2012. 10. 30.

Címek: megnevezzük-e a főszereplőt?

A múltkor az egyik regényem címén gondolkodtam. Egyelőre még nem teljesen végleges, de mindig így emlegetem, lassan már sajnálnám megváltoztatni. Csakhogy a cím valójában nem a főszereplőről, hanem a főszereplő segítőiről szól. Elgondolkodtatott a kérdés, vajon ez mennyire jelentene csalódást az olvasóknak. Bosszúból összegyűjtöttem olyan címeket, amelyek nem a főszereplőre, hanem egy másik, meghatározó szereplőre, vagy szereplőkre utalnak. Például: Victor Hugo regényének eredeti címe A párizsi Notre-Dame, de a belőle készült filmváltozatok A Notre-Dame-i toronyőr címen lettek híresek, pedig a könyvben maga a toronyőr csak a történet felénél bukkan föl, előtte egy drámaíró sorsát követhetjük (persze a mesefilmeknek már Quasimodo a főszereplője). Nick Hornby: Egy fiúról című regényének valójában kettős narrációja van: nem csak a fiú, de a vele megismerkedő felnőtt is főszereplőnek tekinthető. (De el kell ismernem, itt kicsit kötözködöm: a cím valójában metafora lehet, amely arra utal, hogy Will, a felnőtt szereplő is elég gyerekes. Sőt, talán ő az a fiú, akiről szó van.)  Oscar Wilde két regényének címébe is bele lehet kötni: a Teleny főszereplője Camille, de mivel ő a narrátor, ő adhatná ezt a címet a műnek, a Dorian Gray arcképe pedig, bár így valóban jobban hangzik, magyar fordításban nem pontos, hiszen a történetben egy teljes alakos portréról van szó (az eredeti cím: The Picture of Dorian Gray). Aztán ott van id. Alexandre Dumas: A három testőr című regénye, amelynek címválasztásáról van egy érdekes anekdota, amelyet ebben a bejegyzésemben már olvashattál, vagy most megteheted. Ebben ugyebár a három testőr Athosra, Porthosra, valamint Aramisra utal, holott a főszereplő D'Artagnan (aki egyébként nem testőr, csak később lesz az, kezdetben királyi gárdista). Hogy ez miért van így (kiadói fogás), azt a  régi bejegyzésben elolvashatjátok, szerintem vicces. De ott van szintén tőle a Monte Cristo grófja is. Az én példányom egy nagy, vaskos kötet, amelyben szerepel az egész történet, és én másoktól tudtam meg, hogy eredeti kiadásában 2 része van, és az első rész ott ér véget, amikor Edmund Dantés (bocs, nem tudom, hogy kell fordított É betűt írni a billentyűzeten) kiszabadul a börtönből. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy aki még nem kezdett bele a második kötetbe, az nem tudja, ki Monte Cristo grófja, és végigolvasott úgy egy nem túl rövid regényt, hogy erre (addig) nem derült fény. (Ami nem baj, csak tény.) De ott van Tolkientől A Gyűrűk Ura is. Hiszen a Gyűrűk Ura Sauron, aki egyértelműen nem a főszereplő. Gyűrűhordozónak viszont elég szerencsétlen dolog lett volna a könyvet elnevezni. Érdekesség egyébként, hogy Tolkien eredetileg a Gyűrű-háború címet szánta neki. De kiköthetünk a mesefilmeknél is: én nem a Disney-féle Csipkerózsikát ismerem, hanem egy másikat vettek föl nekem a tévéből a szüleim, mikor kicsi voltam. Nem tudom, kik az alkotói (ha valaki látta, esetleg elmondhatja), ott Csipkerózsikának barna haja volt, és sokkal szebbek voltak a rajzok, mint a Disney-mesékben (utóbbiban nagyon szép rajzok szoktak lenni, csak gyerek feje van minden szereplőnek, itt pedig egyszerűen felnőttesebbnek néztek ki a valóban felnőtt karakterek). Itt tulajdonképpen a herceg küzdelmeit láthatjuk Odélia ellen, Csipkerózsika már a történet első tíz percében elalszik. Természetesen Conan Doyle: A Sátán kutyája (szó szerinti jelentésében az eredeti cím: A Baskerville-ek/Baskerville-ék/A Baskerville család kutyája) című Sherlock Holmes történetében is természetesen nem a kutya a főszereplő, de ez már kissé szőrszálhasogató példa, ennyi erővel elővehetném a Moby Dicket is.
Most, ahogy így írom ezt a bejegyzést, az is felmerült bennem, hogy a történetem címében ne csak a  főszereplő segítőit, hanem az ellenfelééit is feltüntethetném (egy egyszerű többes számmal mondjuk). Végül is azt a konklúziót vontam le, hogy nekem tetszenek ezek a címek, hiszen valami meghatározó dolgot neveznek meg a történetben. A kérdés az, vajon az én történetemben elég meghatározóak-e a segítők, vagy a narrátor (a főszereplő) annak látja-e őket. Vajon ő adná ezt a címet? Hát, ő egy uralkodó, aki minden bizonnyal mindent magáról nevezne el, úgyhogy ezt hagyjuk. Az ilyen címek szerintem tehát nem rosszak, és végül is a lényeg, hogy elég hangzatos legyen egy mű címe.

2012. 10. 24.

Amikor az író beleszól

Elképzelhető, hogy magamat ismétlem, és ezt már említettem egy bejegyzésben, mert ez a dolog, amiről itt szó lesz, engem nagyon idegesít. Jelen bejegyzés nem nagy tanács, még csak nem is feltétlenül hasznos, mindenesetre egy olvasó véleménye. Ez az olvasó én vagyok. Én egyszerűen utálom, amikor egy író azt írja a könyvébe: "most akkor hagyjuk egy kicsit X szereplőt, és térjünk át Y-ra", vagy például: "emlékszik-e még az olvasó, hol hagytuk el X szereplőt?" Dumas-regényekben például kifejezetten gyakori az ilyesmi. Én azért utálom ezt, mert kiábrándító. Olvasok egy történetet, melyben éppen elmélyedtem, és akkor egyszer csak megszólal az író, belekeveredik a saját történetébe. Ezáltal:
1., eszembe juttatja, hogy mindez csak fikció, vagy a szereplők már 500 éve meghaltak, hogy ez csak egy könyv, kiábrándít az egészből, valamint azáltal, hogy engem Olvasónak nevez, eltávolít az egésztől, kiemel a cselekményből, és többé semmi közöm hozzá;
2., csúnya kifejezéssel élve egyszerűen belepofázik.
Nem mondom, hogy bárki is mellőzze az ilyesmit, mert szíve joga ilyet írni. Bár meggyőződésem, hogy sok író csak azért ír le ilyen mondatot, mert nem elég találékony, vagy túlzottan lusta, hogy valami frappáns összekötő szöveget találjon ki, netán hülyének nézi az olvasót, ami viszont nagy hiba, ha az ember könyvet ír, mások meg bizonyára azt gondolják, ettől olyan "mesélős" hangulata lesz, mintha közönség/gyerekek ülnék körbe őt, miközben mindezt meséli a kandallónál. Értem én. Én magam viszont szándékosan/tudatosan kerülöm az ilyet, és eldöntöttem, hogy soha nem vetek ilyen mondatot papírra.

Minden karakter ábrázolása csak a főszereplő szemszögéből

Az késztet ennek a bejegyzésnek a megírására, hogy sokaktól hallom, az E/1.-es narráció a legjobb, mert az pontosan mutatja a szereplő gondolatait. Szerintem hajszál pontosan ugyanezt meg lehet csinálni E/3.-ban is, csak mindent "ő"-vel írunk. A másik, amit mostanában sokat hallottam, hogy mennyien kedvelik azt a verziót, amikor nem csak a főszereplőt követjük nyomon, hanem minden szereplőt látunk, ugrálunk a szemszögek között, van, aki ezt még azzal is megspékelné, hogy E/1.-ek között ugrál. Nem tudom, miért, de én azt szeretem, amikor a főszereplőt követjük csak. Úgy gondolom, kizárólag az író affinitásán múlik, hogy így is be lehessen mutatni a mellékszereplőket. Az ugyanolyan érdekes, hogy a főszereplő milyennek látja őket. A főszereplők csak a mesékben látják ugyanis az antagonistát szó szerint gonosznak. Gondolj bele: ha a való életben nem szimpatizálsz valakivel, azért elismered, milyen talpraesett, vagy mennyire jó a  humora. Egy jó jegyzetfüzettel alaposan ki tudjuk dolgozni a mellékszereplőket. Szerintem a főszereplő követése azért minimálisan engedi, hogy halljuk a mellékszereplők olyan megjegyzéseit, amelyeket a főszereplő nem hall, csak mi, azonban ő is jelen van, vagy hogy olyan mondatokat írjunk, amelyekkel - egyetlen mondatban csupán, de - utalunk arra, hogy a mellékszereplőnek milyen benyomása van arról, amit a főszereplő épp az imént tett. Ez az írásmód is érdekes, én szeretem az E/3.-at úgy, hogy csak a főszereplő gondolatait ismerjük igazán. Szerintem így is lehet alaposan ábrázolni a szereplőket, ha mást nem, azt, hogy milyennek látja őket  a főszereplő, és ha az író elég ügyes, akkor érdekes, alaposan megalkotott karakterek lesznek ők is. Tulajdonképpen most csak a védelmére akartam kelni ennek az írásmódnak. Hiszen ennek is sok előnye van: nem lövi le a poént, megláthatjuk, hogy a főszereplő véleménye hogy változik meg egy karakterrel kapcsolatban, csalódhatunk egy szereplőben, mert csak azt tudjuk, amit ő is tud, és nagyobb a hatás, amikor kiderül valami valakiről. Krimikhez ideális, és egyéb történetek is elképzelhetetlenek másképp (például a Harry Pottert, kifejezetten a második részt el sem tudom képzelni másfajta narrációval). Természetesen a könyv története is befolyásolja mindezt. Nehéz megírni mondjuk A Gyűrűk Urának második és harmadik részét, ha a felbomlott szövetségből csak egy embert követhetünk, vagy olyan Dumas-regényekben, mint például a A három testőr vagy A fekete tulipán azokat a szálakat is nehezebb lenne megérteni, amelyeket a főszereplő(k) nem ismer(nek). Így tehát a többi narráció típus is szükséges, egyes történetek úgy sokkal élvezhetőbbek, ezt elismerem. De nem szeretem, mikor az E/3.-as, egy szereplős narrációnak levonják az értékét.
Érdekes lehet mindehhez kiegészítésül a következő bejegyzés, mert az az itt megvédett narráció típusban nem hajtható végre, ezáltal könnyen elkerülhető. Lásd ott