2012. 08. 30.

A műfordítás nehézségei

 Sokan vitatják, vajon egy verset vissza lehet-e adni másmilyen nyelven úgy, hogy az tényleg az eredetit tükrözze. Hiszen számít a ritmika, a sorok hossza is (pl.: nibelungizált alexandrin mondjuk Vogelweide versében - aki nem tudja miről van szó: van egy erős metszet a sorok közepén, és adott a szótagszám, de ugyanilyen nehéz időmértékes verselést fordítani is). Zavaró lehet a szavak sorrendje a sortörés miatt, és természetesen ahhoz, hogy hasonló mondanivalóhoz illeszkedő, témába vágó rímet találjunk, illetve olyan hangszimbolikai eszközöket tudjunk alkalmazni, mint amit az eredetiben látunk, ahhoz költőnek kell lennünk, aki mindkét nyelven kiválóan beszél. Nem véletlenül írta Kosztolányi Dezső trianonra utalva, hogy legalább az, aki magyar, kárpótlást kap az által, "hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja".
 Természetesen a verseket lefordítani, akármilyen nehéz is, vagy akármennyire is sikertelen próbálkozás egyesek szerint, szükségszerű, hiszen nagyon sok nyelven kellene nagyon magas szinten tudnunk ahhoz, hogy megértsünk egy évszázadokkal ezelőtt írt verset akármilyen nyelvterületről.
 Mondok egy érdekes példát: Shakespeare egyik szonettjében azzal a szójátékkal él, hogy ő Will, és őt szeretni lehet a szabad akarat által (angolul az "akarat" = "will"). Mivel a magyar nyelvben nem nagyon van olyan szó, ami a Will szóhoz hasonló, és kifejezi ezt, ezért Szabó Lőrinc egyszerűen Willy-nek írja a tulajdonnevet, és egész egyszerűen beleírja a versbe a villi köznevet.
 De nem csak a versek fordítása okozhat fejtörést a fordítóknak. Például A Gyűrűk Urában Frodó társát mi rendre Samunak hívjuk, és aki nem ismeri az eredeti neveket, csodálkozhat, miért van benne egy létező név, mikor az összes többi kitalált elnevezés. A Samu nem nagyon illik a Legolas vagy a Boromir mellé. Az az igazság, hogy a Sam az angol nyelvben a Samuel beceneve, és ebben a formában valóban jó lenne a Samu név, viszont a hobbitot a műben Samwise-nak hívják. Ilyen név nem létezik angol nyelvterületen sem, de a becézése megegyezik a Samuéval. Ez a problémakör nagyjából olyan, mintha Legolast Lacinak becéznénk, de attól még a teljes neve nem változik. Ugyanebben a regényben okoz problémát a törpök bemutatása: Tolkien nem akarta, hogy a törpjeit mesebeli törpéknek képzeljék, mint a Hófehérke és a hét törpében, vagy valami hasonló történetben. Ezért eltért a nyelvtantól. Eredetileg a "dwarf" (törpe) szó többes száma az angolban "dwarves" alakra változik, de Tolkien, hangsúlyozva, hogy ők nem olyan lények, következetesen "dwarfs"-nak írta őket. Magyarul úgy tettünk különbséget, hogy nem törpének, csak törpnek neveztük őket, lehagyva egy "e" betűt. Ugyanilyen egyébként az "elf" többes száma is, ami Tolkiennél tündét, míg a Harry Potterben ("house-elves") házimanót jelent. 
 És ki is lyukadtunk a Harry Potternél, amelynek fordításához sok fantázia kellett, például az olyan neveknél, mint Severus Snape, akinek vezetékneve a "snake", azaz kígyó szóra hajaz. Magyarul ezt megoldani a szintén alliteráló Perselus Pitonnal lehetett. De leleményes még McGalagony nevének magyarosítása, miközben a "Mc" jelző megmarad, vagy Tom Riddle ("I am Lord Voldemort") nevének Tom Rowan Denemre való átírása ("Nevem Vodlemort", a W szárai szétválnak).
 Mindezek után arra lennék kíváncsi, hogy amikor A Gyűrűk Ura filmben azt halljuk, hogy Bilbót az egyik hobbit kijavítja, mondván: nem Csülkök, hanem Csülökök, az vajon hogy hangozhatott angolul.

2012. 08. 21.

Miért szeretjük a gonosz karaktereket?

 Egy vicces kép ihlette a mostani posztot. Össze voltak gyűjtve rajta különböző negatív karakterek képei, és fölé volt írva a szöveg, hogy "Sokan kedvelik ezeket a gonoszakat", majd alatta másik: "Sokan imádják ezeket a gonoszokat", majd alatta: "Viszont mindannyian utáljuk őt", és alatta Joffrey képe a Trónok harcából. Viccnek jó, de azon túl elgondolkodtató. Miért van, hogy Bellatrix Lastrange, Piton professzor, Darth Vader, Darth Maul, Joker, Voldemort, Loki, Lucius és Draco Melfoy, Sauron népszerűek, de legalábbis vannak emberek, akik szeretik őket. Még olyat is hallottam már, hogy valaki Gollumot (magyarul csak Gollamnak írják?) kedveli. Persze ott van Szarumán vagy a Kígyónyelvű, akikkel jóval kevesebben szimpatizálnak, de ennek talán  inkább az az oka, hogy ők háttérbe szorulnak, és nem is nagyon foglalkoznak velük az emberek.
 Vajon mi teszi népszerűvé a negatív karaktereket? Van egy barátom, aki saját bevallása szerint azért szereti őket, mert a gonoszok sokszor őrültek, ami érdekessé teszi őket. De ez sem igaz mindegyikre. Ugyanő mondta egyszer, aktuális olvasmánya közben, hogy az adott regényben a negatív főhős buta, ami neki kifejezetten tetszik, hiszen mindig zseninek ábrázolják őket. Szintén ő panaszolta el, hogy az általam nem olvasott Eragonban a főgonosz épp csak megjelenik a végén, vagy talán meg sem jelenik, és ez őt zavarta, mert hiányolta a történetből. Gondolom így nem volt elég vagány a dolog. 
 De mégis miért szimpatizálunk olyan szereplőkkel, akiket a való életben valószínűleg utálnánk? Ez most egy olyan poszt, amelyben nem adok választ a feltett kérdésre, mert magam sem tudom. Talán ez már pszichológia, de ehhez nem vagyok elég okos. Saját megfigyelésem szerint azonban általában csak a nagyon hangsúlyos gonoszokat kedveljük. Szeretném kikérni a Ti véleményeteket. Szerintetek miért van ez? 

Utólagos megjegyzés: Érdekes ennek ellenére, hogy - ahogy említettem - csak a fontos szerepet játszó gonoszokkal van ez így: tulajdonképpen a főgonoszokkal, vagy nagy hatalmú szolgáikkal. De például kevesen szeretik az orkokat, vagy a más, hozzájuk hasonlóan más gonoszok által alkalmazott negatív karaktereket.

2012. 08. 10.

Irodalmi érdekességek

Korábban is írtam már egy bejegyzést (itt), ami arról szólt, milyen fogalmak, nevek erednek ismert könyvekből (betegségek nevei, vagy például nevek elterjedése), és most ehhez írnék egy kiegészítést.

Két érdekes szindrómáról van szó. Az első a Dorian Gray-szindróma, amely Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe című regényének főszereplőjéről kapta a nevét. Egy ilyen személy narcisztikussá válik, fél az öregedéstől, mindent megtesz fiatalsága megtartásáért, ami a modern korban plasztikai műtéteket, sminket is jelent. Persze, akik olvasták a könyvet, és emlékeznek annak főszereplőjére, ezeken a tulajdonságokon nem lepődnek meg. Ez a szindróma hivatalosan nem igazán betegség, sokkal inkább társadalmi jelenség.
A másik érdekesség a Stendhal-szindróma. A Vörös és fekete szerzőjének neve írói álnév, valójában egy franciaországi város neve. Mégis a név egy másik városhoz, Firenzéhez köthető, és itt a személyre gondolunk, hiszen ő írta le először hasonló érzéseit 1917-ben. Persze csak később nevezték ezt el róla.. A szindróma tünetei a gyors szívverés, szédülés, tulajdonképpen egy erőtlen, fáradt állapot, amit a hirtelen befogadott sok művészeti alkotás okoz. Ez ugyan elég bizarrul hangzik így leírva, de érdekes irodalmi információk ezek.