2011. 07. 26.

A realitásról (Jacqueline Wilson példáján)

Ahogy említettem már korábban is, ebben a cikkben az ifjúsági (!) regényekben lévő realitásról lesz szó. Nagyon sok író hiszi, hogy ha fiataloknak ír, akkor az egyetlen történet variáció, hogy van egy fiú, akibe történetesen mindenki szerelmes, véletlenül sem csak a főszereplő, majd innen két szálon vezetheti tovább a történetet: a., vagy ez a fiú tök rendes, és (bár kezdetben összejön, vagy majdnem összejön vele) dobja a suli legmenőbb lányát (akinek kötelessége szemétnek lennie, mert hogy kedves és udvarias legyen, biológiai lehetetlenség...) a főszereplőért, akiről hirtelen elfelejtjük mindazt amit az író(nő?) összehordott (úgy értem, az elején leírja, mennyire csúnya a főszereplő, de mire a végére érünk általában nem is annyira az már), b., vagy a fiú egy nagyképű tahó, amitől persze ugyanúgy összejön a suli legmenőbb lányával (mert hát két tahó összeillik, véletlenül sem kedves vagy udvarias...), és bár a főszereplő szerint megérdemlik egymást, ettől még akár szakíthat is végül a lánnyal (ötletesebb esetekben a lány vele), a főszereplő talál egy másik fiút, akinek hatására azonnal elfelejti a másik srácot, akibe 5 évig szerelmes volt (akár Rómeó Rózát, aki miatt nagyon szenved, de egycsapásra kiszeret belőle, csak mert egyszer meglátja Júliát). Szerintem ez a történet mindenkinek ismerős lesz, és legalább egy (kettő? három?) tinikorában, vagy most (attól függően, hány éves a blogom olvasója) olvasott könyv eszébe jut, és azt hiszem, annyi ilyen van a világon, hogy még csak nem is ugyanarra fog gondolni, mint más olvasók máshol. A többi már csak körítéssztori: a főszereplőnk lehet detektív, rocksztár vagy más híres ember, hétköznapi lány, vagy egy neveletlen hercegnő, bár utóbbi sorozatban szerintem vannak eredeti ötletek, de (főképp az első részben) ez akkor is benne van. 
Az ember már azt hiszi, tiniregényeket csak erről, és csak így lehet írni. Talán az írók ezt is hiszik. Jacqueline Wilson az ellenpéldám, aki nem sokat változtatott a főszálakon, egyszerűen csak más befejezést kreált, és magasról tett arra, hogy egy mindenképpen előhúzzon valahonnan egy zavartan összeeszkábált happy endet. 
Az előző cikkben említett ...lányok sorozatban például mindenki, aki már olvasott előtte tinitörténeteket elvárná, hogy Ellie összejöjjön Kevinnel, ám ez nem történik meg soha. Sőt, talán még jóban sincsenek annyira, mint amennyire Ellie bemeséli magának és nekünk. A végén pedig Russell megcsalja Magdával. Lehet rosszul emlékszem, és most lusta vagyok a rengeteg könyvem egyik hátsó sorából előhúzni a regényt, hogy megnézzem, de mintha a befejezésben nem is oldódna meg ez a probléma, hanem csak az, hogy Magdának, akivel Russell félrelépett megbocsát. Talán nem is zárul le a Russell-vonal? (Nálam kevésbé lusták nyugodtan javítsanak ki.) 
Amikor kicsi voltam, sok Jacqueline Wilson könyvet olvastam, és a másik, amit itt felhoznék, az a Szerelmi leckék, bár elég idióta címe van, ezt itt hangsúlyoznám (mindenki azt hiszi, hogy tényleg valami útmutatót olvasol : D, és még csak a magyar fordításra sem lehet fogni, mert tükörfordítás). Ha valaki nem szeretné, hogy elmeséljem a cselekményt, az most kicsit ne figyeljen ide. Tehát adott Prue aki különböző okokból magántanuló volt, de az apja agyvérzése után mégis suliba kerül. Tizennégy éves, és a felvételin tanúsított rossz viselkedése miatt egy gyengébb képességű osztályba helyezik, pedig Prue nem buta. Utálja minden tanárát, vagy legalábbis egyikkel sem szimpatizál, egyet kivéve: a rajztanár Keith Raxburryt, amit mindenki csak Raxnek szólít. Először elvállalja, hogy vigyáz a gyerekeire, majd egyre jobb viszonyban lesznek, a lényeg, hogy a tanárral kölcsönösen egymásba szeretnek. Négy dolog tetszett nekem nagyon a történetben:
1., Tobyval, aki Prue egyetlen barátja, és valószínűleg többet is akar tőle, Prue nem jön össze. Soha. Tipikus vonal kiiktatva.
2., Prue nagyon kedveli Marianne-t, Rax feleségét, nem utálja, nem féltékeny rá (hát, azt talán kicsit), és sajnálja, hogy veszekednek.
3., Minden más könyv úgy zárult volna le, amikor lebuknak (mert hogy lebuknak), hogy Keith felvállalja az érzéseit, talán a családját is elhagyja, úgyis válófélben van, de ne ugorjunk ennyire előre, a lényeg, hogy Keith egy becsületes ember lenne, aki vállalja a felelősséget a tetteiért. Nos nem. Keith végig nagyon pozitív karakter, de a legvégén az igazgatóság előtt Prue-ra keni az egészet, nem akarja elveszteni az állását, és gondolom gyáva bevallani az érzéseit (a kettő közül ez a nehezebb egy embernek, egy állás egy dolog, de hogy a saját érzéseink...! figyeljétek meg, tényleg). Keith bocsánatot kér Prue-tól, akire ráfogja, hogy csak egy tinilány, aki annyira szerelmes volt belé, hogy ő nem akarta megbántani, és nem akart elutasítóan viselkedni vele, és végül Prue az, akit kirúgnak a suliból. 
4., A könyv befejeződik, de a probléma nem oldódik meg. A család pénzügyi gondjai igen, az apja állapota javul, Toby megtanul olvasni, de Prue szerelmi bánata egy cseppet sem enyhül. A könyv azzal a visszatérő motívummal zárul, hogy Prue azon gondolkodik, bárcsak lenne egy hely, ahova elszökhetnének, és együtt lehetnének örökké. Előtte két vagy három oldalon végig ecseteli, mennyire szenved, és ez nem is változik. Az olvasó, mikor becsukja a könyvet, bizonyára elképzeli Prue jövőjét, hogy majd enyhül a fájdalma, hogy egyszer talál a saját korosztályából valakit, illetve, hogy férjhez megy, gyerekei lesznek, de mind csak az olvasó befejezése: a könyv a kemény igazsággal zárul, és nem is kíván még csak semmiféle utalást sem tenni arra, hogy Prue valaha is jobban lesz.
Hasonló realista ifjúsági könyvnek nevezném Robert Louis Stevenson: A kincses sziget c. művét, és felhívnám arra a figyelmet, hogy sok borzasztó filmfeldolgozás készült belőle, nem azokból kell kiindulni. Egyetlen hibája, hogy túl hamar történik utalás arra, hogy John Silver gonosz, már akkor is, amikor megismerjük, de tény és való, hogy különben nem tudnánk, hogy abban a jelenetben - hogy idézzek - "csak komédiázik" Jim előtt. Ráadásul úgy van megírva a történet, mint Jim Hawkins emlékiratai, márpedig az ilyenekben igenis vannak ilyen előreutalások, hogy "akkor még nem tudtam, hogy csak komédiázik előttem". Egyébként fantasztikus regény, ajánlom mindenkinek, nem voltam már kisgyerek, mikor olvastam. 
Vagy ott van Michael Ende: A végtelen történet c. írása (szintén borzasztó filmfeldolgozással, amit még az író maga is utált), amiben, mikor Barnabás átkerül a történetbe, elveszti pozitív tulajdonságait, és olyan gonosszá és beképzeltté válik, mint a negatív szereplők általában.


