2011. 07. 18.

Kevin - Jacqueline Wilson egy karaktere a háttérből

Aki olvasta a ...lányok sorozat 4 részét, ismeri a fiút, akinek Ellie,a  történet 13 éves főszereplője és narrátora az Álomdan nevet adja egy valódi Dan nevű fiú után, mert szeretné, ha az igazi Dan is úgy nézne ki, mint a legalább 18 éves fiú, akivel az iskolába vezető úton akadt össze. A Szerelmes lányokban Ellie hazudik a barátjáról a barátnőinek, Dant, akit nem is szeret, úgy írja le nekik, mint a fiút a buszmegállóból. (A hazugság fenntartásához persze kapcsolatban kell maradnia az igazival.) 
Álomdan az első kötetben (ha jól emlékszem) mindössze annyiszor szól Ellie-hez, amikor azt mondja: "Hello". Semmit nem tudunk róla, még a nevét sem. Minden, amit sejtünk, hogy legalább tizennyolc éves, illetve látjuk (ellie látja), hogy nagy, barna szemei vannak, és nagyon erősen szőke haja, illetve az olvasó, még pontosabb leírást sem tud róla (Ellie legalább látja az arcát, nekünk pedig muszáj elhinnünk, hogy valóban remekül néz ki, de így legalább mindenki olyannak képzeli a részleteket, amilyennek akarja). Az első rész végén még látjuk együtt sétálni egy másik, korabeli fiúval (aki a könyv szerint már majdnem olyan helyes, mint Álomdan), és kiderül (Ellie teljesen biztosra veszi a későbbi részek során, bár itt még az "úgy tűnt", meg "azt hiszem" szinten vagyunk), hogy a fiú homoszexuális, és nem is lehetne Ellie barátja.
Ellie-vel majdnem összeütköznek a buszmegállónál, a végén látja egy sráccal sétálni, illetve egyszer egy buliban lát egy fiút, akiről nem tudja, ő-e az, de "nem sok ennyire szőke fiú van", gondolja Ellie. Mivel Álomdan borzasztóan szerves részét képezi a történetnek, gyanakszom, hogy talán még párszor összeütköznek Ellie-vel, de a könyvet lapozgatva erre nem találtam bizonyítékot/példát. Az biztos, hogy amikor Ellie listát  ír (leromantikusabb párok, stb.), rendszeresen feltűnik rajta Álomdan, és a kislány teljesen beleéli magát a szerelembe, és hamarosan a hazugságába is.
A 4 kötetes sorozat 4. részének (Mi baj, lányok?) jelenete, amikor megtudjuk, hogy a Waitrose élelmiszerüzletben árufeltötlő, már egy igazi párbeszéd is lezajlik közte, és Ellie között, illetve a rész egyik utolsó fejezetéből derül ki, hogy a fiút egyáltalán Kevinnek hívják. (Előzmény [A fiú barátai]: "Gyere már, Kev, ez a kiscsaj tök részeg, ebből csak baj lehet." Ellie: "Nem akartam elhinni, hogy egy fiút, aki ennyire csodálatos, Kevinnek hívhatnak. De hát úgy hívják, és tényleg csodálatos." Ezen a mondaton kb. 11 évesen, amikor olvastama  könyveket nagyon jót mulattam.) Kevin végül is taxit fogad, segít a buliból feldúltan elviharzott Ellie-nek hazajutni, és lezajlik köztük a második igazi párbeszéd. 

Kevin volt az egész könyvben a kedvenc szereplőt. Mégpedig azért, mert a háttérben van. Sosem tudunk meg róla többet, és ez egyrészt reálissá teszi a történetet, másrészt sejtelmessé őt, harmadrészt pedig nem lehet elrontani a karakterét. Egy olyan szereplő, aki valójában nem is szerepel az egész történetben, ám mégis rá alapozódik az egész sztori, nagyon nagy népszerűségnek szokott örvendeni. Írótechnikai szempontból nem kell, és nem is szabad sokat mutatni belőle, mégsem olyan könnyű, mint gondolnánk, mert egyensúlyt kell találni a "túl kevés", az ideális és a "túl sok" között. Mégis, ha sikerül egy ilyen szereplőt kreálnunk, valahol, valakinek biztosan tetszeni fog. A történet ráépülése valójában nem a szereplőre történik: arra, amit a főszereplő, vagy egyéb narrátor GONDOL az illetőről, és arról, amit ISMER belőle. És ne felejtsük el: a főszereplő ki fogja magának találni ezt a háttérszereplőt. Semmit nem tud róla, ezért úgy kezeli, amilyennek ő megismeri. Kevin a történetben valóban nagyon kedves, figyelmes, és odafigyelhető srácnak bizonyul, de mikor Ellie mesél neki az utazási terveiről, és távlati álmairól, a könyv szerint mégis látszik az arcán, "hogy azt gondolta, igen, talán". Kevin sem tökéletes, lehet, hogy pesszimista, talán nem hisz az álmokban, de ezt mi sose tudjuk meg. Azzal pedig, hogy Jacqueline Wilson az első rész végén homoszexuálissá "írja" Kevint, megmenti a karaktert attól a problémától, amibe a legtöbb szerző beleesik: a folytatások során esetleg elgondolkodhatna azon, hogy eredeti célját sutba dobva, Kevint mégis központi szereplővé emeli, ám így, a fiú sosem lehet Ellie barátja, és ezáltal mind a négy rész folyamán megmarad annak a háttérkarakternek, akinek megszerettem (megszerettük?).

Talán csak én értékelem ennyire, hogy Kevin ismeretlen marad számunkra, annak ellenére, hogy az egész könyv (az első leginkább) róla szól, de nekem mindenképpen nagyon tetszik ez a motívum/ötlet. Kissé hasonlít a Monte Cristó grófja féle Luigi Vampához, azzal a különbséggel, hogy ott a banditavezér a jelenete után eltűnik, nem is tűnik fel többet, csak a legvégén, de akkor ő oldja meg az esetet. Luigi Vampa is egyik kedvenc karakteremmé avanzsált, de az ő jeleneteit keveselltem, mert vártam volna előre. Alexandre Dumas védelmére persze el kell mondani, hogy ő nem is akarta ennyire direktben ezt a hatást kelteni/motívumot kiemelni.

Kevin még valamire nagyon jó: bizonyítéknak arra, hogy Jacqueline Wilson mennyire realista író, és annak ellenére (vagy inkább épp azért, és végre!), hogy ifjúsági, sőt szinte gyerekkönyveket ír mennyire nem erőlteti a valótlan, álomszerű, erőltetett happy enddel végződő történeteket. A következő bejegyzésem erről fog szólni: ott majd szintén Kevinről írok, és arról, mennyire realista Jacqueline Wilson a ...lányok sorozatban is, illetve a másik könyvben is, amiről írok majd a cikkben, a Szerelmi leckékben, ahol Prue a tanárába szeret bele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése