2012. 04. 29.

A detektívregények romantikája

 Észrevettétek már, hogy se Sherlock Holmesnak, se Poirot-nak, se Ms. Marple-nek, se  a Poe novelláiban (bár csak kettőt olvastam) szereplő August Dupin-nek, vagy ha filmeket tekintünk, se J. B. Flatchernek (Gyilkos sorok) nincs szerelme, és Columbo feleségét is csak megemlítés szintjén ismerjük? Persze néha azért egy-egy szereplő sikeresen elcsavarja a nyomozók fejét, például Irene Adler Sherlock Holmesét, vagy a Columbo és a nős detektív című részben Columboét (legalábbis Clumbo úgy tesz, mintha) az egyik női tettes. Valójában azonban az a helyzet, hogy ilyesmi nem fér bele ebbe a műfajba, mert az olvasók a bűntényről szeretnének olvasni, és a szerelmi jelenetek csak feleslegesen megszakítanák a történetet. Tulajdonképpen senki sem kíváncsi Poirot magánéletére. Vagy még ha azt is hiszi, hogy az, ha ezt Agatha Christie valóban megírta volna, higgyétek el, unalmasnak találnátok.
 Egyszer Camilla Läckbergtől a Jéghercegnőt, ami egyébként jó volt, de a nyomozó, és a nő, aki a holttestet találta többször randizott, gyerekkori barátok voltak - ami önmagában még nem baj -, és azt olvastam a legizgalmasabb rész után, mikor már az érdekelt volna, hogy végül is hogy történt a rejtély, hogy a nő milyen bugyit vegyen fel a randira. Engem ez szörnyen idegesített. Szerintem egy krimibe ez nem igazán fér bele. Egy ilyen történetben másra kell helyezni a hangsúlyt.
 Ez persze nem jelenti, hogy nyomozó karaktered sosem lehet szerelmes, de én egy köztes módszerrel oldanám meg a helyzetet. A krimik végén, mikor már minden kiderült, az olvasó is megnyugodott, túl vagyunk a katarzison, nagyon gyakran valami humoros lezárás van, vagy abban a részben tudunk meg valamit a nyomozónkról. Ez, illetve az eleje éppen elegendő helyszín erre.

2012. 04. 28.

"Ilyet én is tudok írni."

 Talán már hallottad elhangozni a fenti mondatot, ha kritikát kértél valakitől vagy valahol, vagy ha nem kértél, és kéretlenül mégis kaptál. (Egy kis gúny: valószínűbb, hogy olvastad, mert az interneten mindig bátrabbak a névtelen emberek). 
 Épp most láttam egy fórumon, hogy egy ember beszúrta a versét, és megkérdezte, kinek hogy tetszik. Ő is a fenti választ kapta: "ilyet én is tudok írni." 
 Ez a válasz egyébként jogos. Én is azt keresem mindig a művészetben, amit én nem tudok megalkotni, mert amire én is képes vagyok, az nem tetszik annyira. Ez nem csak az írásra igaz, de mindenféle művészeti ágra, olyanra is, amihez egyébként én nem értek. Viszont van egy fontos különbség a művész, és aközött, aki "ilyet szintén tud írni". Az, hogy a művésznek eszébe jutott. Ez nagyjából olyan,mint amikor egy nehéz matek példát, ha magadnak kell megoldanod, nem tudsz megcsinálni, de ha valaki megmutatja, úgy, hogy előtte nem is próbálkoztál, könnyűnek érzed. Ráadásul ő meg is tette. Sokaknak eszébe jutnak dolgok, akik tűnődnek rajta egy pár percet, aztán bölcsességüktől megelégedve inkább elmennek fagyizni. 

"Egyetlen mű sem lett jobb attól, hogy dicsérték, sem rosszabb, ha szidták." /Lukács György/

"A writer's courage can easily fail him... I admire anybody who has the guts to write anything at all." /E. B. White/
azaz
"Egy író bátorsága elbuktathatja őt... Felnézek mindenkire, aki veszi bátorságot, hogy egyáltalán bármit írjon.-"


2012. 04. 26.

Mese egy sikeresen és egy sikertelenül kiválasztott regénycímről

 Azt olvastam egyszer, hogy mikor idősebb Alexandre Dumas megírta A három testőrt, eredetileg más címe volt. A kiadó azt javasolta neki, legyen a cím az, amit ma ismerünk. Mire Dumas így válaszolt:
- Csakhogy az nem jó, mert valójában négy testőr van, nem három.
Ettől a kiadó azonban nem esett kétségbe, és ilyesmit válaszolt:
- Annál jobb. Az olvasó megveszi a könyvet a három testőrért, és ajándékba kap még egy negyediket is.

 A másik történet az Alice Csodaországban. Biztos említettem már itt a blogban, hogy nem szerettem ezt a mesét. Nem olvastam, csak kivettük videotékából a Disney-mesét. Nagyot csalódtam benne. Ha más lett volna a címe, talán sosem utálom meg. Én valóban úgy képzeltem Csodaországot, mint egy barátságos helyet, amolyan Disney Landet. A cím félrevezetett engem, és soha többet nem néztem meg a mesét.

 Persze ez a egy szubjektív történet, mint ahogy azt már sok bejegyzésemről kijelentettem, de annyiban mindenki számára tanulságos, hogy a címeket jól megválasztani mennyire fontos lehet. Néha a kevesebb több. Sokkal jobban tetszett volna a történet, ha egyszerűen csak Alice kalandja, Alice álma, Alice különös utazása, vagy valami hasonló címe lenne. Talán kevésbé figyelemfelkeltő, de néha az őszinteség jobb. Egy egyszerű témamegjelölő cím néha célravezetőbb. Így egy pozitív csalódás állhat be, az olvasó többet kap, mint vár, és az csak nem fog rosszul elsülni.

 Nem tudom, észrevettétek-e, hogy manapság minden könyv címe úgy kezdődik, hogy "Végzetes..." valami. Szerintem ez hihetetlenül idegesítő.

2012. 04. 11.

Hogyan adjunk neveket szereplőinknek?

 Vannak, akiknek gondot okoz saját neveket kitalálni, még akkor is, ha létező nevekből szeretnének választani. Nekik írom most ezt a  bejegyzést. 

Ha létező neveket akarsz választani
Mi alapján kell gondolkodni, és mit kell eldönteni?
 Például azt, hogy a nevek, amiket adsz milyen nyelvterülethez kapcsolódnak, illetve nem létező - tehát általad kitalált - névváltozatok-e.
 Ilyenkor a legegyszerűbb dolog olyan neveket adni, amik neked tetszenek, azt hiszem, úgyis ösztönösen ezt fogod tenni. 
 Adhatsz beszédes neveket is. Ilyen módszert alkalmazott például Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődésben nagyon sok karakter esetében (Raszkolnyikov = meghasadt lelkű, illetve történelmi utalás is, Razumihin = ész, Marmaledov = lekvár, de volt olyan szereplő is, akinek a pocsolya szót idézte a neve). Ilyen esetben továbbképezte a szót, tehát valamilyen módon azért átalakította, hogy név hangzása legyen. De például Csehov is beszédes nevet alkalmaz A csinovnyik halála című novellájában, ott a név férget jelent. 
 Régi neveket is felújíthatsz, ezt tette például Vörösmarty a Csongor és Tündében, a Csongor név pedig ezután vált népszerűvé. Sir J. M. Barrie alkalmazta először Wendy nevet a Gwendollyn beceneveként a Pán Péterben, azóta önálló név, vagy elfogadott becenév az angol nyelvterületű országokban. Erről már korábban itt is olvashattál. Ugyanígy a beszédes nevekhez tartozik a Skywalker ("Égjáró") is, de az sem muszáj, hogy ez legyen a szereplőd igazi neve. Például a Szupercsapat című sorozatban két szereplőnek is amolyan "fedőneve" van, bár ez itt nem a megfelelő szóhasználat: Szépfiú és Rosszfiú. Szereplőd igazi neve talán ki se derül soha.
 Az is hasonló módszer, ha azt mondod, mindenki csak Jacknek ismeri.  

Ha kitalált világot írsz, de NEM fantasyt (tehát nem klasszikus tünde, toll, törp, vagy "fantasys" emberneveket akarsz kitalálni)
 Ilyen bejegyzést írtam már a fantasys részhez is, tehát ugyanezt állítom most is magad által kitalált lényekhez, teljesen magad által alakított világban élő emberekhez: döntsd el, van-e vezetéknevük, hány nevük van, esetleg az apa után nevezik el őket (ilyen a Gyűrűk Urából az "Arathorn fia Aragorn", vagy a vikingek korából származó olyan nevek, mint Leif Erikson (ő Vörös Erik fia, aki eljutott Észak-Amerikába, de például az apja neve Erik Torvaldsson - egyesek szeretnek ilyesmi neveket adni szereplőiknek). Hasonló tematika a származási helyről elnevezni valakit. Ilyenkor egyébként nyugodtan szabadjára engedheted a gondolataidat. Például azt mondhatod, hogy a Te világodban az "olp" szócska helyet, vagy származást jelent, és kitalálsz egy helynevet, például "Grindolf", és abból összerakod a Grindolfolp szót, ami hülyén hangzik, de most rögtönöztem. De egyszerűen azt is mondhatod, hogy XY-i Béla, vagy Béla XY-ból.
 Megteheted, hogy egy létező, neked tetsző nevet addig alakítgatsz, amíg kitalált név nem lesz belőle. Ezt eljátszhatod valódi utónevekkel, vagy a kedvenc színészed vezeték- vagy keresztnevével, vagy akármivel, ami Neked tetszik, és eszedbe jut.
 Kialakíthatsz neveket tulajdonságot jelölő szavakból. Ez hasonlóságot mutat a fent említett beszédes nevekkel, azzal a különbséggel, hogy az ottani nevek vezetéknevek, tehát egy reális világban is megállják a helyüket. Itt viszont azt a csoportot értem, amikor valami teljesen elvont dolgot találsz ki. Ilyen például a Dark Father szóból kialakított Darth Vader. 
 Én igazság szerint csak mondok egy szót, és ha tetszik, leírom.
 Amire még oda kell figyelned, hogy a különféle törzsek különféle hangzású neveket alkalmazhatnak a kitalált világodban.

Ha hagyományos fantasy neveket akarsz kitalálni fantasy regényedhez
 Erről nem mondok én véleményt, mert nem érzem magam elég okosnak hozzá. Inkább linkelek nektek egy oldalt, ami a WoW játékhoz ajánl neveket, de nem rossz felhasználni regényekben sem. Tessék: kattints ide, és már olvashatod is.


2012. 04. 10.

Amit a szereplő tud, azt az olvasó is tudja - de a szereplő is tudja, amit az olvasó tud?

Először is elnézést kérek, hogy ritkán írok bejegyzéseket, de közeleg az érettségi. Viszont már vannak vázlataim, mikről és miket szeretnék leírni Nektek.
Most egy kérdésre válaszolok. Titeket is arra biztatlak, hogy kövessétek a példát, és kérdezzetek tőlem, ha valami felmerül Bennetek.
Csiszár Anna Éva blogolvasónk kérdezte tőlem a következőket:
"Felvetődött bennem egy kérdés, amiben kíváncsi lennék a véleményedre: Azt hogy, mi alapján szoktad eldönteni, hogy valamit eltitkolj-e az olvasók elől, vagy épp pont, hogy ők már tudják a dolgot, s azt kelljen figyelniük, vajon a szereplők is időben megtudnak-e mindent? Mit mutatsz meg az olvasóknak, s mit hagysz, hogy találgassanak, saját elméleteket gyártsanak róla?"

 Ez egy nagyon jó kérdés, és nehéz rá válaszolni. Tudom, hogy elég nagy cserbenhagyás lenne azt válaszolni, hogy ráérzés kérdése, ezért megpróbáltam valamit összeszedni róla, de azért azt is gondolom, hogy valóban rá kell érezni. Úgy kell gondolkodni, hogy mi olvasóként melyik módszert szeretnénk a legjobban: ha ezt a bizonyos dolgot eltitkolnánk előlünk, vagy, ha nem. 
 Az első, ami eszembe jutott, az a Columbo krimisorozat volt. Ott mindig megmutatták, ki a gyilkos minden rész elején, sőt, még az előzményeket, a kiváltó okot is végignézhettük, megtudhattuk, hogy alakul ki az indíték, úgyhogy minden rész elején új szereplők életébe és problémáiba csöppentünk. Általában egy jól működő rutinba valaki "betört", megjelent, és felborította a régi rendet. A Columbóban sosem az volt  a lényeg, hogy ki a gyilkos. Egy-egy részben előfordult, hogy a nézők csak a  pisztolyt tartó kezet látták, de ez teljesen mindegy volt, hisz a gyilkos mindig az, akihez Columbo beszél, akihez elmegy elmondani az új információkat. Más krimikben, vagy például a Harry Potter második részében, ami szerintem egész "krimis", csak a legvégén tudjuk meg az ilyesmit. A Monkban a gyilkosság mindig valami különös indíték miatt történik, vagy valami baromi ravasz módon. A Columbóban az indítékok a legegyszerűbb féltékenység, szerelem, bosszú, pénz, hírnév, zsarolás. Az a különbség, hogy a Columbóban az volt a lényeg, HOGYAN jön rá a gyilkos kilétére, milyen nyomokat hagy a gyilkos, valamint, hogy Columbo azt állítja, "tökéletes gyilkosság nem létezik", és ezt hogyan bizonyítja be. Más krimikben az volt a lényeg, MIRE jött rá a nyomozó. 
 Ez a két alapvető különbség. Fontos eldönteni, hogy a történetben mit mutatsz be: a hogyant, vagy a mit. 
 Mivel itt könyvekről van szó, nem filmekről és sorozatokról, ezért nagyon fontos szempont az írói szemszög. Erről korábbi blogbejegyzésemben itt olvashatsz. A Harry Potter-történetekben például mindig csak Harry szemszögét ismerjük meg, azt, hogy mennyire idegesíti, hogy nem mondanak el neki semmit a felnőttek, stb. A későbbi részekben ez kicsit változik, de pl. az ötödikben úgy oldja meg az írónő, hogy Harry látja álmában az Arthur Weasleyvel történteket. Dumas ugyanakkor mindig engedi az olvasóknak, hogy lássuk, mit tesz a negatív szereplő, milyen terveket eszelt ki, hogy próbálja akadályozni a főszereplőt és annak barátait.
 Fontos kérdés, mennyire tudod árnyalni az ellenfelet. Ha akkor is elég jól alkalmad nyílik erre, mikor a főszereplő találkozik erre, az is megfelelő, hogy akkor derüljenek ki róla dolgok, ezt alkalmazom most én egy történetemben. ennek hátulütője, hogy az olvasók esetleg csalódhatnak, hogy nem ilyen gonoszra számítottak. Azonban a főgonosz rendelkezhet olyan tulajdonságokkal, amiket a főszereplőd sosem ismer majd meg, ilyenkor érdemes bemutatni, mik történnek a főszereplő háta mögött. 
 Arany középút olyan módszert választani, amiben félig-meddig bemutatod a dolgokat, például azt mondod, "VALAKI azonban már akkor a nyomukba eredt", és végig mutatod, mit csinál az a valaki, de soha nem mutatod meg, ki ő, és miért, egészen addig, amíg a főszereplő rá nem jön. Ilyen kategóriába tartozik Legolas olyan megjegyzései is, hogy "Vörös az ég alja: vérontás volt az éjjel."
 Én személy szerint szeretem az eltitkolható dolgokat eltitkolni, de természetesen meg kell mutatni, hogy VALAMI el van titkolva, hiszen az olvasó emiatt olvas tovább.
A Rómeó és Júliában van egy olyasmi mondat, rögtön az eleje táján, hogy "szerelmüket eljegyezte a halál", ez pedig előrevetíti a tragédiát, de semmit nem lehet kitalálni belőle.
Ugyanakkor ezt az egészet megállapítani mindig az aktuális történettől függően kell, ízlés dolga is, valamint rá kell érezni, illetve egyes írók ugyanazt a történetet így, mások pedig másképp írnának le. 

2012. 04. 05.

Csak egy idézet megint

"Ha Galilei versben mondta volna el, hogy a Föld forog, talán az inkvizíció is békén hagyta volna." /Thomas Hardy/