2011. 12. 30.

Dsida Jenő: Hogyan kell verset olvasni?

1.

„Hogyan tegyünk szert gazdagságra?” – „Hogyan hajtsuk be künt lévő követelésünket?” – Ilyen és ezekhez hasonló címeken naponta jelennek meg könyvek a nyomtatott betű piacán, és állítólag sikerük is van. Sietek megjegyezni, hogy nem ezeknek a műveknek a sikere ösztökélt a fenti címen való eszmefuttatásra.
Hogyan kell verset olvasni?
Két okból érzem, hogy kétségbeejtően időszerűtlen volnék ezzel a témával. Elsősorban nem igaz, hogy a költemény manapság olyan végzetesen divatból kiment dolog volna. Ellenkezőleg, éppen a legutóbbi évek tapasztalatai mutatják, hogy a hét szűk esztendő után a hét kövér esztendő korszaka köszöntött a költészetre, s a versek iránti érdeklődés csillaga még egyre emelkedik. Költeményes kötetek, versgyűjtemények, különféle antológiák sűrűn jelennek meg, s a kiadók ezekkel is megtalálják a számításaikat. A második ok: némely egészen művelt, egyébként kifogástalanul képzett embernek is hallatlanul ferde fogalmai vannak a versről, különösen a líráról (ezúttal csak erről beszélünk). Úgynevezett olvasott, sokoldalú, sőt tudós emberekkel is találkoztam, akik tanácstalanul álltak, amikor vers akadt a kezükbe. Világhírű költők remekműveire mondták ki az ítéletet: „Ha megfeszülök, akkor sem értem. Ilyen az egész modern költészet – ostobaság!”
Arra pedig egy pillanatig sem gondoltak, hogy esetleg bennük lehet a hiba. Pedig bennük volt. Nem tudtak verset olvasni. Nem fejlődött ki az a hatodik érzékszervük, mely a teljesen kézzelfogható világ határain kívül eső dolgoknak, a költészet szépségeinek érzékeléséhez nélkülözhetetlenül szükséges.

2.

Ismétlem, bennük a hiba. Mert költőnek születni kell, de műélvező akárki lehet. Épp úgy képezhetem magamat jó olvasóvá, ahogyan megtanulhatom a helyes beszédstílust, elleshetem a nagyvilágban jártas ember modorát, szónokká képezhetem magam vagy elsajátíthatom a gyorsírást.
Érzék és született hajlandóság dolga, hogy kinek mennyi idő alatt sikerül bizonyos tudást tökéletessé fejlesztenie magában, de tisztán az akaraton, szorgalmon és esetleg a helyes irányításon múlik, hogy végeredményben mégiscsak beletanuljon a „mesterségbe”. (Persze nem beszélek azokról, akiket a dajka kicsikorukban a fejükre ejtett, s akiknek ez észrevehetően megártott.)

3.

A helyes versolvasáshoz, a költemények szeretetéhez, az ínyencségig fokozott műélvezethez természetesen sok minden szükséges. Rengeteg olvasás, önmagunknak bizonyos irányban való szakadatlan művelése, némi zenei képzettség, versformák ismerete, nyelvtudás és még sok egyéb. Szó sincs arról, hogy most mindezeket is tárgyaljuk. Tisztán arról beszélünk, hogy milyen előzetes hangoltsággal kell kezünkbe vennünk egy-egy költeményt, milyen hangulati feltételek biztosítják a zavartalan műélvezetet.
Aki egy lírai verset meg akar „érteni”, annak elsősorban számolnia kell azzal, hogy a vers világában más nyelven beszélnek, mint a hétköznapok világában. Ezt nem csak úgy értem, hogy versek nyelve szebb, színesebb, csiszoltabb, hanem úgy is, hogy ebben a nyelvben a legtöbb szónak a hétköznapi jelentéstől lényegesen elütő értelme van.
Miben különbözik a versben szereplő szó értelme ugyanannak a szónak közönséges értelmétől? Főként abban, hogy kibővül, bölcseleti elemeket szív magába, melyet nem lehet ridegen meghatározni, csak édesen és borzongva megsejteni.
Próbáljuk más oldalról megközelíteni a kérdést.
A költő, a lírikus mindig önmagáról, jobban mondva önmagának és a világnak egymáshoz való viszonyáról szól. Élet, halál, a világ jelenségei, a lét eredete, értelme és célja, a halál utáni dolgok titokzatossága, az öröm és szenvedés, az isten-megérzés élménye – minden együtt gomolyog túlvilági fénnyel egyetlen sóhajnyi lírai remekműben. Az igazi lírikust minden jelentés csak annyira érdekli, amennyiben az összefüggésben van saját titokzatos, lankadatlan csodálattal szemlélt életével. Ezt tudnunk kell, mielőtt verset veszünk a kezünkbe.
Mindenekelőtt pedig meg kell tanulnunk a költészet különvaló nyelvét. Még beszélnünk sem kell rajta, elég ha megértjük.

4.

Lássuk, hátha sikerül „gyakorlati” példákkal megvilágítani az elmondottakat.
Azt mondom: víz. A hétköznapi nyelvben ez nem jelent egyebet, mint két atom hidrogént és egy atom oxigént, egy átlátszó, tiszta folyadékot, mely nélkülözhetetlen az élet fenntartásához. A víz egyszerűen víz és semmi több. A költészetben bizony más, tágabb, nagyobb és mélyebb értelme is lehetséges ennek a szónak. (Azért mondom, hogy lehet, mert nem biztos, hogy adott esetben csakugyan van is.) Jelenthet tudást, szerelmet, gazdagságot és minden olyasmit, ami kielégíti, lecsillapítja valamely vágyunkat, ahogyan a víz oltja a szomjúságot. A hétköznapi szürke szó fényleni kezd, és hatalmassá nő az ő jelképi megdicsőülésében.
Azt mondom: láng. Nem bizonyos, hogy a versben csak egy égő fahasáb, vagy gyufaszál lángját jelenti. Jelentheti a lélek tüzét, belső lobogást is: a szüntelen, lázas alkotást, az élet forróságában való elégést, a szerelem emésztő tüzét – jelenthet engem, magamat.
Azt mondom: út. Nem valószínű, hogy egy lírai költeményben ugyanaz az értelme legyen ennek a szónak, mint egy útkövező munkás szótárában. Az út annyi, mint életpálya, saját magam választotta vagy végzet parancsolta életforma, irány, cél, mely felé haladok, az élet folyamatossága, mely szörnyű bizonyossággal visz a biztos halál és a bizonytalan túlvilág felé.
Egész mondatoknak is lehet jelképi értelme. Ha azt mondja a költő: „Lihegve kapaszkodtam a meredélyre” – ez okvetlenül több, mint egyszerű kirándulási emlék. A meredély bizonyára valami magas, a világ és a hétköznapok felé emelkedő szent célt, valami eseményt jelképez. A lihegve való kapaszkodás turisztikai képe minden bizonnyal azt a fáradságot, keserves kínlódást jelenti, amellyel a nagy célok elérése jár. Az áldozat jelképe. Az egész mondat együtt: rövid költői életrajz. Minden magasabbra vágyó ember önéletrajza.
A példák első pillanatra nem egészen találóak, mert hiszen nemcsak a költészetben, hanem a hétköznapi beszédben is lehet átvitt értelme a szavaknak. A népnyelv és mindennapunk közbeszéde is tele van szóképekkel. Az olvasónak azonban meg kell éreznie, hogy többről van itt szó, mint amivel a jelentéstan modern tudománya foglalkozik, s mint amit a metafora, metonimia vagy szinekdoché fogalma ölel fel. Itt a szavaknak kizárólag a versekben történő elváltozásáról van szó, s a folyamateredmény nem metafora, hanem – szimbólum.
Tóth Árpád egy leheletfinomságú kis versben arról ír, hogy eldobott egy égő gyufát, a gyufa belekapott a száraz mohába, szeretett volna nagy tüzet gyújtani, de aztán kifáradt, leült, kihűlt, és meghalt a moha szőnyegén. Itt már az első sor olvasásakor meg kell éreznünk, hogy a titkos értelemből szomorú önéletrajz zokog. Ha ezt tudjuk, csaknem minden szónak kitágult, jelképes értelme lesz.

5.

Kézügybe esik a vád, hogy persze könnyű így okoskodni, az egész nem egyéb, mint amit egyszerűen „belemagyarázásnak” szoktak nevezni. A költemény ezek szerint olyan rejtvény, melyet úgy fejthetünk meg, ahogy akarunk. Ez nem igaz. Az igazi műélvező nem magyaráz bele semmit a versbe, hanem „kitalálja”, amit a költő mondani akart. A költő célja, hogy megértesse magát, az olvasó célja, hogy megértse a költőt. S a költő szavain keresztül élvezettel szemlélje az élettitkok egy-egy megvillanó sugarát. Akkor mire való az érzelem jelképi elburkolása? Mert éppen ennek a buroknak a lehámozásában, a szavak mélyén és mondatok mögött csillogó értelem megtalálásában rejlik a műélvezet. A szavaknak a hétköznapi értelmétől való felelőtlen elkalandozása ad – a lüktetés és rímek zenénéjével együtt – különös varázst, feszítő izgalmat, bűvös élményjelleget a versolvasásának. A lírai költeményt csak nagyon kis részben kell az eszemmel megközelítenem. A főszerep a megérzésé. Hogyan „értsek meg” egy hangulatot, mely sokszor megfogalmazhatatlanabb, mint a félig elfelejtett álom, az imbolygó füst, vagy a vizek fölött reszkető pára.

6.

Nem ismerem mások írói műhelytitkait. Engedelmet kérek tehát az olvasótól, hogy – az elmondottak teljesebb érthetősége kedvéért, mindegy elmefuttatásom betetőzéséül – szerénytelenül saját műhelytitkomat árulom el.
A minap borúlátó hangulatban ültem le verset írni. Pontosan tudtam, mi az, amit írni akarok. S amit egyébként sohasem szoktam, előre lejegyeztem a témát, egyszerű prózában, így:
Az én beszédem, költői hangom nem harsona, nem is zengő kürt, csak síró síp dala. Életem hanyatlóban van már, mint az alkonyi nap.
Szerettem volna egyszerű paraszt, igénytelen szürke ember lenni, de az Isten nem úgy akarta: valami nagyobb cél keresésére küldött. A jóság örök vágya él bennem. Vajon mi lesz a sorsom?
Rosszulesik örökké vágyakozni, de a vágytalan közönyösség talán éppoly rossz. Hanyatlik életem napja, életem síphangja zokog.
Nemsokára eljön a fekete, a süket halál. Nem gyűjtöttem sem anyagi,sem lelki javakat.
Életemet eltékozoltam. Aztán megírtam a kis vershangulatot. Címe: Naplemente. Így hangzik:
Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó naplemente
Mintha aranyat vérezne.

Völgyet szerettem, hegyre másztam,
Kérte, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szelíddé.
Vajon most már hova megyek?
Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomja csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: Üres.
 
Nem tudom, van-e valaki, aki ezt „nem érti” ? Lehet-e a költeményből egyebet kiolvasni, mint amit a prózában papírra vetett téma mond?
A költő elbújik néha, mint a gyermek, és várja, hogy megkeressék.

7.

Hogyan kell verset olvasni?
Igyekeztem megközelítően kifejezni, amit ezzel kapcsolatban érzek és vallok. Persze az igazi műélvezetre senkit sem lehet megtanítani. Legfeljebb segíteni lehet annak, aki tanulni vágyik.
Wilde Oszkár írja: „Senkit sem lehet megtanítani arra, amit igazán érdemes tudni.”
Mindenki csak saját magát taníthatja meg.
(Megjelent a Keleti Újság 1937. évi 73. számában)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése