2013. 11. 30.

Amit a szereplők akarnak



"First, find out what your hero wants, then just follow him!"
/Ray Bradbury/
(Először találd ki, mit akarnak a hőseid, aztán kövesd őket!)

Egészen könnyűnek hangzik. És egyébként igaz is. Jó történetet nem úgy lehet írni, ha azt mondod, hogy szeretném, ha Béla szereplő elmenne a boltba, hanem úgy hogy történnek dolgok, és végiggondolod, mit akarhat Béla szereplő, és ha abból nem az következik, hogy elmejen a boltba, akkor erről le kell mondanod. Kurt Vonnegut mondását is gyakran idézik, miszerint a szereplőknek vágyniuk kell valamire, még akkor is, ha az csak egy pohár víz. 
  Igen, és ez egészen jónak is tűnik, persze, tudjuk, mit akar a szereplőnk, dőlünk hátra elégedetten. De minden szereplőnek vágynia kell valamire? Alapvetően még mindig igen a válasz, mert én ezt tényleg kipróbáltam a gyakorlatban: volt egy történetem, ami kezdetben még nem a legnagyobb szám volt, 14 éves voltam, mikor belekezdtem. A főszereplőnek sok segítője volt, és nagyjából nem vágytak másra, mint hogy segítsék őt, ami nyilván nem volt túl realisztikus. Azóta átírtam, és csak ennyitől egy kacifántos, érzelmi szálakat, és árnyaltabb karaktereket felvonultató történet lett - más kérdés, hogy van-e tehetsége az embernek megírni, de az ötlet javult.
  Mégis egy kis dilemmát okozott nekem az a dolog, hogy minden szereplő vágyjon valamire. Úgy értem, minden. Mert valóban, ez egy nagyon jó eszköz, de volt, akinek egyszerűen tényleg nem volt mire vágynia, élte a boldog kis életét - szereplő életét -, és aztán rájöttem, hogy a valóságban is vannak ilyen emberek. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy sok ember, a napi rutin mellett, amikor hazajön valahonnan fáradtan, akkor többre vágyik, mint egy kiadós alvás, egy pohár tej, vagy televíziónézés. Vagy, hogy amire vágyik, az valóban létező dolog. Úgy értem, arra sokan vágynak, hogy alapítsanak egy Disney Landet, vagy például a tinédzserek, hogy úgy nézzenek ki, mint egy top modell, de ezek olyan vágyak, amelyek nem a reális világ tartozékai. Persze, ezekből is lehet jó kis könyvet írni. Hogyan is hat az emberre, ha olyasmire vágyik, amit regényekből ismer, elhiszi, hogy az emberek tényleg olyanok, mint az interneten, vagy a romantikus könyvekben? Ennek lett áldozata Bovaryné is. 
  A kérdés továbbra is nyitott: mindegyik szereplőnek kell valamire vágynia? Nem lehet egyszer csak megelégedett, vagy beletörődött? Hiszen erről is annyi irodalmi mű született, például a realizmus kori orosz szerzők művei, A köpönyeg, meg a hivatalnok-novellák, stb., amelyek szereplői persze mind-mind olyan emberek voltak, akik vágytak volna valamire, de inkább üresség volt már bennük. A mai fiatalok sem tudják sokszor, mire vágynak, és biztos lehetne még példákat találni. 
  Akkor fogadjuk el, a történetet abból lehet fölépíteni, mire vágynak a szereplők, illetve, abból, hogy nem vágynak semmire - és akkor ez a helyzet tragédiája, vagy konfliktusa, vagy nyomasztó hatása. Na de mi van akkor, ha mindezt egy bizonyos szereplő szemszögéből akarjuk ábrázolni? A helyzet nem megoldhatatlan, sőt, az igazi nagy alkotások azok, amelyek egyvalaki szemszögéből mutatnak be egy eseménysort, az olvasó mégis érzékeli, hol lehetett a kutya elásva. Ehhez persze ügyesnek kell lenni. 

2013. 11. 01.

Miért üres a papír széle?

Néha hallani az ironikus mondást: vers az, ami nem ér ki a papír széléig. Ez ugyebár azért terjedt el, mivel ha egy költemény nem rímel, sokan nem is értik, az mitől volna vers. Ha ez egy időmértékes ógörög alkotás, könnyebb megérteni a dolgot, főleg, ha tudjuk azt is, hogy az ókori Hellászban ezeket zenekísérettel adták elő, és hogy az ógörög nyelv nagyságrendekkel dallamosabb, mint ahogy ma próbáljuk felolvasni az ilyen műveket. A magyar egyébként ideális ilyen szempontból, állítólag magyarra könnyebb időmértékesen fordítani, mint például angolra. Egy szabad vers esetében azonban nem mindenki érti, miért nem próza ez a szöveg - persze a tördelést látjuk. 

A válasz a következő: egy művész, aki több műnemben is alkot, érzi, hogy az mitől vers. Ez persze azok számára, akik nem írnak ilyesmit, nagyon mondva csinált magyarázatnak tűnik, de az az igazság, hogy prózában nem egészen írnánk úgy, ahogy ott. Nem a költői képek és alakzatok miatt - bár nyilván azok adják a tartalmat -, de maga a tartalom olyan, hogy nem véletlenül ott van a sor vége, ahol. Ha valaki úgy írna prózában, ahogy egy ilyen - nem rímelős - versben teszi, az hangulatvilágban nagyjából egy öngyilkos búcsúlevelére hajazna, legalábbis aki ilyet prózában ír, az kissé depresszív alkatnak tűnne. Most, hogy ezt leírtam, elgondolkodtató, de versben ugyanezt leírni alapvetően tűnik normálisabbnak, ami kissé vicces (és ha kedvelném a szmájlikat, tennék is egyet). De most komolyan, vegyetek elő egy ilyen verset, és nézzétek meg: a téma sokszor egy röpke érzés, a sorok végén néha nincs is központozás, és ha az olvasó figyel, kevés szóval előidézheti benne a költő azokat az érzéseket, amelyeket prózában másképp írna körbe - ha nem hosszabban, de, úgy gondolom, akkor is másképpen.

Én magam egyébként, amikor írok, ragaszkodom a rímekhez, sokszor az ötletek magukban is úgy jutnak eszembe, és amikor egy-két sor nem, inkább tovább gondolom őket. Mások műveit olvasva is előnyben van, aki rímekbe szedi a mondani valóját, de persze nem akárhogy, mert nyilván ebből is vannak gyengébbek, valamint nagyon nem bírom, ha valamit azért írtak, hogy rímeljen, de amúgy semmi értelme (ilyet például sok pop dalt meghallgatva találhattok). Ettől függetlenül a szabad verseknek is van létjogosultsága, és valóban, talán csak attól versek ezek, hogy úgy vannak tördelve, viszont nem véletlenül "tördelődtek" úgy. 

2013. 10. 22.

Az igazság az írói válságról


Régen úgy mondták, hogy írói válság, de manapság szó szerint fordítják angolból, és írói blokk a neve, bár nem tudom, miért kellett ezt átvenni. Azt is hallottam már, hogy a két dolog nem ugyanaz, de én most egynek veszem, mert akkor sem volt kifejtve, hogy ha volna különbség, ugyan mi volna az. Manapság népszerű téma ez, találni róla vicceket, humoros képeket, és még a HVG Pszichológia múltkori száma is szentelt neki két oldalt, amit ajánlottam is annak idején. Még pólót is láttam az angol "Írói válság - amikor a kitalált barátaid nem beszélnek veled" felirattal. Leslie L. Lawrence véleménye az írói blokkról olyan szinten agyonidézgetett (blogokon, posztokban, stb.), hogy már biztos nem lepek meg vele senkit. "Az ihlet a lusta írók kifogása" - mondta. Én nem értek egyet vele, és el is mondom, hogy miért.

