2013. 03. 31.

A világ leírésok nélkül

 Manapság, úgy veszem észre, nem nagy divat a regényekben külső leírást adni személyekről, helyekről, helyiségekről meg aztán végképp nem. Egyszer valahol azt olvastam, hogy a régi regényekben azért vannak olyan hosszú, a mai olvasó számára sokszor fárasztó leírások, mert a régi korok emberi nem utaztak olyan gyakran, mint mi manapság, nem ismertek behatóbban más kultúrákat, ma viszont, ha nem is tudunk elmenni minden helyre, de információt kaphatunk róla. Régen ezt a könyvekből nyerték az emberek. Ezzel az elmélettel szerintem egy baj van: hogy a mai korban élő emberek sem ütik be a Google-ba, hogy "Burma", ha ott játszódik egy regény, csak azért mert nem kapnak róla kellő leírást. Ez pedig nem biztos, hogy baj, mert ez nem is az olvasó dolga, soha nem is volt az. Az olvasó legfeljebb önszorgalomból tesz ilyet, de annak már a témában való alaposabb elmélyedésnek kell lennie, elvileg a könyv ugyanis megadja a kellő hátteret a történethez.
 Nem kell egyébként semmi egzotikus helyre gondolni. Ha egy szoba, egy ember, egy akármi kizárólag az író fejében létezik, akkor onnantól kezdve az egész ügy (ti. hogy elvárja az előtudást) úgyis veszett fejsze nyele.
 Tudom, hogy sokan nem kedvelik a leírásokat, és itt most nem az olyan leírásokra gondolok, mint ahogy például Az arany ember kezdődik, tehát valami oldalakon át tartóra. Van, amikor ráadásul ez átcsap filozófiai elmélkedésbe, és az író a végén arról beszél, jó-e, hogy ott van egy erdő. Ez a mai (?) embernek elég unalmas. De most nem erre gondolok. Van olyan, aki nem szereti az egy bekezdésnyi, egy szereplőt jellemző leírásokat sem. Nem akarja tudni hogy néz ki, milyen ruhát visel, stb. De vajon belegondol-e egy ilyen ember, hogy akkor milyen elképzelése lenne a regényről? Talán észre sem veszi, de elképzeli a szereplőt adott módon, és ettől olyan a karakter, amilyen, és ha ezt a leírást kihúznánk, az egész megszűnne.
 Én személy szerint nagyon utálom, amit egyes írók csinálnak, nevezetesen, hogy egyáltalán semmilyen leírást nem biztosítanak egy szobáról, egy emberről, stb., de úgy beszélnek róla egy kis idő elteltével, hogy elvárják, hogy ismerjük azt. Ilyen mondatokra gondolok: "...és akkor Johnny zavarában beletúrt szűke hajába." Na most ezzel az a probléma, hogy (az egyébként most csak kitalált) mondat a történet közepén helyezkedik el. Soha semmit nem mondtak eddig Johnnyról, és én emiatt feljogosítva éreztem magam, hogy barna hajjal képzeljem el, és akkor egyszer csak az író elkezdi enkem leírni határozott névelővel, hogy szőke, ráadásul a regény közepén, ahol már igazán nem kéne próbálkoznia. Nekem már az is sok, ha már egy oldal óta ismerjük a szereplőt. Ha nem kapok külső leírást pár percen belül, elképzelem valahogy, és akkor már hiába írja utólag az író, hogy szőke haja van. Ettől már egészen kicsi koromban ideges lettem. 
 Ott voltak például Jacqueline Wilson könyvei, amelyeket kisgyerekként olvastam, és negyon szerettem őket, de mindig hiányoltam belőlük a helyiségek leírását. Ott az emberekről volt egy adott képünk, azzal nem volt baj, viszont mindig csak bement az illető a szobába, és valahogy nekem - nem is tudom, miért - hiányzott a szoba kinézetéről való információ. Talán mert a szereplő gyakran volt ott, és egy idő után ott is el lehet várni az olvasótól, hogy értse, hogy az ágy mellett van a könyvespolc - na de ha ezt eddig soha senki nem mondta?
 Emiatt én mindig arra törekszem, hogy a szereplőkről adjak külső leírást, ráadásul minél élénkebbet, mert barna hajú, kék szemű, magas fiú elég sok van a világon, ez még önmagában nem sok. De a részletességnek nem kell unalmasnak lennie, sőt, hosszúnak sem, csak kell, hogy legyen benne valami egyedi. (És ez nem azt jelenti, hogy sebhelyes arcú, smaragdzöld szemű karaktereket teremt az ember, hanem hogy megtanulja az átlagosat különlegesen leírni!) De ha mást nem, legalább azt árulja már el az író, milyen színű az illető haja, hiába nem szűkíti le a kört jelentősen. Helyiségekről is próbálok mindig írni. Itt viszont könnyen bajba kerülök. Mert nyilván minden egyes pillanatnyi kis szobáról, ahova valaha belépett valaki nem lehet leírást adni. Vagy hát lehet, de azt én sem olvasnám el szívesen. Itt nagyon ügyesen meg kell találni az egyensúlyt a sok és a szükséges között (de még mindig inkább többet adjunk, mint kevesebbet). De a karakter saját szobájáról, vagy azokról a helyekről, amelyekről előre tudja az író, hogy a szereplő gyakran tölti majd ott az idejét, szerintem illik adni egy képet az olvasónak.
 Hangsúlyoznám, ez a cikk a teljesen átlagos helyszínekről szólt, nem kell, hogy valami egzotikus dologról legyen szó. Még így is le kell írni némileg a körülményeket. Persze ez az én véleményem, és nem kötelező vele egyetérteni, de én erre törekszem.

3 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Szerintem is jó, ha van leírás (én nagyon jó vagyok benne, talán túlságosan is szeretek részletezni dolgokat), de mostanában arra jöttem rá, hogy nem kell mindent leírni. Pont most írok egy olyan történetet, ahol az egyik szereplő termetére teszek apró utalást, de egyébként semmit nem írok a külsejéről. Ezt pedig azért teszem, mert teljesen lényegtelennek tartom, szeretném az olvasó fantáziájára bízni, hogy hogyan képzeli el. A kezdő jelenetek helyiségeit leírom, de az egész épületet csak a történet felénél tervezem lefesteni. Ennek jelentősége van a történet szempontjából, ezért nem akarom megjeleníteni a helyszíneket az elbeszélés elején, csak a vége felé.
    Szerinted rosszul teszem ezt?

    VálaszTörlés