2013. 03. 31.

A világ leírésok nélkül

 Manapság, úgy veszem észre, nem nagy divat a regényekben külső leírást adni személyekről, helyekről, helyiségekről meg aztán végképp nem. Egyszer valahol azt olvastam, hogy a régi regényekben azért vannak olyan hosszú, a mai olvasó számára sokszor fárasztó leírások, mert a régi korok emberi nem utaztak olyan gyakran, mint mi manapság, nem ismertek behatóbban más kultúrákat, ma viszont, ha nem is tudunk elmenni minden helyre, de információt kaphatunk róla. Régen ezt a könyvekből nyerték az emberek. Ezzel az elmélettel szerintem egy baj van: hogy a mai korban élő emberek sem ütik be a Google-ba, hogy "Burma", ha ott játszódik egy regény, csak azért mert nem kapnak róla kellő leírást. Ez pedig nem biztos, hogy baj, mert ez nem is az olvasó dolga, soha nem is volt az. Az olvasó legfeljebb önszorgalomból tesz ilyet, de annak már a témában való alaposabb elmélyedésnek kell lennie, elvileg a könyv ugyanis megadja a kellő hátteret a történethez.
 Nem kell egyébként semmi egzotikus helyre gondolni. Ha egy szoba, egy ember, egy akármi kizárólag az író fejében létezik, akkor onnantól kezdve az egész ügy (ti. hogy elvárja az előtudást) úgyis veszett fejsze nyele.
 Tudom, hogy sokan nem kedvelik a leírásokat, és itt most nem az olyan leírásokra gondolok, mint ahogy például Az arany ember kezdődik, tehát valami oldalakon át tartóra. Van, amikor ráadásul ez átcsap filozófiai elmélkedésbe, és az író a végén arról beszél, jó-e, hogy ott van egy erdő. Ez a mai (?) embernek elég unalmas. De most nem erre gondolok. Van olyan, aki nem szereti az egy bekezdésnyi, egy szereplőt jellemző leírásokat sem. Nem akarja tudni hogy néz ki, milyen ruhát visel, stb. De vajon belegondol-e egy ilyen ember, hogy akkor milyen elképzelése lenne a regényről? Talán észre sem veszi, de elképzeli a szereplőt adott módon, és ettől olyan a karakter, amilyen, és ha ezt a leírást kihúznánk, az egész megszűnne.
 Én személy szerint nagyon utálom, amit egyes írók csinálnak, nevezetesen, hogy egyáltalán semmilyen leírást nem biztosítanak egy szobáról, egy emberről, stb., de úgy beszélnek róla egy kis idő elteltével, hogy elvárják, hogy ismerjük azt. Ilyen mondatokra gondolok: "...és akkor Johnny zavarában beletúrt szűke hajába." Na most ezzel az a probléma, hogy (az egyébként most csak kitalált) mondat a történet közepén helyezkedik el. Soha semmit nem mondtak eddig Johnnyról, és én emiatt feljogosítva éreztem magam, hogy barna hajjal képzeljem el, és akkor egyszer csak az író elkezdi enkem leírni határozott névelővel, hogy szőke, ráadásul a regény közepén, ahol már igazán nem kéne próbálkoznia. Nekem már az is sok, ha már egy oldal óta ismerjük a szereplőt. Ha nem kapok külső leírást pár percen belül, elképzelem valahogy, és akkor már hiába írja utólag az író, hogy szőke haja van. Ettől már egészen kicsi koromban ideges lettem. 
 Ott voltak például Jacqueline Wilson könyvei, amelyeket kisgyerekként olvastam, és negyon szerettem őket, de mindig hiányoltam belőlük a helyiségek leírását. Ott az emberekről volt egy adott képünk, azzal nem volt baj, viszont mindig csak bement az illető a szobába, és valahogy nekem - nem is tudom, miért - hiányzott a szoba kinézetéről való információ. Talán mert a szereplő gyakran volt ott, és egy idő után ott is el lehet várni az olvasótól, hogy értse, hogy az ágy mellett van a könyvespolc - na de ha ezt eddig soha senki nem mondta?
 Emiatt én mindig arra törekszem, hogy a szereplőkről adjak külső leírást, ráadásul minél élénkebbet, mert barna hajú, kék szemű, magas fiú elég sok van a világon, ez még önmagában nem sok. De a részletességnek nem kell unalmasnak lennie, sőt, hosszúnak sem, csak kell, hogy legyen benne valami egyedi. (És ez nem azt jelenti, hogy sebhelyes arcú, smaragdzöld szemű karaktereket teremt az ember, hanem hogy megtanulja az átlagosat különlegesen leírni!) De ha mást nem, legalább azt árulja már el az író, milyen színű az illető haja, hiába nem szűkíti le a kört jelentősen. Helyiségekről is próbálok mindig írni. Itt viszont könnyen bajba kerülök. Mert nyilván minden egyes pillanatnyi kis szobáról, ahova valaha belépett valaki nem lehet leírást adni. Vagy hát lehet, de azt én sem olvasnám el szívesen. Itt nagyon ügyesen meg kell találni az egyensúlyt a sok és a szükséges között (de még mindig inkább többet adjunk, mint kevesebbet). De a karakter saját szobájáról, vagy azokról a helyekről, amelyekről előre tudja az író, hogy a szereplő gyakran tölti majd ott az idejét, szerintem illik adni egy képet az olvasónak.
 Hangsúlyoznám, ez a cikk a teljesen átlagos helyszínekről szólt, nem kell, hogy valami egzotikus dologról legyen szó. Még így is le kell írni némileg a körülményeket. Persze ez az én véleményem, és nem kötelező vele egyetérteni, de én erre törekszem.

2013. 03. 23.

A legjobb címek tizenkettes listája

  Mindig, mikor ilyen listát írok, hangsúlyozom, hogy szubjektív. Most azonban azt is szeretném leszögezni, hogy NEM olvastam (még?) minden könyvet, amit itt felsorolok, némelyiket csak egyszerűen hallottam, vagy ismerem. De egy címnek éppen ez a lényege, hogy felkelti a figyelmünket, és eszünkbe juttatja a művet, amelyhez tartozik. Mindig odaírom majd, ha olyan könyvről van szó, amelyet nem olvastam igazából. A lista NEM sorrendbenban megy, az első nem jobb a tizediknél!

1., Jókai Mór: A kőszívű ember fiai - Mikor a bátyám olvasta ezt a könyvet kötelező olvasmányként, én még kisebb voltam, és csak hallottam, ahogy tanul, meg fölmondja édesanyánknak. Igazából nagyon tetszett a címe, valamiért a Kőszívű embert egy óriásnak képzeltem, aki köveket eszik (gyermeki fantázia...), és úgy jelent meg előttem, ahogy a fiaival ülnek egy nagy, sötétbarna asztalnál, de a fiait - ez nem teljesen világos, hogy is volt -, néha nagynak, néha "normális" méretűnek képzeltem (azaz hozzá, és az asztalhoz képest nagyon kicsinek). Mikor annyi idős lettem, hogy nekem is föladták kötelező olvasmánynak, nagyon csalódtam, hogy a Kőszívű ember rögtön az elején meghalt. Valahogy úgy képzeltem, róla szól a történet (a cím dacára), vagy szerves részét képezi annak. Minden esetre a cím tetszett kisgyerekként.

2., Henry James: A csavar fordul egyet - Érdekes könyv, bár kissé furcsa is. Minden esetre a címe nagyon megfogott, mikor még nem olvastam el.

3., A Gyűrűk Ura/ A legyek ura - A kettő közül csak az elsőt olvastam. A legyek urába belekezdtem, de nem jutottam túl sokáig. A címük azonban tetszik. Bár Tolkien A gyűrűháború címet szánta a művének, és nem örült a változtatásnak, úgy érzem, az új cím elég frappáns lett anélkül, hogy hatásvadásszá vált volna.