De előbb szembesítsük Ancsel Éva mondásával: "Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni." És talán Vörösmarty mondta, hogy nem az tesz valakit íróvá, ahogy ír, hanem az, ahogy válogat az írásai közül. (Nem biztos forrás, bocs.) De a dolog kulcsa nem ez, mert amikor rossz művet írunk, akkor is lehetünk egyfajta ihletett állapotban, és nem érezzük rosszul magunkat, márpedig az írói blokk nem egy kellemes érzés. Itt szögezném le: az nem írói válság, amit négy órán keresztül érzel. Az egy napi hangulat. 

Leslie L. Lawrence idézetét azért nem érzem helyesnek, mert félrevezető. Jogos, hogy ha van egy ötletünk, azt szorgalom kérdése írásba öntenünk, azonban erőltetetten csak ponyvát lehet írni, mármint azzal a hozzáállással, hogy na most csak azért is, ha törik, ha szakad. Az írói válság nem az, amikor nem jön az ihlet, és nem is lustaság, mert azt érzi az ember, ha lusta, de attól még nem érzi magát üresnek, lehet, hogy tele van ötletekkel. A lustaság az, amikor nincs kedved leírni, és nincs benned annyi akaraterő, hogy erőt vegyél magadon. Ez a magánügyed, sokra nem mész vele, de nem kell önsegélyező könyveket olvasnod miatta. 

A "félelem a fehér laptól" jelenséget sem kell összekeverni vele. Ez egy újonnan tárgyalt dolog, de nem biztos, hogy ilyen kacifántos nevet kellett volna neki adni, mert kábé olyan, mint a takarítónőre a higiénia menedzser. Lehet, hogy létezik ilyen, ez ötlettelenség, illetve azért érzed, mert unatkozol, és szeretnéd, ha lenne ötleted (mondjuk egy váróteremben ülve), vagy mert úgy érzed, illene, hogy legyen. De egy énekes sem ad koncertet, ha nincs beskálázva. 

Véleményem szerint nem az az írói válság, amikor nem jut eszedbe egy új regényötlet. Tulajdonképpen elég nagyképű kijelentés, hogy ha nincs ötleted, az válság. És irreális elvárást is támaszt az írókkal szemben, amitől valóban érezhetik rosszul magukat, és ez akár elő is idézhet írói válságot. Azért ezt nevezhetjük éppen írói válságnak, szokták is, csak ez nekem mindig olyan furcsa volt. Ez azt feltételezi ugyanis, hogy az író egy gépezet, amelybe folyamatosan áramlanak az ötletek, és ha éppen nem, akkor elromlott. Ez a szemléletmód biztos hozzájárul egy ilyen rossz időszak kialakulásához. Persze, ha valaki hivatásos író, elég szar helyzetben van - már bocsánat -, ha nincs ötlete, főleg, ha szerződés is köti, ez tény. 

Egy dolog biztosan írói válságnak tekinthető szerintem - sőt, igazából szerintem ez az írói válság (esetleg a legutóbb említett mellett), mégpedig az, amikor egy már meglévő történeted közepén blokkolsz le. És nem azért, mert nincs ötleted, hanem ennél mélyebb okból. Olyasmiről van szó, hogy félsz, hogy rossz lesz, amit írsz, vagy hogy nem klappolnak a dolgok (például, ha úgy, mint én, és még sokan, előre a végét és az elejét ismered a történetnek, de a közepét nem). Nem érzed magad a történet urának, és összességében eléggé nyomasztó a dolog. És mivel fontos számodra, elég ciki, ha értéktelennek érzed. Ez így még mindig elég hisztisnek hangzik, de itt nem kis félelemre és leblokkolásra kell gondolni, hanem valóban egy depresszívebb állapotra, ami akár az írástól független cselekvésekre is rányomhatja a bélyegét. Igazi írói válságba kerülni azért már egy szint ugrást jelent, mert csak azok az alkotók kerülhetnek ilyen helyzetbe, akik felelősséget éreznek az epikus hitelesség, illetve egyáltalán bármi iránt, amit írnak. Csak egy komoly írónak okoz problémát, hogy utánanézett egy tudományos területnek, amihez szüksége van mondjuk egy krimihez, és az nem egyezik az egésznek a mondanivalójával. Velem ilyen akkor történt, amikor az egyik barátom közölte, hogy a történet jó, de a főszereplő egyik legfontosabb cselekvésének egyszerűen nem logikus a mozgatórugója. Illetve ekkor még nem, hanem mikor egyre jobban elmélyedtem benne, és egyes megoldások teljesen más mondanivalót hoztak ki. Mindegy, a cikk nem erről szól, csak egy példa volt, én egy régebbi ötletemmel próbáltam/-om megmenteni a sztorit. De ez önmagában még mindig lehetne sima ötlettelenség. Saját véleményem szerint az írói válság különös jellemzője, hogy nem csak arra hat ki, amivel kapcsolatban megrekedtél. Az összes párhuzamosan írt műved, a legtöbb műfaj, amiben alkotsz, megakad. Tehát az alkotói folyamat az, amit a dolog érint, ezért nem keverendő azzal, amikor nincs kedved leírni valamit, mert inkább sakkozol. Persze előfordulhat, hogy a novellák közben felvirágoznak, de semmi más, mondjuk a versek, a regények, a drámák nem működnek. És az írói blokk jellemzője, hogy szíved szerint hagynád a francba, de mégsem teszed - bár ez sokszor az egész írói lét jellemzője és lényegi eleme. Valamint az, hogy ha mégis nekiülsz az írásnak, nem kerülsz a flow állapotába. Ez egy pszichológiai megnevezés, mely az Amerikában élő magyar pszichológustól, Csíkszentmihályi Mihálytól származik, és amely egyre inkább a pszichológia népszerűbb, közismertebb részéhez tartozik. Ezt a nevet adta annak a folyamatnak, amikor úgy belemerülsz valamibe, hogy nem veszed észre az idő múlását, nem figyelsz másra, stb. Ehhez olyan elfoglaltság kell szerinte, ami épp meghaladja a képességeinket, tehát energiába kerül, de nem esik nehezünkre. Az ember hobbija tud flow-t kiváltani általában, ami írók esetében például az írás (is lehet).

És hogy mit tegyen az ember? Nos, ha lenne egyértelmű tanács, nem ilyen cikkeket írogatna mindenki erről a dologról. Saját tapasztalatom szerint az, ha új dolgokba kezdesz, jó ötlet. Nem biztos, hogy bármin segít, de a kedveden javíthat. Ezt az idézetet pedig nagyon érdemes megfogadni: "Write a short story every week. It's not possible to write 52 bad short stories in a row." /Ray Bradbury/ (Azaz: írj egy novellát minden héten. Nem lehetséges 52 rossz novellát írni egyhuzamban.")

Az írói válság előidézője elsősorban magad vagy, (de a közönség is lehet, lásd fent az 5. bekezdést), viszont biztosan nehezebb kimászni belőle, ha az ő vélt véleményükre koncentrálsz. Azért emeltem ki a "vélt" szót, mert egyébként sem tudhatod egyértelműen, ki mit gondol, de még azt sem, hogy bárki is elolvassa majd, amit írsz, akkor meg fölösleges a kedvükre tenni. "You would go mad if you began to speculate about the impact your novel might have while you were still writing it." /Jonathan Coe/ (Vagyis: megőrülnél, ha a regényed jövőbeli hatását kalkulálnád, miközben írod.)

Mindez persze nem egzakt tudomány, csak a véleményem. De ennél hivatalosabbat úgysem fogsz olvasni, hacsak nem valami pszichológus tudományos munkájában. Kivéve persze a Wikipédiát.

Azért ne feledd, hogy "attól, hogy senki sem ért meg, még nem biztos, hogy művész vagy".








2013. 10. 21.

Az ebook

Ma már nem is trendi az a blog, amelyik nem ír egy cikket az ebook megjelenéséről. Erről is írni kell, csakúgy mint bizonyos ifjúsági trendekről, például a mémekről, vagy arról, hogy páran a YouTube-on lettek népszerűek, szóval olyasmikről, amiket mindenki tud, ezt az érzést azonban az újság-/blogíró elnyomja magában, és ír egy cikket, ami elkészül, az olvasó meg elolvassa, és ugyan többet nem tud meg belőle, hiszen lehet, hogy a célközönség megegyezik azzal, akiről szól a dolog, de hát olvasmánynak olvasmány. Ezért én most lényegre törő leszek, mikor leírom a véleményem az ebookról. 


Én ezzel a mondattal értek egyet: "Az író ellensége nem a kalózkodás, hanem az ismeretlenség." Tim O'Reilly mondta, és ezzel megfelelően rávilágított arra, amit én is gondolok a dologról. A pénz ugyanis sosem szokott eszembe jutni, ha könyvkiadásról van szó. Persze mint olyasvalaki, aki szerkesztőnek tanul, kissé kétségbe ejtő, vajon milyen helyzetben lesznek a kiadók, de azt gondolom, az ebook könyveket is el kell valakinek készítenie, el kell látnia ISBN-számmal, megfelelő formázással, stb., mert az írók még mindig nem szerkesztők. Amerikában állítólag a verseket szép, illusztrált, kézi készítést imitáló könyvekben adják ki, mivel az ebook olvasók eInk-je csak fekete-fehér megjelenést tud produkálni, és ezekkel a szép kiadásokkal a kiadók kompenzálni próbálnak - állítólag sikerrel (pénzügyileg nem tudom, de népszerűnek népszerű).

Van, aki abban bízik, hogy a jövőben nem lesznek kiadók, csak honlapok, ahová mindenki feltölti a műveit, és nem kell majd a kiadóknak küldözgetni az írásokat. Szerintem ez borzasztó mennyiségű konkurenciát okozna, és hatalmas kavalkádot, ráadásul az embernek magának kellene megszerveznie a reklámozást, plakátokat, stb., bár néhány honlap biztos feltalálná magát, és ráállna a témára - és az már megint kiadó volna. 

Az, hogy a könyv nem biztos, hogy eltűnik, mint ahogy van ma még bakelit és CD is, azt a fenti képen kívül még más honlapok, fórumok is szemléltetik, aki akar, menjen át bármelyikre, és olvassa el ezeket az érveket a sajátos hangulattól a könyv illatáig. (Utóbbit azért én elég gyenge érvnek tartom, mert egyetlen találmányt sem tartott még vissza világhódító útjáról egy szag.) Én annyit fűznék hozzá, hogy használok ebook olvasót, de kellemetlennek tartom - azon túl, hogy néha egyszerűen kimaradnak a szavakból az ő és ű betűk) ezt a virtuális könyv dolgot, mármint azt, hogy nem érzem, mennyi van hátra az olvasásból. Nem azért, mert unalmas, hanem mert így a könyv valahol lebeg az éterben, olyan megfoghatatlan (most nem szó szerint). Rendben van, hogy alulra oda van írva, hogy 23. oldal a 254-ből, de ez olyan, mint amikor az ember vezetni tanul, és látja ő, hogy mekkora az autó, de azért mégsem érzi még teljesen a szélességét, és nehezebben tartja sávban, mint aki már megszokta. De persze a világ engem sem fog megkérdezni, hogy változzon-e.

Mikor Jon Bon Jovitól egyszer egy interjúban megtudakolták, hogy mit szól a digitális letöltésekhez, azt mondta, zenészként zavarja, de hallgatóként használja.

Minden esetre nekem nincs konkrét véleményem, de nagyon kikívánkozott belőlem valami az ebookokról, mert tényleg mindenhol ez folyik a csapból is, de mindenhol ugyanaz a négy mondat. 

Hogy készül a könyv magyarul? 2.,

Korábban linkeltem egy cikksorozatot Hogyan készül egy könyv magyar kiadása? címmel. Rákattintva egy kiadó oldalára jut a látogató, ahol alul tovább olvashatja a folytatásokat, de csak az első néhány cikket linkelték alul. Ezért én most az utolsót itt megmutatom Nektek, alul pedig tovább tudtok menni az egyel korábbira. Ez az elektronikus könyvekről szól, azt pedig Árképzés és terjesztés címmel publikálták. Innen megtalálod  a korábbi cikkeket is mindet.


2013. 10. 20.

Tévhitek az írókról


Nem vagyok híve a panaszkodós posztoknak, de egy ideje gyűlnek a pontok ehhez a bejegyzéshez. Mielőtt bármit is leírok, szeretném kijelenteni, hogy ez alkalommal súlyosan általánosítok, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenki találkozik mindezekkel a dolgokkal. Hozzáfűzendő az is, hogy főleg arról az időszakról szól, amikor az ember még tizenéves, bár én már túl vagyok ezen a korszakon, és feltételezem, hogy a blog olvasói közül is néhányan. Azért jó pár felsorolt pont később is érvényes lehet. Nem kérek kommentben vigasztaló megjegyzéseket, hogy ne legyek szomorú, vagy ne sértődjek meg, mert a poszt eredete nem ez, egész egyszerűen csak össze akartam gyűjteni ezt a pár megélt dolgot.
  
  Amiről tehát írok az az, hogy miket gondolnak a többiek - leggyakrabban jó ismerősök, családtagok - az emberről, ha tudják, hogy ír. 

1., Róluk írsz.
Ha egy unalmas pillanatban (valamire várakozva, hosszú vonatúton, stb.) mások társaságában előveszel egy jegyzetfüzetet, valaki megjegyzi: "most leírja, hogy összevesztünk". Ha jobban beleélik magukat a humorba, még idézik is, ami szerintük a papírra kerül. Érdekes, hogy a társaság tisztában van vele, hogy nem naplót írsz, de nem igazán érdekli őket ez a műfaji különbség. Márpedig ez azt jelenti, hogy hajlamosnak néznek annyira a klisére, hogy magadról írsz. Persze írhatnál magadról is, néhány jó írónak sikerült, de nem úgy, ahogyan a legtöbben csinálják.

2., Arról írsz, amiről álmodozol
Ez nagyjából az előzőből következik. Mikor elhagyták azt a hitet, hogy saját magadról írsz, akkor következik ez. (De képesek párhuzamosan is működtetni a két tévhitet.) Annyi a dolog, hogy ha a történeted főszereplője például egy énekes, akkor azt te azért írtad, mert hasonló elismertségre, rajongásra vágysz, és még mindig álomvilágban élsz, pedig .... éves vagy (mindegy mennyi). 

3., Szólni kell neked, hogy ebből nem fogsz megélni
Eddig ezt nem tudtad.

4., Nem hiszik el, hogy jó
Ezért nem tudom hibáztatni őket. Őszintén szólva még én sem hiszem el valaki más írásáról, hogy jó, amíg nem olvastam. Nem is igazán várhatja el az ember valakitől, akinek nem mutatta meg az írását, hogy ezt mégis elhiggye. Viszont a következő pont is ide tartozik.

5., Akinek nem adod oda, azt utálod
Tény, hogy aki nem alkotott még verset, prózát, zenét, színdarabot, dalt, festményt, nem igazán tudja elképzelni ennek a személyes voltát, és azt, hogy nem akarod kiadni a kezedből. El lehet neki magyarázni, de van, aki nem érti meg. Ha az illető az édesanyád/édesapád, akkor még antiszociális is vagy.

6., Ha nő vagy (jelen kontextusban inkább lány), akkor szerelmes regényt írsz, vagy aktuálisan divatos női műfajban alkotsz, a főszereplő a legszebb férfival fog összejönni (ja, férfi főszereplő szóba se kerül), és ha fiúknak el kellene olvasniuk, amit írsz, nem bírnák ki ép idegekkel. Ha fiú vagy, nem is tudom, talán strébernek néznek, vagy nyálasnak, vagy nem téged hívnak bulizni? (Kommentben érdekel, a fiúk tudnak-e valami ilyesmit mondani.)
Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, na de mégis. A nők egyébként több alapot adtak erre a feltételezésre. "I had a romance novel inside me, but I paid three sailors to beat it out of me with steel pipes" - mondta Patton Oswald. 

