2011. 08. 08.

Felkiáltójel a narrációban

Mostanában - többek között -  Christian Jacq: A múmia pere c. könyvet olvasom. Nem rossz, de nagyon zavar az a kissé hatásvadász mód, amiben a narrátor beszél. Próbálja megteremteni a rémisztő/boldog/szenzációs (attól függ, milyen mondatról van szó) hatást, és ezekhez rendszeresen felkiáltójelet használ. Véleményem szerint a felkiáltójelek csak a párbeszédekben hasznosak, mindenhol máshol azt az érzetet keltik, hogy az író szavakkal képtelen volt megteremteni egy hangulatot, és ezért felkiáltójelek használatához folyamodott. Ha a narrációban óhajtó mondat van, mert az elbeszélő beleéli magát a szereplő helyébe, akkor még, azt mondom, talán élhetünk felkiáltójellel, de én ott is kipróbálnám, milyen, ha egyszerűen pontra végződik a mondat. Minden más esetben egyértelműen bűn. Lehet, íróként nem értetek egyet, de olvasóként Ti is így fogjátok gondolni. Egyszerűen idegesítő: olvasóként azt érzed, az író elvárja, hogy most marhára meg légy lepve. Mintha nem lenne elégedett a reakcióddal. Akik olvassák a regényedet, nem ostobák, maguktól is rá fognak jönni, hogy kell hangsúlyozni.

"Felkiáltójelet használni oylan, mint nevetni a saját poénunkon." /Mark Twain/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése