2013. 07. 28.

Írói szerepek

  Akartam már régóta írni egy bejegyzést a témában, de sosem tudtam összeszedni a gondolataimat - konkrétan nem volt sok mondani valóm, bevallom férfiasan. :) (Igen, ez egy szójáték volt a cikkben.) Aztán jött Rowling története, amit felhozhatok példának. Biztos hallottatok róla, hogy J. K. Rowling Robert Galbraith álnéven írt krimit (The Cuckoo's Calling), de lebukott. Nem csak az írói alteregó, de a főszereplő, Cormoran Strike is férfi. Valahol azt olvastam - elnézést, de a forrást nem tudom megjelölni -, hogy mielőtt kiderült volna a turpisság, egyes kritikusok már hangot adtak olyan véleményeknek, amelyek utólag viccesnek tűnhetnek. Ilyen volt például az a cikk, mely megemlítette, milyen döbbenetes, hogy egy férfi szerző a könyvben felbukkanó női ruhákat olyan részletességgel és "szakértelemmel" (túlzás) ismeri, ahogyan bemutatta őket. (Itt jegyezném meg: nem olvastam a regényt.)

Pont erről akartam egy bejegyzést írni korábban. Emlékszem, amikor kicsi voltam, és még a könyvesboltok gyerek részlegét nézegettem, mindig megálltam Thomas Brezina Fiúk kizárva!-sorozatainál, és azon törtem a fejem, hogy az vajon mennyire ironikus, hogy egy férfi szerző írja (íratja, íratják vele, stb.) rá a regényeire, hogy "Fiúk kizárva!" Mivel nem tetszettek más regények az írótól, nem vettem meg ezeket, annyira azért nem voltam kíváncsi. De mindig úgy éreztem, hogy ezzel nagy felelősséget vállal. Most vagy tud valami ügyeset, vagy olyan történetekről és problémákról ír, amelyeket fiú szereplőkkel is ugyanúgy meg lehetne írni "Lányok kizárva!" felirattal.
  A kérdés azért érdekes, mert, bár én nő vagyok, az én regényeimnek és novelláimnak is legtöbb esetben (de nem mindig)  férfi a főszereplője. Bizonyos műfajokban talán nem is annyira fontos ez a kérdés. Például pont a krimik esetében pechje volt Rowlingnak, hogy ilyen ruhás téma szóba került. (Nem ezen bukott le, de érdekes megemlíteni.)
  Én nem gondolom, hogy ne lehetne belehelyezkedni a másik fél szemszögébe, hiszen ennyi erővel akárkinek a szerepébe nehéz lenne belehelyezkedni (nyilván nem történt meg velünk minden egyes szó, amit leírunk). Végül is a dolgot végiggondolva arra jutottam, hogy (jó) író éppen abból az emberből lesz, aki kellő empátiával, és főleg fantáziával bele tud helyezkedni egy olyan szituációba, ami vele nem történt meg, és nem is fog valószínűleg - akár a nemi különbségek miatt, akár azért, mert más korban él, akár azért, mert mondjuk egy betegségről ír, amit nyilvánvalóan nem kíván magának, akár azért, mert a története a jövőben játszódik. Persze ez nem helyettesíti az alapos utánanézést, háttérmunkát, azt, hogy beleássuk magunkat a témába, és egészen a szakértőjévé válunk annak, amiről írunk. 
  Ti mit gondoltok minderről?

2013. 07. 06.

Fritz Gesing: Kreatív írás, 2. bejegyzés

  Korábban már írtam egyszer Fritz Gesing könyvéről, a Kreatív írás - mesterfogások íróknak című műről.  Nem volt róla túl jó véleményem, akkor azonban még nem olvastam végig a művet. Most, hogy a végére értem - egy jó ideig félretettem -, úgy gondolom, illik róla újra írnom. 
  Igazság szerint sokat nem változott a meglátásom, azonban, mivel szerintem mindig a jóval kell kezdeni, ha véleményt mondunk valamiről - főleg, ha magának az alkotónak mondjuk, ami most természetesen nem így történik -, ezt teszem ezúttal is.
A könyv nyelvről és átdolgozásról írt fejezetei egészen jók, tehát tulajdonképpen a könyv vége. Adott végül is egy-két jó ötletet. Az átdolgozásról szóló részt érdemes elolvasni, viszont kábé az egész könyv helyett elmondja a lényeget.
  Sajnos ezzel ki is fújt a jó tulajdonságok sora. Az az igazság, hogy a könyv nagyon kevés mesterfogást ad, és nem tartja be, amit ígér - pedig maga int erre a regények esetében -, leginkább leírja a művek jellemzőit. Szürke háttéren ugyan ad tanácsokat, vagy gyakorlási tippeket, de a fő szöveg tulajdonképpen elmondja azokat a dolgokat, amiket azok, akik megvásárolják ezt a könyvet, már tudnak. Kvázi leírja, hogyan épül fel egy regény, de igazi tanácsa kevés van.
  Míg a Kezdő írók kézikönyve nagyon tetszett, ez nem nyűgözött le túlságosan. Ott - bár szintén külön voltak választva a feladatok a főszövegtől - a szöveg sem csak helykitöltésre volt, hanem az egész összefüggött, a fő szöveg is nagyon hasznos volt. Ezzel szemben jelen kötet tipikus példája annak, miért mondják egyesek, hogy az írást nem lehet tanítani. Ez a könyv ebben valóban nem sokat segít, de ha az ember már korábban olvasott másikat, ahhoz jól jön. Némi előtudással ugyanis kifejthetünk belőle tanácsokat. Bár ez már inkább a saját kreativitásunk (nem mintha arra nem lenne szükség minden esetben).

  Belekezdtem Stephen Kingtől Az írásról című műbe, nem ígérek semmit, csak sejtelmesen előrevetítem, hogy ha elolvasom, akkor írok róla. Túl sok ilyen könyvet már nem biztos, hogy elolvasok - bár egyet még kinéztem, ha megtalálom könyvtárban, szólok róla -, ugyanis túlzásba lehet vinni ezek olvasását.

2013. 07. 05.

Hogy készül a könyv magyarul?

Egy többrészes cikket olvashattok itt arról, hogyan kerül át magyar kiadókhoz az eredetileg idegen nyelvű mű. Ez nem elsősorban arról szól, hogy hogyan adhatod ki Te a művedet, de talán érdekes lehet. Egy kiadó írta le mindezt.

2013. 07. 04.

Az ötlet és az eredmény



"A kész mű sosem egyezik a tökéletes álommal, mely a művészben megszületett."

/William Faulkner/

  Egy író egyik legnagyobb problémája, hogy a kész mű sosem lesz olyan, mint amilyennek elképzelte. Ez nem az író hibája, vagy ha mégis, akkor az összesé. Ez ugyanis valószínűleg mindenkivel így van. Sokat gondolkodtam azon, miért fordulhat ez elő. Miért lehetséges, hogy valaki kitalál valamit, részletesen kidolgozza, és valóban pont úgy írja le, ahogyan az a fejében megszületett, de mégsem azt kapja, amit akart? Először eszembe jutott, hogy talán azért, mert - én legalábbis - gyakran elkezdem magamban fogalmazgatni a szöveget, ha éppen nincs nálam jegyzetfüzet, vagy kedvem nincs leírni, vagy - ami a leggyakoribb -, nem feltételezem, hogy érdemes lenne elsőre leírni, és aztán leíráskor, még ha azonnal előkapok is egy lapot, természetesen már nem sikerül szó szerint ugyanúgy megfogalmazni a mondatokat, és úgy más lesz a leírt szöveg. Aztán abból a szövegből jutnak eszembe további gondolatok, és a végén ugyebár kijön valami más. De ez mégsem jó elképzelés, mert az eredmény akkor is más lesz, ha az ember leírja azonnal a gondolatait.
  Most úgy gondolom, nagyjából két oka lehet ennek a jelenségnek. Egyrészt, hogy teljesen azonnal sosem lehet semmit leírni, hiszen már valamennyi kell, hogy legyen a fejünkben az ötletből ahhoz, hogy tudjuk, megírásra érdemes. Másodszor - bár ez inkább ez alá tartozik - az író a hatást képzeli el, és a mondanivalót. Valahogy inkább a kitalált világot vagy közeget képzeljük el, nem a módot, ahogy leírjuk majd. Mi tudjuk, mit akarunk létrehozni, és összességében kezeljük a történetet. Már csak azért is, mert sokan, akik írnak, és akiket ismerek, azt állítják - és ezzel magam is így vagyok -, hogy azt tudják, mi lesz a történet eleje, és azt is, mi a vége, de a közepe közben alakul ki. Úgy gondolom, ez nem véletlen: azért lehet így, mert ezektől elég erősen függ a mondanivaló. A mű közepét lehet egyik vagy másik irányba kanyarítani, de a végét nem. 
  Persze azért a történetet lehet finomítani, szerkeszteni, és például az egyes szereplők mondatait átírogatni, de a történet végül is részletekből áll össze. A fejünkben viszont az egészet birtokoljuk. Aki olvassa a könyvet, az hallja a szereplő összes mondatát - az író a kitalálási fázisban nem.
  Mégis, valamilyen szinten vissza lehet adni, amit elképzeltünk, különben nem lenne sok értelme az írásnak, de tudni kell, hogy a könyv alkotási folyamata során a dolgok mindig átalakulnak.