7., Miért nem foglalkozol valami rendes dologgal?
Ez akár még jogos is lehetne, de nyilván senki sem ír a nap 24 órájában. Biztos mások is rengeteg dolgot csinálnak amellett, van, aki az orvosit is elvégzi közben. 

8., Szívesen lennél újságíró is
Erre csak annyit, hogy ez nem következik belőle automatikusan. Nem egészen úgy működik a dolog, hogy "igen, X szeret írni".

9., Szólni kell, hogy a kiadók rögtön nem fogják kiadni a művedet, és hogy az ilyesmi hosszú út
A hozzáfűzést lásd a 3., pontnál. 

10., Azt hiszik, egy könyvet egyszer megírsz, és kész
A dátumok a könyveken nem azt jelentik, hogy az évben írta őket a szerző, hanem hogy akkor készültek el (kiadói értelemben). A legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy ez nem egy "elején elkezdem, egyszer csak a sok mondat végére érek" folyamat, de erről külön cikket szeretnék egyszer írni, ráadásul igazságtalan dolog lenne az írósággal összehozni, mert az énekesekről sem tudják sokan, hányszor éneklik fel a dalokat, mire azok lemez kész állapotba kerülnek (és hány dal van, amit teljesen felvesznek, majd sosem adnak ki), ahogy a filmekről sem gondolják, hogy akkor is többször vesznek fel egy jelenetet, ha jól sikerül, és nem csak akkor, ha valamelyik színész elrontja. Illetve tudják, csak sokakban nem tudatosul. Az énekeseknek és a filmeseknek az az előnye, hogy a YouTube tele van ki nem adott dalokkal, illetve törölt jelenetekkel, de nem nagyon látni olyan mondatokat a neten, amiket egyszer már kitöröltek, még akkor sem, ha az író elmenti az összes létező változatot. 







Az Aranymosásról

Biztosan hallottatok már az Aranymosásról. Némi összeg fejében beküldhettek kéziratot, melyről szívesen véleményt mondanak, de virtuális kreatív írás tanfolyamon is részt vehettek. Saját tapasztalatom nincs a dologról, de egy másik blogon olvashattok tapasztalatokat.
Az Aranymosásról magáról itt találtok információkat:
Íróiskola
Alapozó modul
Leírás és világteremtés modul 





2013. 09. 26.

Tanácsgyűjtemény híres íróktól

  Csak azért, mert valaki híres és/vagy elismert író, nem biztos, hogy minden szavát vakon meg kell fogadni, de néha jó ötleteket kaphatunk tőlük is. Íme néhány:

 A hemingwayi hetes (magyar):
itt

Fitzgerald hét tippje (magyar):
itt

27 pár szavas tanács képekben híres íróktól angolul tudóknak:
itt

Híres írók tanácsainak gyűjteménye angolul tudóknak:
itt

2013. 08. 26.

Csak egy ajánlás

A HVG Pszichológia aktuális (2013/03.) számában van egy cikk az írói válságról. Gondoltam, leírom, hátha érdekel Benneteket.

2013. 08. 22.

Krimik

   A krimi műfaja régóta virágzik, és a mai napig sikeres. Mióta létezik, az írók különféle módokon próbálták érdekessé tenni a történeteket, és eredetivé varázsolni a karaktereket az egyre mélyebbé váló krimi-tengerben. Mivel elég sok ilyen van, nehéz kitűnni a tömegből. Íme egy összefoglaló mindarról, amit a krimiről, mint műfajról gondolok.

 A nyomozótól lesz-e valami krimi
  Ha kimondjuk azt a szót, hogy krimi, az embereknek általában egy olyan történet jelenik meg lelki szemei előtt, amelyben egy nyomozó a főszereplő. Vannak azonban másfajta krimi megoldások is. Egyes írók az elkövetők szemszögéből mutatják be az eseményeket (lásd Poe novelláit, például A fekete macskát vagy A perverzió démonát). Poe-t a krimi novella műfajának elterjesztőjeként tartják számon, mégis érdekes, hogy a legtöbb embernek - és az az igazság, hogy nekem is - elsősorban más jut eszembe a krimi műfajáról, mégpedig olyasmi, amiben van egy nyomozó, aki végül rájön a rejtély kulcsára. Egyébként Poe-nak is volt nyomozója, Auguste Dupin (lásd: A Morgue utcai kettős gyilkosság). Talán nem fogtok egyetérteni velem, de én nem is azonnal sorolnám a krimikhez azokat a novellákat, amelyek nem a megoldás után kutató nyomozót mutatják, hanem az elkövető lelki világát, indíttatását, stb.

Mi mindent foghatunk meg egy hagyományos krimiben
  Az alcímben hagyományos krimi alatt most azt értem, amikor egy nyomozó áll a középpontban, függetlenül attól, hogy ez a módja a krimiírásnak nem öregebb, mint a másik. Egy kicsit a következőekben most átmegyünk a televíziók terepére (is), így ugyanis könnyebben tudok magyarázni. Egy krimiben sok mindent bemutathatunk azon túl, hogy egy ember megölt egy másikat, és mivel ma már az olvasóközönség el van árasztva a műfaj jobb és rosszabb alkotásaival, érdemes is valamiféle más oldalról megragadni a történetet, mint máskor teszik. A magyarázat megértése szempontjából előnyben vannak azok, akik ismerik az Esküdt ellenségek - Bűnös szándék c. sorozatot. Az alap szituáció ugyanaz: két nyomozó próbálja felderíteni, mi történt. A hogyant azonban a miért oldaláról ragadják meg, és a gyilkos indítéka alapján próbálják őt leleplezni. Nekem ez azért tetszik, mert nem túl elrugaszkodott megoldás (nincs benne zseni nyomozó, aki ránéz a gyanúsítottra, és a pórusai nagyságából megmondja, hogy hazudott-e), de mégis valahogy egyedi. Ehhez persze nem árt, ha a karakterek is passzolnak, és olyan nyomozó figurák, akik el tudják hitetni a gyanúsítottal, hogy megértik vagy együtt éreznek vele. Hogy a filmeknél maradjunk, a Columbo 10 évada alatt mindig tudtuk, ki volt a gyilkos, és soha nem is az volt a lényeg. Mindig az számított, hogy erre Columbo hogyan jött rá. Sőt, még ez sem, hiszen a sorozatban a főszereplő már egészen az epizód elejétől tudja, ki a gyilkos, csak éppen be kell bizonyítania. Így tehát mondhatjuk, hogy a Columbo leginkább arról szól, milyen hibákat vétenek a bűnösök. "Tökéletes gyilkosság nem létezik" - hangzik el többször is a sorozatban. Említhetnénk persze a matematikai módszerekkel dolgozó Charles Ebbset is a Gyilkos számokban, vagy a pszichológia eszközével dolgozó csapatot a Gyilkos elmékben. A másik fajta Esküdt ellenségek sorozatban, a Különleges ügyosztályban, bár nem teljesen ide tartozik (nem halálesetek után nyomoztak, de persze ettől még krimi, hiszen bűncselekményről volt szó) nem csak a tettes elfogása volt a cél, hiszen azzal általában megvoltak az epizód közepére. Utána még jött a bírósági tárgyalás, és nagyon sokszor bizony szabadon kisétáltak a gonosztevők. Sőt, olyan is volt, akiről a néző a nyomozókkal együtt az utolsó képkockák alatt tudta meg, hogy mégis csak bűnös az illető.
  A dolog nehézsége, hogy könnyű átesni a ló túloldalára. Személy szerint túl soknak tartom a mindent tudó nyomozókat, a szemöldökráncolásból bizonyíték értékű következtetéseket levonó emberi hazugságvizsgálókat, a mindig tökéletes és jóságos Horatio Cane-eket, és az olyan profi eszközöket használó Helyszínelőket, akik egy silány minőségű térfigyelő-kamerafelvételt is rekord nagyításban tudnak megnézni szemcsésedés nélkül érintőképernyőn. 

A krimiíró dilemmája
  A krimiírónak egy kicsit nehéz. Az olvasó megveszi a könyvet, elolvassa, és végig azt tippelgeti magában, ki a gyilkos. Ha ki tudja találni, nem elégedett az író fantáziájával, ha nem tudja kitalálni, akkor az egy túlbonyolított baromság. Én még a leghíresebbnek (és talán legbetegebbnek is) mondott Agatha Christie-krimi, a Tíz kicsi néger (más fordításban Tíz kicsi indián) megfejtését is kitaláltam. Ráadásul az első Agatha Christie-könyveim között volt, így kevés múlta felül. Egyébként a megoldást, ahogy a bíró megölte magát, elég túlbonyolítottnak találtam.
  Arra kellene szerintem törekedni, hogy az olvasó ne találja ki, és igenis meglepődjön, de ne érezze a megoldást irreálisnak, és csalásnak se. Hogy a csalást hogy értem, azt mindjárt elmagyarázom.

Agatha Christie: a kívülálló szereplő létjogosultsága
  Nos tehát, csalás. Többek között azért hagytam abba az Agatha Christie-könyvek olvasását, mert csalásnak éreztem néha a megoldásait. Például A kristálytükör meghasadt címűben kiderül, hogy a nő ikertestvére vette át a nő helyét. Sok Christie-mű, akár egy szappanopera, előrángat különböző elveszett gyerekeket, féltestvéreket, ikreket és apákat. Ez még talán nem is volna annyira idegesítő, ha egyrészt nem csinálná túl gyakran, másrészt ezek nem egyszer csak felbukkanó információk lennének, rosszabb esetben maguk a szereplők is egyszer csak felbukkannának. Például A kristálytükör meghasadtban végig szó sincs ikerről. Leegyszerűsítve azt, hogy érzem magam ettől olvasóként, ilyen: van 5 szereplő, keressük köztük, ki a gyilkos, aztán kiderül, hogy bocs, végig 6 szereplő volt, akire nem gondolhattál, nem gyanakodhattál, és az író csak úgy előrántja azt hirtelen. Nem akarom azt állítani, hogy csak úgy előkapott egy megoldást, hiszen a krimi műfaja az, amit már előre ki kell találni, meg kell tervezni, hiszen a nyomok egybevágnak. Ezt egyébként szeretem is a krimi műfajában. Meg lehet bízni benne, nem fog kiderülni, hogy 70 oldal után az író meggondolta magát. Az egyik tévécsatornán találó módon úgy hirdetik az egyik Agatha Christie-novellát, hogy az egyik szereplő azt mondja: "Na, ennek se lesz második része". Így tehát természetesen azt nem állíthatom, hogy ne lennének ezek a művek összeszedettek, csak néha átverve érzem magam egy külső szereplő megjelenésével. 

Az érdeklődés fenntartása
  A másik dolog, amiért nem olvasok több Christie-könyvet, az az (túl azon, hogy idegesít Poirot), hogy elég unalmasnak találom a közepüket. A krimiíró feladata az is, hogy fenntartsa a feszültséget a műben. Véleményem szerint ezt úgy teheti meg, ha folyamatosan egyre több információt közöl, azonban azok vagy ellentmondanak egymásnak, vagy megdöbbentőek, vagy beáll valami fordulat a cselekményben (például az eddigi gyanúsítottról valami oknál fogva kiderül, hogy semmiképpen nem lehetett ő, vagy ő is áldozattá válik, ne adj isten a rendőr is gyanúba keveredik). Erre a témára még visszatérek a nyomozó karakterénél. Persze ezeket sem lehet túlzásba vinni. Ha az ember nem egy krimit ír, hanem többet, nem derülhet ki midnegyikben, hogy nem is az az elkövető, aki a gyanúsított, mert a végén úgy fog tűnni, hogy az író egyedül ezt a fogást ismeri. Érdekessé tehetjük írásunkat humorral is. Igen, egy krimi is lehet humoros, és a nyomozó érdekes családokba, szituációkba, akár társadalmi kérdésekbe is csöppenhet - és ebben a két trükkben Agatha Christie nagyon jó volt. A tévében nem rég adott új sorozatban, a Sherlockban, melyben a mai korba helyezték át a történetet, általában elég jó megjegyzések voltak, és még nekem is tetszett pár látott rész, aki egyébként nem kedvelem a fel- és átdolgozásokat. Mivel csak az első rész tetszett igazán, tulajdonképpen csak a megjegyzések miatt néztem, ha néztem. És az sem feltétlen szükséges, hogy a gyilkos egy elvetemült gazember legyen. Előfordulhat, hogy az igazság, az erkölcs, stb. kérdése a történetben nem egyértelmű, és elgondolkodtatja az olvasót. Sőt, a Columbóban még az is előfordult, hogy egy mentális betegség miatt a gyilkos nem is emlékezett rá, hogy elkövette a gyilkosságot.  Eredeti ötlet lehet még, amikor egyes Sherlock Holmes-részekben Sherlock átveszi a narrátor szerepét, és leírja, hogy megsértette Watsont, ezért az ráhagyta, írja meg ő az eseményeket, ha tudja. Amennyiben a különböző beszédstílusokat el is tudjuk különíteni, még jobb ez a megoldás.

A nyomozó karaktere
  Az persze előny, ha a nyomozónak van egy karaktere, amire az olvasók "messziről" ráismernek. A legendás nyomozók, mint Herule Poirot vagy Sherlock Holmes (aki egyébként olyan utóéletet kapott, hogy mára már ezer változata van, és az eredeti verzióban nem is olyan elképesztő zseni, mint ahogy később ábrázolták egyes filmes adaptációkban) enélkül nehezen válhattak volna azzá. A karakter kialakításánál azonban fontos, hogy ez a történet részévé váljon, és ne különüljön el attól. Sherlock kioktató stílusa, vagy Poirot beképzeltsége (még ha engem idegesít is, de ez a személyes problémám), a krimi eleme. A tévé képernyőjén ilyen dolog Horatio Cane néha már idegesítő jósága, Charles Ebbs vagy Spencer Reed (Gyilkos elmék) különcsége. És ilyen Columbo esetében az a tulajdonság is, amit egy ismerősöm úgy fogalmazott meg, hogy alattomos (ő ezért nem kedveli többek között). Columbo mindig egy kissé butának tűnt, egy kissé szerencsésnek (mindig az unokaöccse, a sógora, a felesége révén pont egy olyan tárgy került a kezébe, mint a bizonyíték, stb.), feledékenynek (visszafordult, hogy feltegyen még további kérdéseket) és saját tudtán kívül idegesítőnek (illetlen és zavaró módon jelent meg helyszíneken), amitől a gyilkosok elbízták (vagy felidegesítették) magukat. Aztán, mint Terence Hill Az ördög jobb és bal kezében megnyeri a partit, mert mindenki könnyű ellenfélnek nézi. 
  Azonban itt is könnyű ezt túlzásba vinni, és unalmassá tenni vele a történetet. A karakternek ugyanis addig van létjogosultsága, amíg az pluszt ad a történetnek, utána már csak arra jó, hogy elnyújtsa az egészet. Egyszer már írtam posztot Camilla Läckberg regényéről, a Jéghercegnőről, de most egyszerűen nem találom, így nem tudom linkelni. Ott azt írtam, hogy baromira idegesített, hogy a nyomozó a történet felénél elkezdett udvarolni az egyik nőnek, és hogy az egyik fejezetet annak szentelte az alkotó, hogy hogy sikerült  a randijuk, a rendőr elárul-e titkokat a nőnek, és hogy a nő azon töpreng, milyen bugyit vegyen fel az alkalomhoz. Ez egyáltalán nem érdekelt, amikor egy gyilkossági történet közepén voltunk. Az itt elhangzott információkat másképpen kellett volna belevinni a történetbe. Vagy egyszerűen kevesebbnek kellett volna lennie. Lehet, hogy másokat ez nem zavar ennyire, de a bugyis jelenetnél úgy éreztem magam, mintha a könyv közepét kitépték volna, és a helyére ragasztottak volna egy lájtos női regényből pár lapot. A másik példa a Monk sorozat, amit én nagyon szeretek, és alapvetően jónak tartok, de sok esetben unalmasnak érzem, amikor a főszereplő valamelyik fóbiájától szenvedünk a cselekmény pörgetése helyett, bár egyébként nagyon szimpatikus nekem. Mellesleg azért nézem, mert a gyilkosságok ötletei marha jók. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy se Sherlocknak, se Miss Marple-nek, se Poirot-nak, se Columbónak, se Monknak, se Dupinnek, és még más híres nyomozóknak sincs felesége illetve férje, vagy ha van, nem jelenik meg. Persze nem az a lényeg, hogy van, vagy nincs, hanem hogy ez túl sok időt ne vegyen el a történetből. 
  Miközben ezt írom, a háttérben a Gyilkos számok megy, és épp az jutott eszembe, hogy ott egy kicsit nagyobb szerepet kapott a magánélet, a főszereplők apja és mindenféle dolgaik, és ezt nem is tartom rossznak, leszámítva a tényt, hogy nagyon ritkán nézem ezt a sorozatot. De azért valamelyest ismerem. Itt az egész történet magja a szereplők különcségéből és különleges módszeréből származik. De itt is azzal a szereplővel történik a legkevesebb dolog, aki igazából nyomozó. A történet érdekessége, hogy a főszereplő itt nem is rendőr igazából. Nos, ezt el kell találni, biztos recept sajnos nincs, de aki írásra adja a fejét, ehhez hozzászokott.
  Fontos, hogy ne felejtsük el, hogy az itt említett tévés és írott krimik legnagyobb része sorozat, így egy-egy epizódból kevesebbet kell áldozni azokra a dolgokra, amelyek a nyomozóval magával történnek, és amelyek összefogják az egész sztorit egy keretbe.

Klisék
  Tartózkodjunk  az olyan tipikus, és sok esetben hihetetlen vagy eltúlzott elemektől, amelyek a legtöbb ilyen műfajban felbukkannak. Ilyen például, hogy a nyomozó beképzelt, kioktató stílusú alak (Poirot, Holmes), és hogy körülötte mindenki buta (ez utóbbi egyébként nem csak az ilyen típusú történetek hibája, de már szinte mindenhol megjelenik a Walker, a texasi kopótól a Rex felügyelőig). Ilyen klisé az is, hogy a nyomozó mindent személyes indíttatásból csinál, mert volt egy kishúga, anyja, nagybátyja, öccse, esetleg ő maga, akivel ugyanez történt, illetve hogy a saját családjának magánéletébe belekeveri azt, amit a munkája során lát (értsd: nem engedi el a lányát egy partira, mert az aktuális krimiben egy diszkóban öltek meg egy fiatalt, vagy a saját személyes ügyei véletlenül pont olyanok, melyek párhuzamba állíthatók a kutatott üggyel, és annak alapján fejti meg a rejtélyt). Próbáljuk kerülni ezeket, ha tehetjük.


Búcsú a szereplőktől
  Amennyiben több krimit is írunk ugyanazzal a szereplővel, nem kötelező, de lehetséges megoldás valahogyan lezárni a történetet, ahogy például Poirot is meghalt, Sherlock Holmes pedig Az utolsó meghajlásban búcsúzott olvasóitól. 






2013. 07. 28.

Írói szerepek

  Akartam már régóta írni egy bejegyzést a témában, de sosem tudtam összeszedni a gondolataimat - konkrétan nem volt sok mondani valóm, bevallom férfiasan. :) (Igen, ez egy szójáték volt a cikkben.) Aztán jött Rowling története, amit felhozhatok példának. Biztos hallottatok róla, hogy J. K. Rowling Robert Galbraith álnéven írt krimit (The Cuckoo's Calling), de lebukott. Nem csak az írói alteregó, de a főszereplő, Cormoran Strike is férfi. Valahol azt olvastam - elnézést, de a forrást nem tudom megjelölni -, hogy mielőtt kiderült volna a turpisság, egyes kritikusok már hangot adtak olyan véleményeknek, amelyek utólag viccesnek tűnhetnek. Ilyen volt például az a cikk, mely megemlítette, milyen döbbenetes, hogy egy férfi szerző a könyvben felbukkanó női ruhákat olyan részletességgel és "szakértelemmel" (túlzás) ismeri, ahogyan bemutatta őket. (Itt jegyezném meg: nem olvastam a regényt.)

Pont erről akartam egy bejegyzést írni korábban. Emlékszem, amikor kicsi voltam, és még a könyvesboltok gyerek részlegét nézegettem, mindig megálltam Thomas Brezina Fiúk kizárva!-sorozatainál, és azon törtem a fejem, hogy az vajon mennyire ironikus, hogy egy férfi szerző írja (íratja, íratják vele, stb.) rá a regényeire, hogy "Fiúk kizárva!" Mivel nem tetszettek más regények az írótól, nem vettem meg ezeket, annyira azért nem voltam kíváncsi. De mindig úgy éreztem, hogy ezzel nagy felelősséget vállal. Most vagy tud valami ügyeset, vagy olyan történetekről és problémákról ír, amelyeket fiú szereplőkkel is ugyanúgy meg lehetne írni "Lányok kizárva!" felirattal.
  A kérdés azért érdekes, mert, bár én nő vagyok, az én regényeimnek és novelláimnak is legtöbb esetben (de nem mindig)  férfi a főszereplője. Bizonyos műfajokban talán nem is annyira fontos ez a kérdés. Például pont a krimik esetében pechje volt Rowlingnak, hogy ilyen ruhás téma szóba került. (Nem ezen bukott le, de érdekes megemlíteni.)
  Én nem gondolom, hogy ne lehetne belehelyezkedni a másik fél szemszögébe, hiszen ennyi erővel akárkinek a szerepébe nehéz lenne belehelyezkedni (nyilván nem történt meg velünk minden egyes szó, amit leírunk). Végül is a dolgot végiggondolva arra jutottam, hogy (jó) író éppen abból az emberből lesz, aki kellő empátiával, és főleg fantáziával bele tud helyezkedni egy olyan szituációba, ami vele nem történt meg, és nem is fog valószínűleg - akár a nemi különbségek miatt, akár azért, mert más korban él, akár azért, mert mondjuk egy betegségről ír, amit nyilvánvalóan nem kíván magának, akár azért, mert a története a jövőben játszódik. Persze ez nem helyettesíti az alapos utánanézést, háttérmunkát, azt, hogy beleássuk magunkat a témába, és egészen a szakértőjévé válunk annak, amiről írunk. 
  Ti mit gondoltok minderről?

2013. 07. 06.

Fritz Gesing: Kreatív írás, 2. bejegyzés

  Korábban már írtam egyszer Fritz Gesing könyvéről, a Kreatív írás - mesterfogások íróknak című műről.  Nem volt róla túl jó véleményem, akkor azonban még nem olvastam végig a művet. Most, hogy a végére értem - egy jó ideig félretettem -, úgy gondolom, illik róla újra írnom. 
  Igazság szerint sokat nem változott a meglátásom, azonban, mivel szerintem mindig a jóval kell kezdeni, ha véleményt mondunk valamiről - főleg, ha magának az alkotónak mondjuk, ami most természetesen nem így történik -, ezt teszem ezúttal is.
A könyv nyelvről és átdolgozásról írt fejezetei egészen jók, tehát tulajdonképpen a könyv vége. Adott végül is egy-két jó ötletet. Az átdolgozásról szóló részt érdemes elolvasni, viszont kábé az egész könyv helyett elmondja a lényeget.
  Sajnos ezzel ki is fújt a jó tulajdonságok sora. Az az igazság, hogy a könyv nagyon kevés mesterfogást ad, és nem tartja be, amit ígér - pedig maga int erre a regények esetében -, leginkább leírja a művek jellemzőit. Szürke háttéren ugyan ad tanácsokat, vagy gyakorlási tippeket, de a fő szöveg tulajdonképpen elmondja azokat a dolgokat, amiket azok, akik megvásárolják ezt a könyvet, már tudnak. Kvázi leírja, hogyan épül fel egy regény, de igazi tanácsa kevés van.
  Míg a Kezdő írók kézikönyve nagyon tetszett, ez nem nyűgözött le túlságosan. Ott - bár szintén külön voltak választva a feladatok a főszövegtől - a szöveg sem csak helykitöltésre volt, hanem az egész összefüggött, a fő szöveg is nagyon hasznos volt. Ezzel szemben jelen kötet tipikus példája annak, miért mondják egyesek, hogy az írást nem lehet tanítani. Ez a könyv ebben valóban nem sokat segít, de ha az ember már korábban olvasott másikat, ahhoz jól jön. Némi előtudással ugyanis kifejthetünk belőle tanácsokat. Bár ez már inkább a saját kreativitásunk (nem mintha arra nem lenne szükség minden esetben).

  Belekezdtem Stephen Kingtől Az írásról című műbe, nem ígérek semmit, csak sejtelmesen előrevetítem, hogy ha elolvasom, akkor írok róla. Túl sok ilyen könyvet már nem biztos, hogy elolvasok - bár egyet még kinéztem, ha megtalálom könyvtárban, szólok róla -, ugyanis túlzásba lehet vinni ezek olvasását.

2013. 07. 05.

Hogy készül a könyv magyarul?

Egy többrészes cikket olvashattok itt arról, hogyan kerül át magyar kiadókhoz az eredetileg idegen nyelvű mű. Ez nem elsősorban arról szól, hogy hogyan adhatod ki Te a művedet, de talán érdekes lehet. Egy kiadó írta le mindezt.

2013. 07. 04.

Az ötlet és az eredmény



"A kész mű sosem egyezik a tökéletes álommal, mely a művészben megszületett."

/William Faulkner/

  Egy író egyik legnagyobb problémája, hogy a kész mű sosem lesz olyan, mint amilyennek elképzelte. Ez nem az író hibája, vagy ha mégis, akkor az összesé. Ez ugyanis valószínűleg mindenkivel így van. Sokat gondolkodtam azon, miért fordulhat ez elő. Miért lehetséges, hogy valaki kitalál valamit, részletesen kidolgozza, és valóban pont úgy írja le, ahogyan az a fejében megszületett, de mégsem azt kapja, amit akart? Először eszembe jutott, hogy talán azért, mert - én legalábbis - gyakran elkezdem magamban fogalmazgatni a szöveget, ha éppen nincs nálam jegyzetfüzet, vagy kedvem nincs leírni, vagy - ami a leggyakoribb -, nem feltételezem, hogy érdemes lenne elsőre leírni, és aztán leíráskor, még ha azonnal előkapok is egy lapot, természetesen már nem sikerül szó szerint ugyanúgy megfogalmazni a mondatokat, és úgy más lesz a leírt szöveg. Aztán abból a szövegből jutnak eszembe további gondolatok, és a végén ugyebár kijön valami más. De ez mégsem jó elképzelés, mert az eredmény akkor is más lesz, ha az ember leírja azonnal a gondolatait.
  Most úgy gondolom, nagyjából két oka lehet ennek a jelenségnek. Egyrészt, hogy teljesen azonnal sosem lehet semmit leírni, hiszen már valamennyi kell, hogy legyen a fejünkben az ötletből ahhoz, hogy tudjuk, megírásra érdemes. Másodszor - bár ez inkább ez alá tartozik - az író a hatást képzeli el, és a mondanivalót. Valahogy inkább a kitalált világot vagy közeget képzeljük el, nem a módot, ahogy leírjuk majd. Mi tudjuk, mit akarunk létrehozni, és összességében kezeljük a történetet. Már csak azért is, mert sokan, akik írnak, és akiket ismerek, azt állítják - és ezzel magam is így vagyok -, hogy azt tudják, mi lesz a történet eleje, és azt is, mi a vége, de a közepe közben alakul ki. Úgy gondolom, ez nem véletlen: azért lehet így, mert ezektől elég erősen függ a mondanivaló. A mű közepét lehet egyik vagy másik irányba kanyarítani, de a végét nem. 
  Persze azért a történetet lehet finomítani, szerkeszteni, és például az egyes szereplők mondatait átírogatni, de a történet végül is részletekből áll össze. A fejünkben viszont az egészet birtokoljuk. Aki olvassa a könyvet, az hallja a szereplő összes mondatát - az író a kitalálási fázisban nem.
  Mégis, valamilyen szinten vissza lehet adni, amit elképzeltünk, különben nem lenne sok értelme az írásnak, de tudni kell, hogy a könyv alkotási folyamata során a dolgok mindig átalakulnak.

2013. 05. 11.

Hogy nézünk mi ki?

 Érdekes kérdés merült fel bennem a minap: ha E/1.-ben írjuk a regényünket (ami persze nem jelenti, hogy az író maga volna a főszereplő), szükséges-e leírást adnunk magunkról. Külső leírásra gondolok, nem arra, hogy kik vagyunk. Mert az jut megint eszembe, amit korábban itt már leírtam, hogy az író el fogja várni, hogy én barna hajú egyént képzeljek el, akkor is, ha senki nem jelentette ki, hogy az a főszereplő. Most erről nekem sem nagyon van véleményem, bár én leírás párti vagyok mindig, tehát lehet, hogy ebben is. Jacqueline Wilson például általában leírta a főszereplő kinézetét, hiába egyes szám első személyben vetette papírra. Mások azonban nem szokták. Tény azonban, hogy Jacqueline Wilson gyerekkönyveiben sokszor fontos szerepet is játszik a főszereplő önértékelésében, és így a történetben, a kinézet. De hát hol nem? 
 Egyébként a kérdés úgy jutott eszembe, hogy elkezdtem olvasni Lauren Weisbergertől a The Devil Wears Prada c. regényt (tudtommal nincs magyar fordítása, ezért angolul olvasom, bár a kezdődő vizsgaidőszakban leginkább sehogy), és a tizenhatodik oldalon tartva még nem volt külső leírás. Viszont 2006-ban híres film készült belőle, ami viszont bejött Magyarországra, így automatikusan olyannak képzelem a főszereplőt - legalábbis erre számítok. Legnagyobb meglepetésemre, nem minden jelenetben képzeltem teljesen olyannak.
 Egyébként is utálom, mikor a borítóra tesznek egy embert, aki nem is hasonlít arra, amilyennek a könyvben leírják. Elég, ha Louis Sachar: David nem hagyja magát c. regényére gondolunk (úgy látszik, ma ilyen gyerekkönyves példákat hozok), ahol a főszereplő (akinek van leírása, ugyanakkor nem egyes szám harmadik személyben íródott) göndör hajú. Ez fontos, mert Davidet kifejezetten zavarja. Erre a borítón egy egyenes hajú fiú látható. Biztos készült belőle film, nem tudom, lehet, hogy onnan van. Mint ahogy a Kapitány és katona elején is Russell Crow van, hiába szőke a kapitány a könyv szerint. (A filmben Russell Crownak kiszőkítették a haját, de szerintem a képen ez nem igazán látszik.) Úgy gondolom, vannak olyan borítók, amelyekhez csak lefotóztak valakit, legalábbis nem tudom elképzelni, hogy tényleg ennyi mindenből készüljön film (főleg az első kiadások borítóján). Ha filmből van a borító, akkor még megértem, hogy rátették a borítóra a másképp kinéző szereplőt, de egyébként minek? Állítólag Tolkien volt, aki reklamált a Hobbit vagy A Gyűrűk Ura (már nem emlékszem) kapcsán, hogy a rajzoló elolvasta-e egyáltalán a könyvet, mert valami oroszlánt firkantott oda. (Ez természetesen még a kezdetek kezdetén volt, nem Alan Lee-re kell gondolni. Amúgy ez a Hobbit könyvemben volt, mert az elején le van írva, hogyan íródott az, meg pár másik Tolkien-mű.)
 Mindez kissé összeszedetlenre sikerült, és most nézzétek el nekem, hogy nem találok ki egy frappáns lezáró mondatot. Ti mit gondoltok ezekről a dolgokról?

2013. 05. 04.

Dolgok, amiket nem lehet leírni

Ezt a bejegyzést csupán annak szeretném szentelni, hogy tisztelegjek vele egy jó ötlet előtt. Micahel Ende regényében, A végtelen történetben van, hogy a mesevilágban, Fantáziában terjed a Semmi (értsd: így pusztul el a mesevilág). Nekem nagyon tetszett, hogy az író úgy oldotta meg a Semmi leírását, hogy aki ránéz, az megvakul, mert a Semmit nem lehet meglátni. Ez egy nagyon frappáns ötlet, és nagyon eredeti.

2013. 04. 15.

Gondolat a "mondta" hozzáfűzésről

 - Bár - mondta - csak meg lehetne oldani!

- Bár csak - mondta - meg lehetne oldani!

 A következő két mondat közt biztos látjátok a különbséget. Ma olvastam Jósika Miklóstól az Abafi című regényt, és abban láttam, hogy a "Bár" mondatkezdet után volt így beiktatva a "mondta" rész, mint az első példában. A fenti két mondat egyébiránt nem onnan van, most rögtönöztem. Szerintem a második verzió jobb volna (vagy talán egyáltalán nem kellene beleírni, hogy ki mondott mit), mert én például - és gondolom, mások is -, magamban olvasás közben is hangsúlyozok. Az ilyesmi nagyon megnehezíti ezt, és emiatt a megértést is.

2013. 03. 31.

A világ leírésok nélkül

 Manapság, úgy veszem észre, nem nagy divat a regényekben külső leírást adni személyekről, helyekről, helyiségekről meg aztán végképp nem. Egyszer valahol azt olvastam, hogy a régi regényekben azért vannak olyan hosszú, a mai olvasó számára sokszor fárasztó leírások, mert a régi korok emberi nem utaztak olyan gyakran, mint mi manapság, nem ismertek behatóbban más kultúrákat, ma viszont, ha nem is tudunk elmenni minden helyre, de információt kaphatunk róla. Régen ezt a könyvekből nyerték az emberek. Ezzel az elmélettel szerintem egy baj van: hogy a mai korban élő emberek sem ütik be a Google-ba, hogy "Burma", ha ott játszódik egy regény, csak azért mert nem kapnak róla kellő leírást. Ez pedig nem biztos, hogy baj, mert ez nem is az olvasó dolga, soha nem is volt az. Az olvasó legfeljebb önszorgalomból tesz ilyet, de annak már a témában való alaposabb elmélyedésnek kell lennie, elvileg a könyv ugyanis megadja a kellő hátteret a történethez.
 Nem kell egyébként semmi egzotikus helyre gondolni. Ha egy szoba, egy ember, egy akármi kizárólag az író fejében létezik, akkor onnantól kezdve az egész ügy (ti. hogy elvárja az előtudást) úgyis veszett fejsze nyele.
 Tudom, hogy sokan nem kedvelik a leírásokat, és itt most nem az olyan leírásokra gondolok, mint ahogy például Az arany ember kezdődik, tehát valami oldalakon át tartóra. Van, amikor ráadásul ez átcsap filozófiai elmélkedésbe, és az író a végén arról beszél, jó-e, hogy ott van egy erdő. Ez a mai (?) embernek elég unalmas. De most nem erre gondolok. Van olyan, aki nem szereti az egy bekezdésnyi, egy szereplőt jellemző leírásokat sem. Nem akarja tudni hogy néz ki, milyen ruhát visel, stb. De vajon belegondol-e egy ilyen ember, hogy akkor milyen elképzelése lenne a regényről? Talán észre sem veszi, de elképzeli a szereplőt adott módon, és ettől olyan a karakter, amilyen, és ha ezt a leírást kihúznánk, az egész megszűnne.
 Én személy szerint nagyon utálom, amit egyes írók csinálnak, nevezetesen, hogy egyáltalán semmilyen leírást nem biztosítanak egy szobáról, egy emberről, stb., de úgy beszélnek róla egy kis idő elteltével, hogy elvárják, hogy ismerjük azt. Ilyen mondatokra gondolok: "...és akkor Johnny zavarában beletúrt szűke hajába." Na most ezzel az a probléma, hogy (az egyébként most csak kitalált) mondat a történet közepén helyezkedik el. Soha semmit nem mondtak eddig Johnnyról, és én emiatt feljogosítva éreztem magam, hogy barna hajjal képzeljem el, és akkor egyszer csak az író elkezdi enkem leírni határozott névelővel, hogy szőke, ráadásul a regény közepén, ahol már igazán nem kéne próbálkoznia. Nekem már az is sok, ha már egy oldal óta ismerjük a szereplőt. Ha nem kapok külső leírást pár percen belül, elképzelem valahogy, és akkor már hiába írja utólag az író, hogy szőke haja van. Ettől már egészen kicsi koromban ideges lettem. 
 Ott voltak például Jacqueline Wilson könyvei, amelyeket kisgyerekként olvastam, és negyon szerettem őket, de mindig hiányoltam belőlük a helyiségek leírását. Ott az emberekről volt egy adott képünk, azzal nem volt baj, viszont mindig csak bement az illető a szobába, és valahogy nekem - nem is tudom, miért - hiányzott a szoba kinézetéről való információ. Talán mert a szereplő gyakran volt ott, és egy idő után ott is el lehet várni az olvasótól, hogy értse, hogy az ágy mellett van a könyvespolc - na de ha ezt eddig soha senki nem mondta?
 Emiatt én mindig arra törekszem, hogy a szereplőkről adjak külső leírást, ráadásul minél élénkebbet, mert barna hajú, kék szemű, magas fiú elég sok van a világon, ez még önmagában nem sok. De a részletességnek nem kell unalmasnak lennie, sőt, hosszúnak sem, csak kell, hogy legyen benne valami egyedi. (És ez nem azt jelenti, hogy sebhelyes arcú, smaragdzöld szemű karaktereket teremt az ember, hanem hogy megtanulja az átlagosat különlegesen leírni!) De ha mást nem, legalább azt árulja már el az író, milyen színű az illető haja, hiába nem szűkíti le a kört jelentősen. Helyiségekről is próbálok mindig írni. Itt viszont könnyen bajba kerülök. Mert nyilván minden egyes pillanatnyi kis szobáról, ahova valaha belépett valaki nem lehet leírást adni. Vagy hát lehet, de azt én sem olvasnám el szívesen. Itt nagyon ügyesen meg kell találni az egyensúlyt a sok és a szükséges között (de még mindig inkább többet adjunk, mint kevesebbet). De a karakter saját szobájáról, vagy azokról a helyekről, amelyekről előre tudja az író, hogy a szereplő gyakran tölti majd ott az idejét, szerintem illik adni egy képet az olvasónak.
 Hangsúlyoznám, ez a cikk a teljesen átlagos helyszínekről szólt, nem kell, hogy valami egzotikus dologról legyen szó. Még így is le kell írni némileg a körülményeket. Persze ez az én véleményem, és nem kötelező vele egyetérteni, de én erre törekszem.