2011. 12. 30.

Megtaláltam magyarul - Kurt Vonnegut 8 tippje az írásról

1. Vadidegenek idejét ne pazaroljuk.
2. Az olvasó legalább egy olyan szereplőt igényel, akiért szurkolhat.
3. Minden szereplőnek kell akarnia valamir, még ha az csupán egy pohár víz is.
4. Minden mondatnak az a dolga, hogy vagy a figura megértését, vagy a vselekmény kibontakozását segítse elő.
5. A történet végéhez minél közelebbre kell tenni a történet elejét.
6. Legyünk szadisták. Bármennyire kedvesek és ártatlanok a főszereplők, mérjük rájuk a lehető legszörnyűbb csapássokat. Hadd lássa az olvasó, hogy figuráink miféle matériából készültek.
7. Csak egy személynek tetsszen, amit írunk. Ha sarkig kitárjuk az ablakot és az egész kerek világot magunkhoz akarjuk öleleni, a regényünk csúnya tüdőgyulladást kap.
8. Minél előbb mindenbe avassuk be az olvasókat. Fenébe az izgalmakkal. Az olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie, hogy mi miért és hol történik, hogy ha netán az egerek megrágják az utolsó lapokat, maga is befejezhesse a könyvet.

Dsida Jenő: Könyvek, amelyeknek nagy sikerük van (részlet)

(Részlet)

– Néhány szó a reklámról és a megbetegedett könyvízlésről

Mondd meg, mit olvasol és megmondom, ki vagy! címen kezdett tegnapi riportunkat ma kiegészítjük a kolozsvári könyvtárak vezetőinek interjújával, azzal, hogy: mit jelent a hirdetés, a reklám és a jó cím.
– El sem tetszik képzelni – mondják könyvtáros ismerőseink –, hogy mit jelent egy-egy könyvnél a jó cím. A közönség egyáltalán nem az író márkáját nézi – nagy általánosságban –, nem az író neve után válogat ki magának olvasmányt, hanem a könyv címe szerint. Megnézi a könyv fedelét, aztán beleforgat, s ha tetszik, elviszi a könyvet. Az átlagolvasó akkor sem tudná megmondani, hogy kitől olvasott, amikor már visszahozta a kiolvasott regényt. A hangzatos címek viszik a könyveket.
– Másik nagyon fontos dolog a hirdetés és a reklám. Amelyik könyvet gyakran hirdetik a lapok, amelyikről rövid, érdekes recenzió jelenik meg, mindjárt keresik. Egynémely könyvet, amely mellett nagy reklámhadjáratot folytatott a sajtó, tisztán a hirdetés, a kritika és a reklám emelt ki az ismeretlenségből. De még a sajtóreklámnál is nagyobb jelentőségű a politikai reklám. Itt van például Földi Mihály regénye, na Névtelen katona. Senkinek sem kellett. Egyszer csak felfedezte a rendőrség, hogy a könyvnek egy „irredenta, trianoni előszava” van, és emiatt az összes példányt elkoboztatta. Rögtön keresték a könyvet. Azóta nem telik el nap, hogy tíz-tizenötször ne keresnék. Van, aki fáradhatatlanul járja végig az összes kölcsönkönyvtárt, és ezért az egy könyvért hajlandó volna akármelyikbe beiratkozni.

(...)
(Megjelent az Erdélyi Lapok II. évfolyamának 201. számában, 1933. szeptember 7-én.)

Dsida Jenő: Hogyan kell verset olvasni?

1.

„Hogyan tegyünk szert gazdagságra?” – „Hogyan hajtsuk be künt lévő követelésünket?” – Ilyen és ezekhez hasonló címeken naponta jelennek meg könyvek a nyomtatott betű piacán, és állítólag sikerük is van. Sietek megjegyezni, hogy nem ezeknek a műveknek a sikere ösztökélt a fenti címen való eszmefuttatásra.
Hogyan kell verset olvasni?
Két okból érzem, hogy kétségbeejtően időszerűtlen volnék ezzel a témával. Elsősorban nem igaz, hogy a költemény manapság olyan végzetesen divatból kiment dolog volna. Ellenkezőleg, éppen a legutóbbi évek tapasztalatai mutatják, hogy a hét szűk esztendő után a hét kövér esztendő korszaka köszöntött a költészetre, s a versek iránti érdeklődés csillaga még egyre emelkedik. Költeményes kötetek, versgyűjtemények, különféle antológiák sűrűn jelennek meg, s a kiadók ezekkel is megtalálják a számításaikat. A második ok: némely egészen művelt, egyébként kifogástalanul képzett embernek is hallatlanul ferde fogalmai vannak a versről, különösen a líráról (ezúttal csak erről beszélünk). Úgynevezett olvasott, sokoldalú, sőt tudós emberekkel is találkoztam, akik tanácstalanul álltak, amikor vers akadt a kezükbe. Világhírű költők remekműveire mondták ki az ítéletet: „Ha megfeszülök, akkor sem értem. Ilyen az egész modern költészet – ostobaság!”
Arra pedig egy pillanatig sem gondoltak, hogy esetleg bennük lehet a hiba. Pedig bennük volt. Nem tudtak verset olvasni. Nem fejlődött ki az a hatodik érzékszervük, mely a teljesen kézzelfogható világ határain kívül eső dolgoknak, a költészet szépségeinek érzékeléséhez nélkülözhetetlenül szükséges.

2.

Ismétlem, bennük a hiba. Mert költőnek születni kell, de műélvező akárki lehet. Épp úgy képezhetem magamat jó olvasóvá, ahogyan megtanulhatom a helyes beszédstílust, elleshetem a nagyvilágban jártas ember modorát, szónokká képezhetem magam vagy elsajátíthatom a gyorsírást.
Érzék és született hajlandóság dolga, hogy kinek mennyi idő alatt sikerül bizonyos tudást tökéletessé fejlesztenie magában, de tisztán az akaraton, szorgalmon és esetleg a helyes irányításon múlik, hogy végeredményben mégiscsak beletanuljon a „mesterségbe”. (Persze nem beszélek azokról, akiket a dajka kicsikorukban a fejükre ejtett, s akiknek ez észrevehetően megártott.)

3.

A helyes versolvasáshoz, a költemények szeretetéhez, az ínyencségig fokozott műélvezethez természetesen sok minden szükséges. Rengeteg olvasás, önmagunknak bizonyos irányban való szakadatlan művelése, némi zenei képzettség, versformák ismerete, nyelvtudás és még sok egyéb. Szó sincs arról, hogy most mindezeket is tárgyaljuk. Tisztán arról beszélünk, hogy milyen előzetes hangoltsággal kell kezünkbe vennünk egy-egy költeményt, milyen hangulati feltételek biztosítják a zavartalan műélvezetet.
Aki egy lírai verset meg akar „érteni”, annak elsősorban számolnia kell azzal, hogy a vers világában más nyelven beszélnek, mint a hétköznapok világában. Ezt nem csak úgy értem, hogy versek nyelve szebb, színesebb, csiszoltabb, hanem úgy is, hogy ebben a nyelvben a legtöbb szónak a hétköznapi jelentéstől lényegesen elütő értelme van.
Miben különbözik a versben szereplő szó értelme ugyanannak a szónak közönséges értelmétől? Főként abban, hogy kibővül, bölcseleti elemeket szív magába, melyet nem lehet ridegen meghatározni, csak édesen és borzongva megsejteni.
Próbáljuk más oldalról megközelíteni a kérdést.
A költő, a lírikus mindig önmagáról, jobban mondva önmagának és a világnak egymáshoz való viszonyáról szól. Élet, halál, a világ jelenségei, a lét eredete, értelme és célja, a halál utáni dolgok titokzatossága, az öröm és szenvedés, az isten-megérzés élménye – minden együtt gomolyog túlvilági fénnyel egyetlen sóhajnyi lírai remekműben. Az igazi lírikust minden jelentés csak annyira érdekli, amennyiben az összefüggésben van saját titokzatos, lankadatlan csodálattal szemlélt életével. Ezt tudnunk kell, mielőtt verset veszünk a kezünkbe.
Mindenekelőtt pedig meg kell tanulnunk a költészet különvaló nyelvét. Még beszélnünk sem kell rajta, elég ha megértjük.

4.

Lássuk, hátha sikerül „gyakorlati” példákkal megvilágítani az elmondottakat.
Azt mondom: víz. A hétköznapi nyelvben ez nem jelent egyebet, mint két atom hidrogént és egy atom oxigént, egy átlátszó, tiszta folyadékot, mely nélkülözhetetlen az élet fenntartásához. A víz egyszerűen víz és semmi több. A költészetben bizony más, tágabb, nagyobb és mélyebb értelme is lehetséges ennek a szónak. (Azért mondom, hogy lehet, mert nem biztos, hogy adott esetben csakugyan van is.) Jelenthet tudást, szerelmet, gazdagságot és minden olyasmit, ami kielégíti, lecsillapítja valamely vágyunkat, ahogyan a víz oltja a szomjúságot. A hétköznapi szürke szó fényleni kezd, és hatalmassá nő az ő jelképi megdicsőülésében.
Azt mondom: láng. Nem bizonyos, hogy a versben csak egy égő fahasáb, vagy gyufaszál lángját jelenti. Jelentheti a lélek tüzét, belső lobogást is: a szüntelen, lázas alkotást, az élet forróságában való elégést, a szerelem emésztő tüzét – jelenthet engem, magamat.
Azt mondom: út. Nem valószínű, hogy egy lírai költeményben ugyanaz az értelme legyen ennek a szónak, mint egy útkövező munkás szótárában. Az út annyi, mint életpálya, saját magam választotta vagy végzet parancsolta életforma, irány, cél, mely felé haladok, az élet folyamatossága, mely szörnyű bizonyossággal visz a biztos halál és a bizonytalan túlvilág felé.
Egész mondatoknak is lehet jelképi értelme. Ha azt mondja a költő: „Lihegve kapaszkodtam a meredélyre” – ez okvetlenül több, mint egyszerű kirándulási emlék. A meredély bizonyára valami magas, a világ és a hétköznapok felé emelkedő szent célt, valami eseményt jelképez. A lihegve való kapaszkodás turisztikai képe minden bizonnyal azt a fáradságot, keserves kínlódást jelenti, amellyel a nagy célok elérése jár. Az áldozat jelképe. Az egész mondat együtt: rövid költői életrajz. Minden magasabbra vágyó ember önéletrajza.
A példák első pillanatra nem egészen találóak, mert hiszen nemcsak a költészetben, hanem a hétköznapi beszédben is lehet átvitt értelme a szavaknak. A népnyelv és mindennapunk közbeszéde is tele van szóképekkel. Az olvasónak azonban meg kell éreznie, hogy többről van itt szó, mint amivel a jelentéstan modern tudománya foglalkozik, s mint amit a metafora, metonimia vagy szinekdoché fogalma ölel fel. Itt a szavaknak kizárólag a versekben történő elváltozásáról van szó, s a folyamateredmény nem metafora, hanem – szimbólum.
Tóth Árpád egy leheletfinomságú kis versben arról ír, hogy eldobott egy égő gyufát, a gyufa belekapott a száraz mohába, szeretett volna nagy tüzet gyújtani, de aztán kifáradt, leült, kihűlt, és meghalt a moha szőnyegén. Itt már az első sor olvasásakor meg kell éreznünk, hogy a titkos értelemből szomorú önéletrajz zokog. Ha ezt tudjuk, csaknem minden szónak kitágult, jelképes értelme lesz.

5.

Kézügybe esik a vád, hogy persze könnyű így okoskodni, az egész nem egyéb, mint amit egyszerűen „belemagyarázásnak” szoktak nevezni. A költemény ezek szerint olyan rejtvény, melyet úgy fejthetünk meg, ahogy akarunk. Ez nem igaz. Az igazi műélvező nem magyaráz bele semmit a versbe, hanem „kitalálja”, amit a költő mondani akart. A költő célja, hogy megértesse magát, az olvasó célja, hogy megértse a költőt. S a költő szavain keresztül élvezettel szemlélje az élettitkok egy-egy megvillanó sugarát. Akkor mire való az érzelem jelképi elburkolása? Mert éppen ennek a buroknak a lehámozásában, a szavak mélyén és mondatok mögött csillogó értelem megtalálásában rejlik a műélvezet. A szavaknak a hétköznapi értelmétől való felelőtlen elkalandozása ad – a lüktetés és rímek zenénéjével együtt – különös varázst, feszítő izgalmat, bűvös élményjelleget a versolvasásának. A lírai költeményt csak nagyon kis részben kell az eszemmel megközelítenem. A főszerep a megérzésé. Hogyan „értsek meg” egy hangulatot, mely sokszor megfogalmazhatatlanabb, mint a félig elfelejtett álom, az imbolygó füst, vagy a vizek fölött reszkető pára.

6.

Nem ismerem mások írói műhelytitkait. Engedelmet kérek tehát az olvasótól, hogy – az elmondottak teljesebb érthetősége kedvéért, mindegy elmefuttatásom betetőzéséül – szerénytelenül saját műhelytitkomat árulom el.
A minap borúlátó hangulatban ültem le verset írni. Pontosan tudtam, mi az, amit írni akarok. S amit egyébként sohasem szoktam, előre lejegyeztem a témát, egyszerű prózában, így:
Az én beszédem, költői hangom nem harsona, nem is zengő kürt, csak síró síp dala. Életem hanyatlóban van már, mint az alkonyi nap.
Szerettem volna egyszerű paraszt, igénytelen szürke ember lenni, de az Isten nem úgy akarta: valami nagyobb cél keresésére küldött. A jóság örök vágya él bennem. Vajon mi lesz a sorsom?
Rosszulesik örökké vágyakozni, de a vágytalan közönyösség talán éppoly rossz. Hanyatlik életem napja, életem síphangja zokog.
Nemsokára eljön a fekete, a süket halál. Nem gyűjtöttem sem anyagi,sem lelki javakat.
Életemet eltékozoltam. Aztán megírtam a kis vershangulatot. Címe: Naplemente. Így hangzik:
Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó naplemente
Mintha aranyat vérezne.

Völgyet szerettem, hegyre másztam,
Kérte, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szelíddé.
Vajon most már hova megyek?
Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomja csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: Üres.
 
Nem tudom, van-e valaki, aki ezt „nem érti” ? Lehet-e a költeményből egyebet kiolvasni, mint amit a prózában papírra vetett téma mond?
A költő elbújik néha, mint a gyermek, és várja, hogy megkeressék.

7.

Hogyan kell verset olvasni?
Igyekeztem megközelítően kifejezni, amit ezzel kapcsolatban érzek és vallok. Persze az igazi műélvezetre senkit sem lehet megtanítani. Legfeljebb segíteni lehet annak, aki tanulni vágyik.
Wilde Oszkár írja: „Senkit sem lehet megtanítani arra, amit igazán érdemes tudni.”
Mindenki csak saját magát taníthatja meg.
(Megjelent a Keleti Újság 1937. évi 73. számában)

Ismét néhány kedvcsináló, tanító, és bíztató idézet

"Az átdolgozás harc az ördöggel, amely elől nem menekülhetsz, mert szinte bárki képes írni; de csak az írók képesek átírni. Ez a tulajdonság különbözteti meg az amatőrt a profitól." 
/William C. Knott/

"You get ideas from daydreaming. You get ideas from being bored. You get ideas all the time. The only difference between writers and other people is we notice when we're doing it."
/Neil Gaiman: Where do you get your ideas? (1997) 
        - Azaz: Ötleteteket kapsz az álmodozásból. Ötleteket kapsz az unatkozásból. Ötleteket mindig kapsz. Az egyetlen különbség az írók és más emberek között az, hogy mi észrevesszük, amikor csináljuk. 

"I am sure that some are born to write as trees are born to bear leaves: for these, writing is a necessary mode of their own development. If the impulse to write survives the hope of success, then one is among these."
/C. S. Lewis/ 
        - Azaz: Biztos vagyok benne, hogy néhányan írásra születtek, ahogy a fák arra, hogy levelet növesszenek: számukra az írás elengedhetetlen módja saját fejlődésüknek. Ha az írásra késztető benyomás túléli a siker reményét, akkor az illető ezek közé tartozik.

"Why do writers write? Because it isn't there."
/Thomas Berger/
        - Azaz: Miért írnak az írók? Mert az [amiről írnak] nincs ott." 

"The reason one writes isn't the fact he wants to say something. He writes because he has something to say."
/F. Scott Fitzgerald/
        - Azaz: Ha valaki ír, nem azért teszi, mert mondnai akar valamit. Azért ír, mert van mit mondania.
"First, find out what your hero wants. Then just follow him."
/Ray Bradbury
          - Azaz: Először találj ki, mit akar a hősöd. Aztán egyszerűen kövesd.

"I never started from ideas but always from character."
/Ivan Turgenev/
          - Azaz: Sosem kezdtem ötletekből, hanem mindig karakterekből.

"A good novel tells us the truth about its hero, but a bad novel tells us the truth about its author."
/G. K. Chesterton/
        - Azaz: Egy jó könyv elmondja nekünk az igazságot a hőséről, de egy rossz könyv a szerzőről mondja el az igazat. 
 
"It begins with a character, usually, and once he stands up on his feet and begins to move, all I can do is trot along behind him with a paper and pencil trying to keep up long enough to put down what he says and does."
/William Faulkner/
        - Azaz: Általában egy karakterrel kezdődik, aki egyszer csak lábra áll, és mozogni kezd, és minden amit tehetek, hogy mögötte rohanok egy papírral és tollal, igyekezve, hogy elég ideig tegyem ahhoz, hogy mindent rögzítsek, amit mond és tesz. 

Csehov az írásról

„Amikor nyomorúságot és szerencsétlenséget próbálsz ábrázolni, és szánalmat akarsz kiváltani az olvasóból, légy egy kicsit érzéketlen – ezzel hátteret teremtesz mások fájdalmához, amely így élesebben kirajzolódik. A történetedben a karakterek sírnak, te azonban csak sóhajtasz. Igen, légy érzéketlenebb… Minél objektívebb vagy, annál erősebb hatást tudsz gyakorolni az olvasóra."
– Lidia Avilovához írt levelében, 1892. március 19. és 1892. április 29.
***
„Kezdem azzal, ami, véleményem szerint, önmegtartóztatásod hiányára utal. Olyan vagy, mint az a néző a színházban, aki lelkesedésében olyannyira túlárad, hogy saját maga és a közönség többi tagjának hallását is gátolja. Az önmegtartóztatás hiánya különösen a párbeszédeket félbeszakító környezetleírásokban tettenérhető; ha valaki elolvassa ezeket a leírásokat, azt kívánja, bárcsak tömörebbek, rövidebbek lennének – mondjuk két-három sorral.”
– Gorkijhoz írott levelében, 1898. december 3.
***
„Még egy tanács: amikor átolvasod a kéziratod, húzz ki annyi jelzőt és határozószót, amennyit csak lehet. Annyi melléknevet használsz, hogy az olvasó csak nehezen képes követni és beléjük fárad. Ha azt írom: „A férfi leült a fűbe.”, ez érthető, mert világos a fogalmazás, és nem vonja el a figyelmet. Ugyanakkor nehéz fölfogni, és az agyat is túlterhelné, ha ezt írnám helyette: „A magas, göthös, középmagas, vörös szakállú férfi némán, félénken és ijedten körbepillantva leült a járókelők által letaposott fűbe.” Az agy nem képes mindezt egyszerre megragadni, márpedig a művészetet egy szemvillanás alatt meg kell ragadni. Van még valami. Lírikus alkat vagy, lágy a lelked. Ha zeneszerző volnál, biztosan nem komponálnál indulót. Természetedtől idegen a szitkozódás, kiabálás, gúnyolódás és haragtól tajtékzás. Ezért remélem, megérted, ha azt tanácsolom, hogy a kézirat átolvasásakor húzd ki a „kurafiakat”, „gazfickókat”, „bolhás korcsokat”, amelyek itt-ott föltünedeznek az Élet* oldalain.”
– Gorkijhoz írott levelében, 1899. szeptember 3.
* Élet alatt Csehov feltehetően Kim Szamgin életére célzott.
***
„Ha az első jelenetben egy puska lóg a falon, annak az utolsó jelentben el kell sülnie.”
***
„…csak az a felszabadult író, aki nem fél bolondságokat leírni.”
***
„Úgy vélem, a természet leírásának rövidnek és lényegretörőnek kell lennie. Az olyan közhelyek, mint „A lenyugvó nap a sötét tenger hullámaiba hanyatlott, és bíbor sugarait… stb.” „A vízfelszín felett csapongó fecskék vidám csicsergése…”, irtandók. A természet leírásánál ragadj meg apró részleteket, és csoportosítsd őket össze úgy, hogy ha elolvasás után behunyod a szemedet, magad elé tudd képzelni az egészet. Például, ha azt írod, hogy a malom gátján egy törött üvegdarab fényes csillagként megvillant, és egy kutya vagy farkas fekete árnyéka labdaként gurult el melletted, stb. – felidéződik előtted egy holdfényes éjszaka képe. A pszichológia birodalmában szintén részletekre van szükséged. Isten óvjon a közhelyektől! Legjobb, ha egy az egyben elkerülöd a karakterek lelkiállapotának taglalását. Az állapotuk derüljön ki világosan a tetteikből. Ne mozgass túl sok szereplőt! A középpontban ketten legyenek: a férfi és a nő.”
– AP Csehovhoz írott levelében, 1886. május 10.
***
„Az író… olyan ember, aki szerződést kötött a lelkiismeretével és kötelességtudatával.”
***
„Az ember arról írjon, amit valóban, őszintén lát és érez. Gyakran kérdezik tőlem, mit akartam mondani ezzel vagy azzal a történettel. Ezekre a kérdésekre soha nem tudok választ adni. Semmit nem akarok elmondani. Én írni akarok, nem tanítani! Bármiről írhatok, amiről csak akarja… Mondja, hogy írjak egy palackról, és akkor írni fogok egy elbeszélést, „A palack” címmel. Az eleven és őszinte képek magukkal hozzák a gondolatot, de a gondolat nem tud képeket szülni.”
***
„Az a véleményem, hogy nem az író dolga megoldást találni az olyan problémákra, mint Isten, a pesszimizmus, stb.; neki csak annyi a feladata, hogy följegyezze, ki, milyen körülmények között mit mondott Istenről és a pesszimizmusról. A művész nem lehet szereplőinek és azok véleményének bírája; neki csak annyi a dolga, hogy pártatlan szemlélő legyen. Hallottam két oroszt, akik zavaros beszélgetést folytattak a pesszimizmusról, de nem jutottak dűlőre; nekem pedig pontosan ugyanúgy kell visszaadnom ezt a társalgást, ahogy hallottam. A következtetés levonása az esküdtszék dolga, vagyis az olvasóké. Nekem csupán annyi a feladatom, hogy tehetséges legyek, vagyis tudjam, hogyan válasszam szét a jelentős és a jelentéktelen kijelentéseket, megfelelő fénybe helyezzem a szereplőimet, és beszéljem a nyelvüket.”
– Alekszej Szuvorinhoz írott levelében, 1888. május 30.

Rilke levele egy fiatal költőhöz

Párizs, 1903. február 7.

