2011. 08. 10.

Kell-e a költőnek szenvednie? - azaz hogy születik az ihlet?

A volt rajztanárom mondta el sokszor, hogy milyen hülyeségnek tartja, hogy a művésznek (esetében festőnek) szenvednie kell a nagy alkotáshoz. Én egyetértek vele, nem hiszem, hogy egy költőnek feltétlenül éheznie kell, valamint beteges testalkatú, vézna megjelenésű alakot kellene azonnal magunk elé képzelnünk. Alapvetően tökéletes boldogság nincs, tehát ha valaki nem sínylődik sanyarú sorsától, akkor is talál bőséggel szomorú témát. Ritka ugyanakkor, hogy az emberek boldogságuk teljes átélése közepette leüljenek verset írni, hiszen olyankor önző módon inkább kiélvezzük annak perceit, semhogy leüljünk írogatni. Bár a meghatottság, a hazatérés, a hála, a boldog szerelem; ezek mind örömteli érzések, és sok művet ihlettek már. Egyszer Varró Dániel költőt láttuk vendégül az iskolánkban egy tudományos hét keretlében, ő például azt mondta, ő kifejezetten akkor tud verseket írni, ha jó a hangulata, szomorúan képtelen rá, olyankor csak belesüpped az érzésbe.
De ha a költő nem szenved, vagy legalábbis nincs rá szüksége, honnan jön az ihlet?
Nos, az ihlet szerintem azt jelenti, hogy eszedbe jut egy gondolat, amiről úgy gondolod, "de jó volna ezt megírni, mégpedig azelőtt megírni, hogy bárki más megteszi, mert ez egy jó alapötlet". Én azokat a verseket szeretem legjobban, amik valamit valamiféle új megvilágításba helyeznek.
Nagyon sok híres mű született egy egyszerű gondolatból, vagy egy dacos lázadásból, miszerint: minden történetben azt írják, hogy..., és mi lenne, ha egyszer nem így lenne? Így született például az én egyik versben megírt mesém egy sárkányról. Nemrég olvastam valahol, hogy Roman Polanski Őrület c. filmje azért született meg, mert a rendezőben felmerült a kérdés, hogy ha valaki nem érkezik meg a megbeszélt időpontban, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy aggódni kezdjenek érte, és meddig mondják csak szemtelennek, hogy késik, meddig tart, hogy oda se figyelnek, és mikor kezdenek azon töprengeni, hogy valami történhetett, és az illető önhibáján kívül nem érkezett meg. Ez egy egyszerű gondolat, amiből egy egész film témája született később, amit én ugyan nem láttam, de ezek szerint filmek is készülnek apró gondolatok alapján.
A versek legnépszerűbb ihletője, vagy ihletőinek egyike a szerelem, és a viszonzott szerelemről is sokat lehet írni. Ha ennél tovább megyünk, ott vannak a családi és baráti kapcsolatok, a hála, a gondoskodás, a kötelesség érzése, akár egy háziállat iránt táplált szeretet, vagy fordítsuk meg: vers egy háziállat szeméből.
S persze mióta ember az ember, szereti a humort, hát miért pont ilyen témában ne írnának, nézzük csak meg a "Rímhányó" Romhányi József munkáit. Gúny, szójáték, és gyerekek számára készült vidám versikék is tartozhatnak ebbe a csoportba.
Úgy vélem, vannak költők, akik egy apró mozzanat hatására ihletődnek meg. Nem is feltétlenül a saját érzésük az, amit szavakba próbálnak önteni, csak valami, amit láttak, akár nem is érzés, csak egy hasonlat, vagy bármi, amit megláttak az utcán, vagy egy épületben, egy tárgy, egy gesztus, egy pillantás, egy rutin elhagyása, egy akármi... Én például gyakran költök így. Azt azonban elismerem, hogy a költőnek ismernie kell az érzéseket, ahhoz, hogy írjon róluk, még ha nem is a sajátjai. Ugyanakkor megmaradhat kívülálló szerepben, de lehet, hogy azt a közönség kevéssé díjazza majd, mert nem látnak többet a szemével, mint maguk, bár az az igazság, a legtöbb ember alig lát a szemével.
Nem kell a művészeknek szenvedniük.
Nektek van véleményetek a témában?

"Everybody walks past a thousand story ideas every day.  The good writers are the ones who see five or six of them.  Most people don’t see any." /Orson Scott Card/
Azaz: Mindenki ezer történet ötlet mellett sétál el naponta. A jó írók azok, akik ötöt vagy hatot meglátnak belőlük. A legtöbb ember egyet sem lát.

3 megjegyzés:

  1. Egyetértek, nem a szenvedésről szól, én is gyakran írok úgy, hogy sétálok az utcán meglátok valamit, vagy eszembe jut egy sor és azt hazáig megírom, vagy például egyik nap arra keltem hogy két sort ismételgetek magamban:D de számomra egy egyszerű séta vagy egy nagyon jó új még felfedezetlen szám a leginspirálóbb :)

    VálaszTörlés
  2. zenéből én is sokat írtam már:)
    csak most láttam a kommented, bocsi

    VálaszTörlés
  3. Ehhez a cikkhez érve ismét kommentelésbe fogok.
    Mostanában beleástam magam a pozitív gondolkodás témakörébe. Rengeteg könyvben és videóban, ami a témával foglalkozik, találkozhatunk azzal a motívummal, hogy az emberek nem is veszik észre, hogy mennyi mindenük van addig, amíg el nem veszítik azokat. Elég egy szimpla nátha, hogy rájöjjünk milyen jó, amikor egészségesek vagyunk. Ugyan az a helyzet az állásunkkal is. Lehet addig minden nap utáltunk bejárni és dolgozni látástól – vakulásig, de, amikor elveszítjük, rájövünk, hogy 1000 dolog volt, amit szerettünk benne. Ha ezt a motívumot rávetítjük az írásra, akkor ugyan ez a helyzet. Egy költőt nap, mint nap körül vesz ezer és egy dolog, ami ihletet adhat, csak nem veszi észre. Viszont vannak olyan dolgok, amik nagy hatással vannak az emberre és természetesen esetünkben a költőkre is. Tragédia, szerelem, halál, szerencse vagy bármi, ami elég mély nyomot bír hagyni a költő lelkén. Ezek olyan nagy dolgok a költő életében, ami mellett nem bír elmenni, anélkül hogy ne vegye észre. Mivel észreveszi, ír róla. Ha úgy tetszik, kiírja magából. Én úgy gondolom, hogy az igazán nagy költők, azok az emberek, akik képesek túllépni a tragédiákon és észrevenni maguk körül lévő megannyi dolgot, ami ihletet adhat. Ha most nagyon egyszerűen akarnám elmagyarázni, amit eddig leírtam, akkor azt mondanám, hogy a hányattatott sorsú költök olyan emberek, akiknek a szeme előtt egy lencse van. A lencse meggátolja, hogy átjussanak rajta a színek Mindent fekete-fehérben lát. Ilyenkor különlegesnek csak a nagyon sötétet és a nagyon világost látja. Ezekről tud írni. De ha a költő észreveszi a szeme előtt lévő lencsét és leveszi azt, akkor meglátja a színekkel teli világot maga körül. Onnantól kezdve bármiből képes ihletet meríteni.
    A lényeg az, hogy nem kell szenvedni ahhoz, hogy valaki költő legyen. De általában a nagy költők sokat szenvedtek, majd ebből a szenvedésből merítettek ihletet verseikhez. De önmagától a szenvedés még senkit nem tesz naggyá. Naggyá akkor válik a költő, mikor képes túllépni múltján.

    VálaszTörlés