Hangsúlyoznám az ellenpéldát: az olvasók érzékelik és értékelik a realitást, és azt, hogy például a Szerelmes lányok minden fejezet előtti rövid listáiból kiderül, Jacqueline Wilson figyelme minden problémára kiterjed, ami a fiatalokat érinti, azért a happy end nem egy véletlen találmány. Az olvasók igénylik, csak logikusan. Egy egész idáig, mind az 1600 oldalon pozitív irányba haladó történet ne vegyen végül negatív befejezést e cikk hatására, mert egyrészt feltűnő, másrészt ez olyan, mintha Frodót végül Samu csak úgy poénból belelökné a végzet katlanjába, majd ő maga uralkodna, aztán Sauron levágná a fejét elvenné a gyűrűt, és ismét hatalomra kerülne: azaz kissé értelmetlen, és az olvasók azt hiszem fel lennének háborodva, hogy ezért vergődték végig magukat a tengernyi oldalon? Ugyanakkor egy időben terjedt az a hír, hogy a Harry Potter türténetek túlélője Voldemort lesz, és nem Harry (bár azt egy szóval sem mondták, hogy utána Voldemortot ne ölhetné meg mondjuk egy Neville Longbottom, vagy egy Fred Weasley), és egész sokan nyitottak voltak erre a megoldára, többek közt egy barátnőmnek és nekem is jobban tetszett volna. De ehhez szerintem nagyban hozzájárul, hogy a Harry Potter egy sorozat, és mindig nagy várakozás előzi meg. A lényeg, hogy azért a Szerelmi leckékben is megoldódnak az anyagi gondok, ráadásul egy váratlan, szinte már sablonos módszerrel (Toby talál Prudance szüleinek könyvesboltjában egy könyvet, ami nagyon értékes), és az apja is gyógyulni kezd. Tehát valamilyen szinten azért igénylik az olvasók a pozitív befejezést, sajnos ez ráérzés és midnen történetnél egyedi kérdés.


Egyébként pedig szeretnék bocsánatot kérni, hogy mostanában kicsit hanyagolom a blogírást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése