hozni, vagy hogy állítólag a Csipkerózsika eredeti változatában az egész mindenség meghal, az összes ember az országban azzal egy időben, hogy Csipkerózsika elalszik. Én nem a Disney-féle Csipkerózsikát láttam, hanem egy másik, kevésbé ismertet, ami gyönyörűen volt megrajzolva, és nagyon tetszett, és Odélia nevetése, megjelenése nagyon hatásos volt benne. Meg az is, amikor a herceg elkezdett kővé válni, és már majdnem elérte a folyamat a szívét. A Disney félét nem ismerem. Viszont a Hófehérkéből Disney volt meg (nem is tudom, van-e másmilyen), és a végén volt egy fekete-fehér rész, a Hogy készült. (Disney kapott érte 8 Oscart: 1 nagyot, és 7 kicsit. : D, ott mutatták.) Abban meg lehetett nézni a kihagyott jeleneteket: körvonalak, és fekete-fehér árnyékok voltak megrajzolva, rendesen mozgott minden, de nem volt kiszínezve. Volt egy jelent, ami nem került be (jó, volt sok olyan), amikor a törpék koporsót építenek hófehérkének. Végül úgy ítélték, túl szomorú. Valamint a Grimm-mese tartalmaz olyan részeket is, miszerint Hófehérke kap egy fésűt, ami nem tudom, mit csinál vele, illetve egy fűzőt, ami meg akarja fojtani, de ezeket a részeket Disney meg sem volt hajlandó rajzolni/rajzoltatni, mondván, félnének a gyerekek.Egyébként sok mai mesét Disney feldolgozásai miatt érzünk kedvesnek és nem félelmetesnek.
Én az Alice Csodaországbant utáltam nagyon. A címe után hatalmas csalódás volt nekem Csodaország. Így sosem lehet reálisan megítélni, hogy egy gyereknek mi tetszik, és mi nem. Épp fordítva lesz vele a másik, mint ahogy az egyik érzi. 
Az újság még valahol annyit közölt (most nem találtam, bár nem is kerestem : D), hogy ezekben a mesékben (a felolvasottakban!!!!) a gyerek azt lát, amit maga elképzel. Ha a sárkány fejének levágásáról beszélsz, és nem ecseteled minden egyes vérlemezke kicsapódását, nem fogja elképzelni, ahogy elterül a sárkány agyveleje a falon, csak azt mondja: "hmm, levágták a fejét, kész". A televíziós mesék azért lehetnek ijesztőek, mert ott rá vannak kényszerülve, hogy végignézzék ezeket a jeleneteket. De mint a fenti listám mutatja, még ezeknek is sok nézője akad. Szóval, ha nem írod le ijesztően a körülményeket, csak tényként kezelsz néhány (azért nagy traumát nem okozóan ijesztő) eseményt, talán nem fognak túlzottan félni tőle, csak amennyire izgulnak majd a végkimenetelen.
Joshua Hoffine képe, aki érdekes/különös képsorozatot készített nemrég a gyermeki félelem témában. A nevét beütve a Google képkeresőbe sok érdekeset találhattok.

2011. 07. 27.

Fritz Gesing: Kreatív írás - Mesterfogások íróknak

Egy újabb könyvet vásároltam meg, ami íróknak szól, de nem voltak jó reményeim vele kapcsolatban, mert már sok kommentet olvastam róla: többnyire mind azt mondta, hogy a könyv semmi újjal nem szolgál. Nos, igazuk van. Míg a Kezdő írók kézikönyvét istenítettem, ezt nem tartom sokra. Mesterfogásokat egyáltalán nem tartalmaz.
Hangsúlyoznám, még nem olvastam ki, egyelőre csak a 63. oldalon tartok, de a könyv pont olyan, amilyenre számítottam: szépen, hosszadalmasan megfogalmaz olyasmit, ami a teljesen kezdőknek jó, de azok az emberek, akik ilyen könyvet vásárolnak, komolyan gondolják, és mindezt tudják már maguktól. Mindazonáltal egy mondatából adott nekem egy ihletet egy teljes regényre, de ez más kérdés. Azt hiszem, csupa olyan dolog van benne, amit magamtól is tudok, sőt amit fel is vittem már a blogomra. Van egyezés is a Kezdő írókkal, de abban alaposan taglalják, gyakorlati tanácsokkal, itt pedig hosszú elmélkedések vannak, olyan dolgokról, amiket rövidebben is össze lehetne foglalni. Néha az az érzésem, hogy valami módon ki akarták hozni belőle a könyv terjedelmet, hogy komolyabb látszata legyen.
A könyv nem rossz, sőt helyenként jó. Sokat segít, hogy beszél olyan dolgokról, mint a writer's block, és az ember azt érzi, sokan éreznek hozzá hasonlóan. Érdekesek a példák a híres írókról, a módszereikről, stb. A könyv több idézetet használ, mint én, ami már rekord. 
A negatívumoktól függetlenül ajánlom Nektek. Higgyétek el, olvastam már olyan írást a neten, aminek írója komoly ambíciókkal rendelkezett, de úgy érzem, rászorulna erre az írásra. A Kezdő írók kézikönyve a legjobb, és azt mindenféle fenntartás nélkül javaslom, de talán ajánlottabb ezzel kezdeni. Nem tudom. Nem akarom teljesen leszólni ezt a könyvet. biztosan vannak érdekes gondolatai, és teljesen biztos, hogy végig fogom olvasni. 
Tartalmaz néhány érdekes, kissé tudományosnak ható megközelítést, de az meg olyan, mintha elemeznél egy regényt, ahelyett, hogy olvasnád. Neveket ad olyasminek, amit szintén tudunk már.
Nagyon ledegradáló cikkem ellenére, nem tartom feltétlenül rossznak, de más kérdés, hogy megér-e 3150 Ft-ot. 
És még valami: a könyv nem mostani mű, 1994-ben adták ki német nyelven, ezért tartalmaz pár olyan részt, ami számunkra már egyértelmű, ám abban az időben nem volt az. Ilyen például, amikor a számítógépekről és a Microsoft Word alkalmazásairól beszél. 

Én az Alexandrában vettem, 3150 Ft, a Z-Press kiadó nyomtatta, 212 oldal + némi hirdetés, írója: Fritz Gesing, eredeti nyelve német, úgy megjelent 1994-ben (illetve 2004-ben valahogy másképp, de németből kevésbé vagyok jó, mint angolból), magyarul a Z-Pressnél 2007-ben. Fordította: Dr. Szlama Julianna.

2011. 07. 26.

A realitásról (Jacqueline Wilson példáján)

Ahogy említettem már korábban is, ebben a cikkben az ifjúsági (!) regényekben lévő realitásról lesz szó. Nagyon sok író hiszi, hogy ha fiataloknak ír, akkor az egyetlen történet variáció, hogy van egy fiú, akibe történetesen mindenki szerelmes, véletlenül sem csak a főszereplő, majd innen két szálon vezetheti tovább a történetet: a., vagy ez a fiú tök rendes, és (bár kezdetben összejön, vagy majdnem összejön vele) dobja a suli legmenőbb lányát (akinek kötelessége szemétnek lennie, mert hogy kedves és udvarias legyen, biológiai lehetetlenség...) a főszereplőért, akiről hirtelen elfelejtjük mindazt amit az író(nő?) összehordott (úgy értem, az elején leírja, mennyire csúnya a főszereplő, de mire a végére érünk általában nem is annyira az már), b., vagy a fiú egy nagyképű tahó, amitől persze ugyanúgy összejön a suli legmenőbb lányával (mert hát két tahó összeillik, véletlenül sem kedves vagy udvarias...), és bár a főszereplő szerint megérdemlik egymást, ettől még akár szakíthat is végül a lánnyal (ötletesebb esetekben a lány vele), a főszereplő talál egy másik fiút, akinek hatására azonnal elfelejti a másik srácot, akibe 5 évig szerelmes volt (akár Rómeó Rózát, aki miatt nagyon szenved, de egycsapásra kiszeret belőle, csak mert egyszer meglátja Júliát). Szerintem ez a történet mindenkinek ismerős lesz, és legalább egy (kettő? három?) tinikorában, vagy most (attól függően, hány éves a blogom olvasója) olvasott könyv eszébe jut, és azt hiszem, annyi ilyen van a világon, hogy még csak nem is ugyanarra fog gondolni, mint más olvasók máshol. A többi már csak körítéssztori: a főszereplőnk lehet detektív, rocksztár vagy más híres ember, hétköznapi lány, vagy egy neveletlen hercegnő, bár utóbbi sorozatban szerintem vannak eredeti ötletek, de (főképp az első részben) ez akkor is benne van. 
Az ember már azt hiszi, tiniregényeket csak erről, és csak így lehet írni. Talán az írók ezt is hiszik. Jacqueline Wilson az ellenpéldám, aki nem sokat változtatott a főszálakon, egyszerűen csak más befejezést kreált, és magasról tett arra, hogy egy mindenképpen előhúzzon valahonnan egy zavartan összeeszkábált happy endet. 
Az előző cikkben említett ...lányok sorozatban például mindenki, aki már olvasott előtte tinitörténeteket elvárná, hogy Ellie összejöjjön Kevinnel, ám ez nem történik meg soha. Sőt, talán még jóban sincsenek annyira, mint amennyire Ellie bemeséli magának és nekünk. A végén pedig Russell megcsalja Magdával. Lehet rosszul emlékszem, és most lusta vagyok a rengeteg könyvem egyik hátsó sorából előhúzni a regényt, hogy megnézzem, de mintha a befejezésben nem is oldódna meg ez a probléma, hanem csak az, hogy Magdának, akivel Russell félrelépett megbocsát. Talán nem is zárul le a Russell-vonal? (Nálam kevésbé lusták nyugodtan javítsanak ki.) 
Amikor kicsi voltam, sok Jacqueline Wilson könyvet olvastam, és a másik, amit itt felhoznék, az a Szerelmi leckék, bár elég idióta címe van, ezt itt hangsúlyoznám (mindenki azt hiszi, hogy tényleg valami útmutatót olvasol : D, és még csak a magyar fordításra sem lehet fogni, mert tükörfordítás). Ha valaki nem szeretné, hogy elmeséljem a cselekményt, az most kicsit ne figyeljen ide. Tehát adott Prue aki különböző okokból magántanuló volt, de az apja agyvérzése után mégis suliba kerül. Tizennégy éves, és a felvételin tanúsított rossz viselkedése miatt egy gyengébb képességű osztályba helyezik, pedig Prue nem buta. Utálja minden tanárát, vagy legalábbis egyikkel sem szimpatizál, egyet kivéve: a rajztanár Keith Raxburryt, amit mindenki csak Raxnek szólít. Először elvállalja, hogy vigyáz a gyerekeire, majd egyre jobb viszonyban lesznek, a lényeg, hogy a tanárral kölcsönösen egymásba szeretnek. Négy dolog tetszett nekem nagyon a történetben:
1., Tobyval, aki Prue egyetlen barátja, és valószínűleg többet is akar tőle, Prue nem jön össze. Soha. Tipikus vonal kiiktatva.
2., Prue nagyon kedveli Marianne-t, Rax feleségét, nem utálja, nem féltékeny rá (hát, azt talán kicsit), és sajnálja, hogy veszekednek.
3., Minden más könyv úgy zárult volna le, amikor lebuknak (mert hogy lebuknak), hogy Keith felvállalja az érzéseit, talán a családját is elhagyja, úgyis válófélben van, de ne ugorjunk ennyire előre, a lényeg, hogy Keith egy becsületes ember lenne, aki vállalja a felelősséget a tetteiért. Nos nem. Keith végig nagyon pozitív karakter, de a legvégén az igazgatóság előtt Prue-ra keni az egészet, nem akarja elveszteni az állását, és gondolom gyáva bevallani az érzéseit (a kettő közül ez a nehezebb egy embernek, egy állás egy dolog, de hogy a saját érzéseink...! figyeljétek meg, tényleg). Keith bocsánatot kér Prue-tól, akire ráfogja, hogy csak egy tinilány, aki annyira szerelmes volt belé, hogy ő nem akarta megbántani, és nem akart elutasítóan viselkedni vele, és végül Prue az, akit kirúgnak a suliból. 
4., A könyv befejeződik, de a probléma nem oldódik meg. A család pénzügyi gondjai igen, az apja állapota javul, Toby megtanul olvasni, de Prue szerelmi bánata egy cseppet sem enyhül. A könyv azzal a visszatérő motívummal zárul, hogy Prue azon gondolkodik, bárcsak lenne egy hely, ahova elszökhetnének, és együtt lehetnének örökké. Előtte két vagy három oldalon végig ecseteli, mennyire szenved, és ez nem is változik. Az olvasó, mikor becsukja a könyvet, bizonyára elképzeli Prue jövőjét, hogy majd enyhül a fájdalma, hogy egyszer talál a saját korosztályából valakit, illetve, hogy férjhez megy, gyerekei lesznek, de mind csak az olvasó befejezése: a könyv a kemény igazsággal zárul, és nem is kíván még csak semmiféle utalást sem tenni arra, hogy Prue valaha is jobban lesz.
Hasonló realista ifjúsági könyvnek nevezném Robert Louis Stevenson: A kincses sziget c. művét, és felhívnám arra a figyelmet, hogy sok borzasztó filmfeldolgozás készült belőle, nem azokból kell kiindulni. Egyetlen hibája, hogy túl hamar történik utalás arra, hogy John Silver gonosz, már akkor is, amikor megismerjük, de tény és való, hogy különben nem tudnánk, hogy abban a jelenetben - hogy idézzek - "csak komédiázik" Jim előtt. Ráadásul úgy van megírva a történet, mint Jim Hawkins emlékiratai, márpedig az ilyenekben igenis vannak ilyen előreutalások, hogy "akkor még nem tudtam, hogy csak komédiázik előttem". Egyébként fantasztikus regény, ajánlom mindenkinek, nem voltam már kisgyerek, mikor olvastam. 
Vagy ott van Michael Ende: A végtelen történet c. írása (szintén borzasztó filmfeldolgozással, amit még az író maga is utált), amiben, mikor Barnabás átkerül a történetbe, elveszti pozitív tulajdonságait, és olyan gonosszá és beképzeltté válik, mint a negatív szereplők általában.


Hangsúlyoznám az ellenpéldát: az olvasók érzékelik és értékelik a realitást, és azt, hogy például a Szerelmes lányok minden fejezet előtti rövid listáiból kiderül, Jacqueline Wilson figyelme minden problémára kiterjed, ami a fiatalokat érinti, azért a happy end nem egy véletlen találmány. Az olvasók igénylik, csak logikusan. Egy egész idáig, mind az 1600 oldalon pozitív irányba haladó történet ne vegyen végül negatív befejezést e cikk hatására, mert egyrészt feltűnő, másrészt ez olyan, mintha Frodót végül Samu csak úgy poénból belelökné a végzet katlanjába, majd ő maga uralkodna, aztán Sauron levágná a fejét elvenné a gyűrűt, és ismét hatalomra kerülne: azaz kissé értelmetlen, és az olvasók azt hiszem fel lennének háborodva, hogy ezért vergődték végig magukat a tengernyi oldalon? Ugyanakkor egy időben terjedt az a hír, hogy a Harry Potter türténetek túlélője Voldemort lesz, és nem Harry (bár azt egy szóval sem mondták, hogy utána Voldemortot ne ölhetné meg mondjuk egy Neville Longbottom, vagy egy Fred Weasley), és egész sokan nyitottak voltak erre a megoldára, többek közt egy barátnőmnek és nekem is jobban tetszett volna. De ehhez szerintem nagyban hozzájárul, hogy a Harry Potter egy sorozat, és mindig nagy várakozás előzi meg. A lényeg, hogy azért a Szerelmi leckékben is megoldódnak az anyagi gondok, ráadásul egy váratlan, szinte már sablonos módszerrel (Toby talál Prudance szüleinek könyvesboltjában egy könyvet, ami nagyon értékes), és az apja is gyógyulni kezd. Tehát valamilyen szinten azért igénylik az olvasók a pozitív befejezést, sajnos ez ráérzés és midnen történetnél egyedi kérdés.


Egyébként pedig szeretnék bocsánatot kérni, hogy mostanában kicsit hanyagolom a blogírást.

2011. 07. 18.

Kevin - Jacqueline Wilson egy karaktere a háttérből

Aki olvasta a ...lányok sorozat 4 részét, ismeri a fiút, akinek Ellie,a  történet 13 éves főszereplője és narrátora az Álomdan nevet adja egy valódi Dan nevű fiú után, mert szeretné, ha az igazi Dan is úgy nézne ki, mint a legalább 18 éves fiú, akivel az iskolába vezető úton akadt össze. A Szerelmes lányokban Ellie hazudik a barátjáról a barátnőinek, Dant, akit nem is szeret, úgy írja le nekik, mint a fiút a buszmegállóból. (A hazugság fenntartásához persze kapcsolatban kell maradnia az igazival.) 
Álomdan az első kötetben (ha jól emlékszem) mindössze annyiszor szól Ellie-hez, amikor azt mondja: "Hello". Semmit nem tudunk róla, még a nevét sem. Minden, amit sejtünk, hogy legalább tizennyolc éves, illetve látjuk (ellie látja), hogy nagy, barna szemei vannak, és nagyon erősen szőke haja, illetve az olvasó, még pontosabb leírást sem tud róla (Ellie legalább látja az arcát, nekünk pedig muszáj elhinnünk, hogy valóban remekül néz ki, de így legalább mindenki olyannak képzeli a részleteket, amilyennek akarja). Az első rész végén még látjuk együtt sétálni egy másik, korabeli fiúval (aki a könyv szerint már majdnem olyan helyes, mint Álomdan), és kiderül (Ellie teljesen biztosra veszi a későbbi részek során, bár itt még az "úgy tűnt", meg "azt hiszem" szinten vagyunk), hogy a fiú homoszexuális, és nem is lehetne Ellie barátja.
Ellie-vel majdnem összeütköznek a buszmegállónál, a végén látja egy sráccal sétálni, illetve egyszer egy buliban lát egy fiút, akiről nem tudja, ő-e az, de "nem sok ennyire szőke fiú van", gondolja Ellie. Mivel Álomdan borzasztóan szerves részét képezi a történetnek, gyanakszom, hogy talán még párszor összeütköznek Ellie-vel, de a könyvet lapozgatva erre nem találtam bizonyítékot/példát. Az biztos, hogy amikor Ellie listát  ír (leromantikusabb párok, stb.), rendszeresen feltűnik rajta Álomdan, és a kislány teljesen beleéli magát a szerelembe, és hamarosan a hazugságába is.
A 4 kötetes sorozat 4. részének (Mi baj, lányok?) jelenete, amikor megtudjuk, hogy a Waitrose élelmiszerüzletben árufeltötlő, már egy igazi párbeszéd is lezajlik közte, és Ellie között, illetve a rész egyik utolsó fejezetéből derül ki, hogy a fiút egyáltalán Kevinnek hívják. (Előzmény [A fiú barátai]: "Gyere már, Kev, ez a kiscsaj tök részeg, ebből csak baj lehet." Ellie: "Nem akartam elhinni, hogy egy fiút, aki ennyire csodálatos, Kevinnek hívhatnak. De hát úgy hívják, és tényleg csodálatos." Ezen a mondaton kb. 11 évesen, amikor olvastama  könyveket nagyon jót mulattam.) Kevin végül is taxit fogad, segít a buliból feldúltan elviharzott Ellie-nek hazajutni, és lezajlik köztük a második igazi párbeszéd. 

Kevin volt az egész könyvben a kedvenc szereplőt. Mégpedig azért, mert a háttérben van. Sosem tudunk meg róla többet, és ez egyrészt reálissá teszi a történetet, másrészt sejtelmessé őt, harmadrészt pedig nem lehet elrontani a karakterét. Egy olyan szereplő, aki valójában nem is szerepel az egész történetben, ám mégis rá alapozódik az egész sztori, nagyon nagy népszerűségnek szokott örvendeni. Írótechnikai szempontból nem kell, és nem is szabad sokat mutatni belőle, mégsem olyan könnyű, mint gondolnánk, mert egyensúlyt kell találni a "túl kevés", az ideális és a "túl sok" között. Mégis, ha sikerül egy ilyen szereplőt kreálnunk, valahol, valakinek biztosan tetszeni fog. A történet ráépülése valójában nem a szereplőre történik: arra, amit a főszereplő, vagy egyéb narrátor GONDOL az illetőről, és arról, amit ISMER belőle. És ne felejtsük el: a főszereplő ki fogja magának találni ezt a háttérszereplőt. Semmit nem tud róla, ezért úgy kezeli, amilyennek ő megismeri. Kevin a történetben valóban nagyon kedves, figyelmes, és odafigyelhető srácnak bizonyul, de mikor Ellie mesél neki az utazási terveiről, és távlati álmairól, a könyv szerint mégis látszik az arcán, "hogy azt gondolta, igen, talán". Kevin sem tökéletes, lehet, hogy pesszimista, talán nem hisz az álmokban, de ezt mi sose tudjuk meg. Azzal pedig, hogy Jacqueline Wilson az első rész végén homoszexuálissá "írja" Kevint, megmenti a karaktert attól a problémától, amibe a legtöbb szerző beleesik: a folytatások során esetleg elgondolkodhatna azon, hogy eredeti célját sutba dobva, Kevint mégis központi szereplővé emeli, ám így, a fiú sosem lehet Ellie barátja, és ezáltal mind a négy rész folyamán megmarad annak a háttérkarakternek, akinek megszerettem (megszerettük?).

Talán csak én értékelem ennyire, hogy Kevin ismeretlen marad számunkra, annak ellenére, hogy az egész könyv (az első leginkább) róla szól, de nekem mindenképpen nagyon tetszik ez a motívum/ötlet. Kissé hasonlít a Monte Cristó grófja féle Luigi Vampához, azzal a különbséggel, hogy ott a banditavezér a jelenete után eltűnik, nem is tűnik fel többet, csak a legvégén, de akkor ő oldja meg az esetet. Luigi Vampa is egyik kedvenc karakteremmé avanzsált, de az ő jeleneteit keveselltem, mert vártam volna előre. Alexandre Dumas védelmére persze el kell mondani, hogy ő nem is akarta ennyire direktben ezt a hatást kelteni/motívumot kiemelni.

Kevin még valamire nagyon jó: bizonyítéknak arra, hogy Jacqueline Wilson mennyire realista író, és annak ellenére (vagy inkább épp azért, és végre!), hogy ifjúsági, sőt szinte gyerekkönyveket ír mennyire nem erőlteti a valótlan, álomszerű, erőltetett happy enddel végződő történeteket. A következő bejegyzésem erről fog szólni: ott majd szintén Kevinről írok, és arról, mennyire realista Jacqueline Wilson a ...lányok sorozatban is, illetve a másik könyvben is, amiről írok majd a cikkben, a Szerelmi leckékben, ahol Prue a tanárába szeret bele.