4., Erich Kästner: A két Lotti - Nem tudom, kellett bele egy gyerekkönyv is, meg azért tényleg érdekes címe van, ha az ember belegondol. Jól megfogalmazza a lényeget, de ennyi erővel mért nem A két Luise? Gondolom, az egyik mellett dönteni kellett, és valószínűleg az olvasók többségének várhatóan Lotti lesz (lett) szimpatikusabb. Az ő anyjuk volt Luise-Lotte. Emlékeztek még?

5., Christian Jacq: A múmia pere - Ez az a könyv, amelyet a címe miatt vettem meg. Bár egyszer írtam róla egy kissé negatív posztot itt a blogban (nem tetszik, ahogy az író fogalmaz), és még mindig olvasom, mert egyrészt most nem érek rá foglalkozni vele, ezért lassan haladok, másrészt kissé lassan megy a történet, de azért mégis jó az alapötlete az egésznek. Egy krimiről van szó, ami az 1800-as évek Angliájában játszódik, és egy egyiptológus áll a középpontjában. Tetszik, hogy valós adatok vannak benne, illetve oylan dolgokra utalnak, amiket azóta tudunk (például a történet akkor játszódik, mikor Francois Champallion még nem fejtette meg a hieroglifákat, de már dolgozik rajta, és a szereplők beszélgetnek róla, vajon sikerül-e neki.)

6., Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma - Ezt épp csak most fejeztem be, nem rég. Ez inkább elbeszélés (legfeljebb kisregény). Őszintén bevallom, csak akartam még írni dogokat a listához, ezért került rá, de tényleg érdekes a címe azért.

7., Jodi Picoult: Handle with Care - Angolul vettem meg, nem tudom, mi a magyar cím, és ez például egy olyan könyv, amit még nem olvastam, tulajdonképpen el sem kezdtem még. Azért tetszik a címe, mert valami csontbeteg lányról szól, ha jól tudom, azt pedig, hogy "Handle with Care" törékeny tárgyakat tartalmazó csomagolásra szokták felírni az angolszász országokban. Az, hogy "törékeny", tulajdonképpen szegényes fordítása a dolognak, ez amolyan kifejezés, szó szerint "Bánj vele óvatosan!", de mindig akkor írják, ha valami törékeny.

8., Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje - Konrad Lorenz híres etológus volt, és ez egy etológiai könyv, mely kevésbé tudományosan, inkább anekdotázva mutatja be az állati viselkedést. Salamon királyt a legenda szerint gyűrűje képessé tette arra, hogy megértse az állatokat. 

9., Vörösmarty Mihály: Zalán futása - Elkezdtem olvasni. Nem tudom, nekem tetszik a címe.

10., Homérosz: Iliász - Jól hangzik. Ennyi erővel lehetne persze Odüsszeia is. Utóbbit kisgyerek korom óta szeretem, és sosem értettem (mármint gyerek fejjel, ma már igen), hogy miért Odüsszeia, ha Odüsszeuszról szóló történet, ám ettől olyan fennkölt lett. Az Iliász még rejtélyesebb volt (gyerekként nem tudtam, hogy Ilion Trója volt). Azóta persze az ember tudja ezeket, de azért jól hangzanak szerintem. Jobbak, mint egyes idióta címek.
11., E. L. James: A szürke ötven árnyalata - Nem, nem olvastam, bármennyire is nagy divat most. Bár a címe mindig is tetszett. Angolul persze érthetőbb is, mért ez a cím (a férfi szereplő nevéből indul ki), de kivételesen a fordítás nehézségei miatt hangzik jobban, mert magyarul nem rögtön egyértelmű.

12., Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk - A legtöbb kötelező olvasmányt az ember már előre ismeri. Mármint a címét, és kicsit idealizálja azt, vagyis akkor is jól hangzik, ha valójában nem. Bírom az ilyen címeket, amelyek így leírják, hogy kikről van szó. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni. Ha csak a nevük/megnevezésük/szerepkörük a cím (például: Vuk,Wall-E, Jóbarátok, vagy Két pasi - meg egy kicsi), az nem olyan nagy szám, szóval nem arra gondolok, és arra sem, amikor körülírják az illetőt (A Gyűrűk Ura/A legyek ura), hanem, amikor a címből megtudunk még valamit, de mégis nagyon egyszerű, és a szereplőket említi. Erre a legjobb példa a Dawson és a haverok c. sorozat. Bár csak néhány részt láttam belőle, szóval magáról a sorozatról nem tudok véleményt mondani, de a címe mindig nagyon-nagyon tetszett. Megtudjuk, ki a főszereplő, hogyan viszonyul a többiekhez, és az a kifejezés, hogy "haverok" fiatalossá teszi az egészet, tehát utal rá, kiknek szól a sorozat (vagy éppen, kikről szól). Az "a" haverok (határozott névelő) pedig azt a hatást kelti első hallásra is (!), mintha ismernénk a haverokat, mintha Dawsont is ismernénk, mert tudjuk, kik a haverjai, és így minket is közel hoz a társasághoz. Szerintem ez a cím egyszerűen lenyűgöző. (A Dawson és a haverok, nem A Pál utcai fiúk. Utóbbi marad hátrányban, de az se rossz.) Egyébként a sorozat címe csak a magyar fordításban működik ilyen jól. Esetleg ilyen még Patrick O'Brian: Kapitány és katona könyvsorozata - de csak mert nagyon meg akarom említeni -, bár ott azért szerintem kicsit megtévesztő a cím, mert a két főszereplő közül az egyik nem is igazán katona, kapitány meg aztán végképp nem. Egyébként ez egy remek könyv, még nem értem a végére, a film teljesen másmilyen. Ha valaki nem ismeri: ez egy hajó legénységéről szóló könyv.

AMIT UTÁLOK (!!): Az olyan címekkel ki lehet kergetni egy könyvesboltból, hogy "Végzetes...", "Halálos...", "Sejtelmes...", "Veszélyes..." akármi, tehát jelzőként, meg hogy "Csapdák hálójában", meg "Utolsó tévedés", meg ilyen-olyan "...baklövés", "...viszony", "...sors", "...hazugság", és a többi. Ezeket a címeket most találtam ki, senki ne akarjon bennük létező könyvre ismerni - ha sikerül, az véletlen. De tény, hogy vannak ilyenek, és annyira gyűlölöm ezeket a címeket. Még soha nem olvastam el semmit, aminek ilyen címe volt. Ami miatt lehet, hogy lemaradtam egy egyébként jó könyvről, mert nem biztos, hogy a könyv maga is rossz.

2013. 03. 10.

A könyv vége nem lezárás

"There is no real ending. It's just the place, where you stop the story." /Frank Herbert/

Azaz: Nincs igazi vég(ződés). Csak úgy abbahagyod valahol a történetet.

 Szándékosan építem e köré az idézet köré a következő bejegyzésemet, mert szerintem nagyon szemléletes. Tény, hogy a legtöbb írás (kiváltképp gyerekkönyvek és mesék, de más műfajok is) teljesen lezárják a történetet, pedig a való életben egy megoldott probléma nem jelent az emberek számára korszakhatárt. Kevés olyan könyvet tudnék mondani, amely nyitva hagy sok kérdést, de a vége mégis befejezettnek tekinthető (ilyen pl., csak hogy megcáfoljam rögtön, amit a gyerekkönyvekről írtam: Jacqueline Wilson: Szerelmi leckék c. regénye, melyet egyébként én jelölnék a legfélreérthetőbb könyvcímek versenyén, de ez más kérdés. - Itt egy keretes szerkezettel zárul a történet: elismétli a főszereplő, hogy mit szeretne [elmenni egy helyre, ott élni örökké, stb.], de mivel ez nem teljesül, a történet nem zárul pozitívan, hiszen tudjuk, hogy a lány szomorú marad, nem szeretik viszont, stb., ellenben megoldódik néhány probléma, pl. a családja pénzügyi gondjai, tehát mégis kerek a mese.) 
 Nehéz úgy írni, hogy az ember ne zárjon le egy történetet, vagy csak néhány kérdést nyitva hagyjon, és a mű mégis teljesnek legyen tekinthető. Ha szabad, mondok egy nem irodalmi példát. Ha valaki nézi a Testvérek c. sorozatot, tudhatja, hogy az amerikai tévécsatorna nem rendelt 6. évadot, és egyszer csak vége lett. Nem akarom lelőni a történet végét, mert úgy tudom, a magyar televíziók még nem adták le végig, hátha valaki nézi, de minden esetre az utolsó részben még vannak lezáratlan kérdések. Mindössze annyitól lesz ez a rész "végződés", hogy egy esküvőt látunk, tehát valami össznépi pozitív eseményt, és a végén elmondanak egy idézetet. Kérdés persze, hogy ha eredetileg úgy is van tervezve, hogyan lehetne lezárni egy történetet, akár sorozatot, amely már jó sok ideje szórakoztatja az embereket. Például úgy, mint a Jóbarátokban: a végén sokadszor is lemennek a kávézóba, és kiadnak néhány posztert a rajongónak, amin hatan sétálnak ünnepélyes ruhában, és akkor meg van oldva? De a történet nyilván nem zárult le azzal, hogy Monicának és Chandlernek gyereki lettek, sőt csak most kezdődik, és marha szép, hogy Rachel visszajön Rosshoz, de akkor így mi lesz az egész párizsi úttal? 
 Természetesen ezek sorozatok, de azért használtam őket példának, mert ezekben még több szálon futnak az események, mint a regényekben. Vegyük például a Harry Potter-történeteket. Harry legyőzi Vodlemortot, és innentől nincs már sok minden taglalni való, kapunk egy epilógust (ami sokak szerint inkább nem kellett volna...), de az, hogy Harry hogy él Ginnyvel, vagy mi lesz Ronnal felnőtt korában legfeljebb csak ennyi ideig érdekel minket, egész egyszerűen azért, mert ez a sztori nem arról szól. Akármennyire is Harry a főszereplő, ez a történet tulajdonképpen Voldemortról szól, hiszen ő az, akinek a jelenléte megszabja, meddig tart a regény. Az olvasók mégis a főszereplőt szeretik, ez egyértelmű, de a legritkább esetben olvashatunk egy főszereplőről egészen a haláláig (kivéve, ha hatszáz része van a műnek, vagy ha negatív az eseménysor, és ő hal meg a végén). Mégsem mindegy, hogy az ember tökéletes véget teremt-e. Egy olyan karakterű mesében, mint amilyen a Harry Potter, talán szükségtelen - bár szerintem ott is jól nézne ki -, de a reális alapokon nyugvó könyvekben mindenképpen hasznos, ha a végkifejletből is az sugárzik, hogy ez a könyv nem egy tipikus nyáladzás arról, hogy minden rendbe jött. De nem tagadom, hogy ilyet nem könnyű írni, és most elértem ahhoz a ponthoz, amelyhez gyakran, mikor írom ezt a blogot: most, hogy valamiféle ötletet, vagy tanácsot kéne adnom, azt kell, hogy mondjam, ez a történettől függ. De ezt már annyiszor hallottuk.
 Ezért egy példa a hasamra ütve. Tegyük fel, hogy olyan könyvet olvasunk, amelynek a szereplői hajóval utaznak A pontból B pontba, és ez nem egy nyaralás, hanem van valami konkrét célja, mondjuk kereskedők, vagy szökevények, vagy Themisztoklész hajói a görög-perzsa háborúkban. Egy jó regényben az utasoknak nem az az egyetlen problémájuk, hogy megérkeznek-e, vagy hogy nagyok a hullámok, vagy hogy elfogy az élelem. Hanem közben karakterek vesznek össze egymással, vagy az utazástól független, de a szereplők jellemzésében fontos események történnek. Például az egyik utas kap egy levelet, és nem látjuk, hogy erre mit fog válaszolni, mert a regény csak a hajó megérkezéséig tart, de a szereplő vívódik azon, mit válaszoljon, és ebből alaposan megismerjük őt. Egy ilyen esetben én adnék arra valamilyen utalást, hogy mi történik a válaszlevéllel: nagyobbat, ami egyértelmű (a partra való megérkezéskor megkérdezi valakitől, hogyan küldhetne levelet, és látjuk elindulni - ebbe annyira írja bele minden író a visszafordulás lehetőségét, amennyire neki tetszik), vagy kisebbet, amelyből csak a szemfüles olvasók következtethetnek a dologra (a kapitány felkeresi őt a kabinjában, és éppen gyertya mellett ülve, tintatartóba mártva a tollát találja, amint valamit körmöl, de ez a kapitányt nem érdekli, ezért rögtön mondja is, mit akar). Azonban az, hogy két szereplő gyakran összevész, vagy hogy alapvetően más oldalon állnak, de valamiért egy hajón utaznak, már nem ilyen egyszerű, és még ha a végére barátságot kötnek is, vagy csak megállapodást, hogy kedvesek lesznek egymással, azért mégis érzi az olvasó, hogy ez nincs teljesen megoldva. Sajnos itt már tényleg csak azt lehet mondani, hogy erre rá kell érezni, és tovább nem tudom mondani egy olyan példa alapján, amely valójában nem is létezik, csak most találtam ki. Mindenesetre szerintem fontos szem előtt tartani, hogy ha az ember elér egy célt (megérkezik a hajóval a partra/szigetre), és a tőle függő dolgokat is elrendezi (levelet ír vagy nem ír), nem oldódik meg az egész életének minden apró problémája, amiket viszont érdemes bemutatni a könyvben (például a levelet az apjától kapta, akivel rossz a viszonya, és ez az egy válaszlevél csak egy aktuális kérdést fog rendezni, nem az egész kapcsolatukat egymással).
 És akkor mitől lesz mégis lezárás a lezárás és nem csak egy utolsó oldal, ha kibontva hagyjuk a szálakat? Erre vannak trükkök: keretes szerkezet bezárása, epilógus (bár ez könnyen erőltetetté tud válni, ráadásul egy hajóútról szóló történet után nem biztos, hogy mindenkit érdekel, hogy mi lesz majd a neve a szereplő húsz év múlva vásárolt kutyájának), egy vicc (pl.: az egyik Agatha Christie-könyvben kiderül, hogy a rejtély egyik szála valójában nem is kapcsolódik a rejtélyhez: a szakértő csak azért mondta, hogy az egyik festmény rengeteget ér, miközben nem, mert így el tudta volna hitetni a tulajjal, hogy ő buta, és akkor legközelebb is vele becsülteti meg a képei árát - viszont a szemben lévő kép már százezreket ér: de ezt a tulaj nem tudja - ez az utolsó mondat, és egyben egy vicces párbeszéd eleme), vagy olyan keretes szerkezet, amely humoros is (pl.: Louis Sachar: David nem hagyja magát c. regényében David tudja, hogy Larry mindig hazudik az utazásairól, és ezért azzal fejeződik be a történet, hogy Larry megint elkezd beszélni egy ilyenről, de csak egy fél mondatot látunk: utána pont-pont-pont áll, akár a filmekben, amikor eltávolodunk a képtől, és elhalkul a hang). Ezek persze csak trükkök, és azok közül is csak néhány, ami most eszembe jutott. Bármilyen módon írhatsz utolsó bekezdést. A lényeg tulajdonképpen annyi ebből az egészből, hogy nem szabad túlírni a könyvünket, ha minden megoldódik, ha mindenki mindenkivel kibékül, az nem túl reális befejezés. Persze így is lehet, és ez sem probléma, csak másmilyen olvasókat és elvárásokat feltételez a regénynél szemben, olyanokat, akik nem a realitást, hanem a pozitív végkifejletet tartják fontosabbnak (ami nem baj, de én most itt a reális történetekről írtam, már csak azért is, mert kértétek, hogy több legyen az ilyen bejegyzés.)

Utólagos megjegyzés: Annyit azért hozzátennék, hogy a fő szálat a legtöbb esetben érdemes lezárni. Ha az ember nem teszi, annak legyen mondanivalója, különben nagyon hatásvadász érzete lesz a műnek, és természetesen az olvasó is vár valamit azért, ha már végigolvassa az egész művedet.