Igen tisztelt Uram,
levele csak pár nappal ezelőtt érkezett hozzám. Mély és jóleső bizalmát köszönöm. Többet aligha tehetek. Nem tárgyalhatom behatóan verseit, mert tőlem minden bíráló szándék nagyon is távol áll. Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések származnak. Egyetlenegy dolog sem olyan kézzelfogható és megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk; a legtöbb esemény kimondhatatlan, és olyan térben játszódik le, ahol még soha szó nem járt, és mindennél kimondhatatlanabbak a műalkotások, ezek a rejtelmes tényezők, melyeknek léte múló életünknél maradandóbb.
Amikor ezt a megjegyzést előrebocsátom, hadd mondjam el még Önnek, hogy verseinek nincsen önálló jellegük, inkább csak a személyes lét csendes és rejtőző függelékei. Ezt legvilágosabban a Lelkem című utolsó versében látom. Ebben valami sajátos akar kifejeződni és dalba ömleni. És a Leopardihoz írt szép költeményben talán bizonyos fajta rokonság nyílik meg e nagy magányos iránt. Ennek ellenére ezek a versek önmagukban még nem állnak meg, az utolsó és a Leopardihoz írt sem. Kedves kísérőlevele néhány hiányosság felderítésében segítségemre siet, amelyeket verseit olvasva éreztem s néven nevezni mégsem tudtam.
Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják. Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű "írnom kell" lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Ekkor azután közeledjék a Természethez. Ekkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember. Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat: ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó, sőt nagyrészt kitűnő hagyományok tömege maradt reánk. Ezért az általános motívumoktól forduljon azokhoz, amelyeket saját mindennapi élete kínál; írja le szomorúságát, vágyait, elfutó gondolatait, hitét valami szépben - ábrázolja mindezt bensőséges, halk, alázatos őszinteséggel, s önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait, álomképeket vagy emlékeit. Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt, hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs szegénység és közömbös, sivár hely. És ha még börtönben ülne is, ha a falakon át érzékszerveihez a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el, nem lenne-e akkor is Önnel gyermeksége, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája? Fordítsa figyelmét ebbe az irányba. Próbálja meg e távoli múlt elsüllyedt csodáinak kiemelését; egyénisége meg fog szilárdulni, magánya kitágul és derengő otthonná válik, amelytől mások lármája messze morajlik. S ha ebből a befelé fordulásból, ebből a saját világba merülésből versek születnek, nem fog arra gondolni, hogy bárkitől megkérdje, vajon ezek jó versek-e. Nem is kíséreli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, életének egy darabját és hangját fogja érezni bennük. A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből támadt. Eredetének ebben a jellegében ítélhető még, másképp nem. Ezért, igen tisztelt Uram, csak ezt az egy tanácsot adhatom: mélyüljön önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad, s ennél a forrásnál megleli a feleletet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia. Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik, hogy művészi elhívatása van. Akkor vegye fel sorsát és hordozza el minden terhével s nagyságával együtt, anélkül hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom iránt. Mert az alkotó legyen önmagában is teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a Természetben, amelyhez hozzákapcsolódott. Azonban e magába szállás és magába merülés után talán le kell mondania arról, hogy költő legyen (elég, amint mondtam, éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s akkor egyáltalán nem szabad írnia). De ez a befelé fordulás, amire kérem Önt, akkor sem hiábavaló. Élete ettől kezdve mindenesetre saját útjaira fog térni, s hogy ezek jók, gazdagok és messzire vivők legyenek, ki sem tudom mondani, mennyire kívánom Önnek.

Rainer Maria Rilke

Kosztolányi véleménye

Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról
Munkád kitűnő. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor leggjobban esik.
Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni.
Hidd el nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.
Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tűznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.
Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók aa körülöttünk sötétedő gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan őserdőben. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgy is untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekbe tartalom és igazság van.
Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavvukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyözők.
Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: „Van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától...”, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető fölkiáltásával, hogy: „Éljen a szabadság!” Éppígy cselekszik az is, akik papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohasem olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a nagy Élet csókos lovagjá-nak” vagy új utak bús szent apostolá-nak nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: „Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.” Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratörő is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költőnek, regényírónak figyelmébe ajánlom.
Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad.  Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.
Gyakorlatlanul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, irónnal kezedben. Tolsztojjal - megjósolom - nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó - csodálatos módon - a helyén van. Még szószaporításban is tömör. Iljics Iván halálá-ból egy betűt sem húzhatsz. Ez a remekmű értéke.
Vannak írók, jó írók is, akinek szövegéből egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéből egy harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveiből két harmadrész törölhető. Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: ami jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető.
Írósiheder koromban egy folyóirat szerkesztője átadott nekem valami elbeszélést. Egy „előkelő” műkedvelő küldte, „okvetlenül” közölnie kellett. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe.
Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkesztőm azonban lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem.
Az első mondat - emlékszem - ez volt: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Eltűnődtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekelőtt kicseréltem a Nap hencegő nagybetűjét egy szerényebb kisbetűvel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni”, és vére semmi esetben sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérző nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett”. Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következőkből ez is kitetszik, tehát töröltem az egész első mondatot. Körülbelül hasonló változáson ment át mindegyik. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hgoy tízszer jobb lett.
Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb a író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésra tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.
(Pesti Hírlap, 1932. november 27.)