2013. 08. 26.

Csak egy ajánlás

A HVG Pszichológia aktuális (2013/03.) számában van egy cikk az írói válságról. Gondoltam, leírom, hátha érdekel Benneteket.

2013. 08. 22.

Krimik

   A krimi műfaja régóta virágzik, és a mai napig sikeres. Mióta létezik, az írók különféle módokon próbálták érdekessé tenni a történeteket, és eredetivé varázsolni a karaktereket az egyre mélyebbé váló krimi-tengerben. Mivel elég sok ilyen van, nehéz kitűnni a tömegből. Íme egy összefoglaló mindarról, amit a krimiről, mint műfajról gondolok.

 A nyomozótól lesz-e valami krimi
  Ha kimondjuk azt a szót, hogy krimi, az embereknek általában egy olyan történet jelenik meg lelki szemei előtt, amelyben egy nyomozó a főszereplő. Vannak azonban másfajta krimi megoldások is. Egyes írók az elkövetők szemszögéből mutatják be az eseményeket (lásd Poe novelláit, például A fekete macskát vagy A perverzió démonát). Poe-t a krimi novella műfajának elterjesztőjeként tartják számon, mégis érdekes, hogy a legtöbb embernek - és az az igazság, hogy nekem is - elsősorban más jut eszembe a krimi műfajáról, mégpedig olyasmi, amiben van egy nyomozó, aki végül rájön a rejtély kulcsára. Egyébként Poe-nak is volt nyomozója, Auguste Dupin (lásd: A Morgue utcai kettős gyilkosság). Talán nem fogtok egyetérteni velem, de én nem is azonnal sorolnám a krimikhez azokat a novellákat, amelyek nem a megoldás után kutató nyomozót mutatják, hanem az elkövető lelki világát, indíttatását, stb.

Mi mindent foghatunk meg egy hagyományos krimiben
  Az alcímben hagyományos krimi alatt most azt értem, amikor egy nyomozó áll a középpontban, függetlenül attól, hogy ez a módja a krimiírásnak nem öregebb, mint a másik. Egy kicsit a következőekben most átmegyünk a televíziók terepére (is), így ugyanis könnyebben tudok magyarázni. Egy krimiben sok mindent bemutathatunk azon túl, hogy egy ember megölt egy másikat, és mivel ma már az olvasóközönség el van árasztva a műfaj jobb és rosszabb alkotásaival, érdemes is valamiféle más oldalról megragadni a történetet, mint máskor teszik. A magyarázat megértése szempontjából előnyben vannak azok, akik ismerik az Esküdt ellenségek - Bűnös szándék c. sorozatot. Az alap szituáció ugyanaz: két nyomozó próbálja felderíteni, mi történt. A hogyant azonban a miért oldaláról ragadják meg, és a gyilkos indítéka alapján próbálják őt leleplezni. Nekem ez azért tetszik, mert nem túl elrugaszkodott megoldás (nincs benne zseni nyomozó, aki ránéz a gyanúsítottra, és a pórusai nagyságából megmondja, hogy hazudott-e), de mégis valahogy egyedi. Ehhez persze nem árt, ha a karakterek is passzolnak, és olyan nyomozó figurák, akik el tudják hitetni a gyanúsítottal, hogy megértik vagy együtt éreznek vele. Hogy a filmeknél maradjunk, a Columbo 10 évada alatt mindig tudtuk, ki volt a gyilkos, és soha nem is az volt a lényeg. Mindig az számított, hogy erre Columbo hogyan jött rá. Sőt, még ez sem, hiszen a sorozatban a főszereplő már egészen az epizód elejétől tudja, ki a gyilkos, csak éppen be kell bizonyítania. Így tehát mondhatjuk, hogy a Columbo leginkább arról szól, milyen hibákat vétenek a bűnösök. "Tökéletes gyilkosság nem létezik" - hangzik el többször is a sorozatban. Említhetnénk persze a matematikai módszerekkel dolgozó Charles Ebbset is a Gyilkos számokban, vagy a pszichológia eszközével dolgozó csapatot a Gyilkos elmékben. A másik fajta Esküdt ellenségek sorozatban, a Különleges ügyosztályban, bár nem teljesen ide tartozik (nem halálesetek után nyomoztak, de persze ettől még krimi, hiszen bűncselekményről volt szó) nem csak a tettes elfogása volt a cél, hiszen azzal általában megvoltak az epizód közepére. Utána még jött a bírósági tárgyalás, és nagyon sokszor bizony szabadon kisétáltak a gonosztevők. Sőt, olyan is volt, akiről a néző a nyomozókkal együtt az utolsó képkockák alatt tudta meg, hogy mégis csak bűnös az illető.
  A dolog nehézsége, hogy könnyű átesni a ló túloldalára. Személy szerint túl soknak tartom a mindent tudó nyomozókat, a szemöldökráncolásból bizonyíték értékű következtetéseket levonó emberi hazugságvizsgálókat, a mindig tökéletes és jóságos Horatio Cane-eket, és az olyan profi eszközöket használó Helyszínelőket, akik egy silány minőségű térfigyelő-kamerafelvételt is rekord nagyításban tudnak megnézni szemcsésedés nélkül érintőképernyőn. 

A krimiíró dilemmája
  A krimiírónak egy kicsit nehéz. Az olvasó megveszi a könyvet, elolvassa, és végig azt tippelgeti magában, ki a gyilkos. Ha ki tudja találni, nem elégedett az író fantáziájával, ha nem tudja kitalálni, akkor az egy túlbonyolított baromság. Én még a leghíresebbnek (és talán legbetegebbnek is) mondott Agatha Christie-krimi, a Tíz kicsi néger (más fordításban Tíz kicsi indián) megfejtését is kitaláltam. Ráadásul az első Agatha Christie-könyveim között volt, így kevés múlta felül. Egyébként a megoldást, ahogy a bíró megölte magát, elég túlbonyolítottnak találtam.
  Arra kellene szerintem törekedni, hogy az olvasó ne találja ki, és igenis meglepődjön, de ne érezze a megoldást irreálisnak, és csalásnak se. Hogy a csalást hogy értem, azt mindjárt elmagyarázom.

Agatha Christie: a kívülálló szereplő létjogosultsága
  Nos tehát, csalás. Többek között azért hagytam abba az Agatha Christie-könyvek olvasását, mert csalásnak éreztem néha a megoldásait. Például A kristálytükör meghasadt címűben kiderül, hogy a nő ikertestvére vette át a nő helyét. Sok Christie-mű, akár egy szappanopera, előrángat különböző elveszett gyerekeket, féltestvéreket, ikreket és apákat. Ez még talán nem is volna annyira idegesítő, ha egyrészt nem csinálná túl gyakran, másrészt ezek nem egyszer csak felbukkanó információk lennének, rosszabb esetben maguk a szereplők is egyszer csak felbukkannának. Például A kristálytükör meghasadtban végig szó sincs ikerről. Leegyszerűsítve azt, hogy érzem magam ettől olvasóként, ilyen: van 5 szereplő, keressük köztük, ki a gyilkos, aztán kiderül, hogy bocs, végig 6 szereplő volt, akire nem gondolhattál, nem gyanakodhattál, és az író csak úgy előrántja azt hirtelen. Nem akarom azt állítani, hogy csak úgy előkapott egy megoldást, hiszen a krimi műfaja az, amit már előre ki kell találni, meg kell tervezni, hiszen a nyomok egybevágnak. Ezt egyébként szeretem is a krimi műfajában. Meg lehet bízni benne, nem fog kiderülni, hogy 70 oldal után az író meggondolta magát. Az egyik tévécsatornán találó módon úgy hirdetik az egyik Agatha Christie-novellát, hogy az egyik szereplő azt mondja: "Na, ennek se lesz második része". Így tehát természetesen azt nem állíthatom, hogy ne lennének ezek a művek összeszedettek, csak néha átverve érzem magam egy külső szereplő megjelenésével. 

Az érdeklődés fenntartása
  A másik dolog, amiért nem olvasok több Christie-könyvet, az az (túl azon, hogy idegesít Poirot), hogy elég unalmasnak találom a közepüket. A krimiíró feladata az is, hogy fenntartsa a feszültséget a műben. Véleményem szerint ezt úgy teheti meg, ha folyamatosan egyre több információt közöl, azonban azok vagy ellentmondanak egymásnak, vagy megdöbbentőek, vagy beáll valami fordulat a cselekményben (például az eddigi gyanúsítottról valami oknál fogva kiderül, hogy semmiképpen nem lehetett ő, vagy ő is áldozattá válik, ne adj isten a rendőr is gyanúba keveredik). Erre a témára még visszatérek a nyomozó karakterénél. Persze ezeket sem lehet túlzásba vinni. Ha az ember nem egy krimit ír, hanem többet, nem derülhet ki midnegyikben, hogy nem is az az elkövető, aki a gyanúsított, mert a végén úgy fog tűnni, hogy az író egyedül ezt a fogást ismeri. Érdekessé tehetjük írásunkat humorral is. Igen, egy krimi is lehet humoros, és a nyomozó érdekes családokba, szituációkba, akár társadalmi kérdésekbe is csöppenhet - és ebben a két trükkben Agatha Christie nagyon jó volt. A tévében nem rég adott új sorozatban, a Sherlockban, melyben a mai korba helyezték át a történetet, általában elég jó megjegyzések voltak, és még nekem is tetszett pár látott rész, aki egyébként nem kedvelem a fel- és átdolgozásokat. Mivel csak az első rész tetszett igazán, tulajdonképpen csak a megjegyzések miatt néztem, ha néztem. És az sem feltétlen szükséges, hogy a gyilkos egy elvetemült gazember legyen. Előfordulhat, hogy az igazság, az erkölcs, stb. kérdése a történetben nem egyértelmű, és elgondolkodtatja az olvasót. Sőt, a Columbóban még az is előfordult, hogy egy mentális betegség miatt a gyilkos nem is emlékezett rá, hogy elkövette a gyilkosságot.  Eredeti ötlet lehet még, amikor egyes Sherlock Holmes-részekben Sherlock átveszi a narrátor szerepét, és leírja, hogy megsértette Watsont, ezért az ráhagyta, írja meg ő az eseményeket, ha tudja. Amennyiben a különböző beszédstílusokat el is tudjuk különíteni, még jobb ez a megoldás.

A nyomozó karaktere
  Az persze előny, ha a nyomozónak van egy karaktere, amire az olvasók "messziről" ráismernek. A legendás nyomozók, mint Herule Poirot vagy Sherlock Holmes (aki egyébként olyan utóéletet kapott, hogy mára már ezer változata van, és az eredeti verzióban nem is olyan elképesztő zseni, mint ahogy később ábrázolták egyes filmes adaptációkban) enélkül nehezen válhattak volna azzá. A karakter kialakításánál azonban fontos, hogy ez a történet részévé váljon, és ne különüljön el attól. Sherlock kioktató stílusa, vagy Poirot beképzeltsége (még ha engem idegesít is, de ez a személyes problémám), a krimi eleme. A tévé képernyőjén ilyen dolog Horatio Cane néha már idegesítő jósága, Charles Ebbs vagy Spencer Reed (Gyilkos elmék) különcsége. És ilyen Columbo esetében az a tulajdonság is, amit egy ismerősöm úgy fogalmazott meg, hogy alattomos (ő ezért nem kedveli többek között). Columbo mindig egy kissé butának tűnt, egy kissé szerencsésnek (mindig az unokaöccse, a sógora, a felesége révén pont egy olyan tárgy került a kezébe, mint a bizonyíték, stb.), feledékenynek (visszafordult, hogy feltegyen még további kérdéseket) és saját tudtán kívül idegesítőnek (illetlen és zavaró módon jelent meg helyszíneken), amitől a gyilkosok elbízták (vagy felidegesítették) magukat. Aztán, mint Terence Hill Az ördög jobb és bal kezében megnyeri a partit, mert mindenki könnyű ellenfélnek nézi. 
  Azonban itt is könnyű ezt túlzásba vinni, és unalmassá tenni vele a történetet. A karakternek ugyanis addig van létjogosultsága, amíg az pluszt ad a történetnek, utána már csak arra jó, hogy elnyújtsa az egészet. Egyszer már írtam posztot Camilla Läckberg regényéről, a Jéghercegnőről, de most egyszerűen nem találom, így nem tudom linkelni. Ott azt írtam, hogy baromira idegesített, hogy a nyomozó a történet felénél elkezdett udvarolni az egyik nőnek, és hogy az egyik fejezetet annak szentelte az alkotó, hogy hogy sikerült  a randijuk, a rendőr elárul-e titkokat a nőnek, és hogy a nő azon töpreng, milyen bugyit vegyen fel az alkalomhoz. Ez egyáltalán nem érdekelt, amikor egy gyilkossági történet közepén voltunk. Az itt elhangzott információkat másképpen kellett volna belevinni a történetbe. Vagy egyszerűen kevesebbnek kellett volna lennie. Lehet, hogy másokat ez nem zavar ennyire, de a bugyis jelenetnél úgy éreztem magam, mintha a könyv közepét kitépték volna, és a helyére ragasztottak volna egy lájtos női regényből pár lapot. A másik példa a Monk sorozat, amit én nagyon szeretek, és alapvetően jónak tartok, de sok esetben unalmasnak érzem, amikor a főszereplő valamelyik fóbiájától szenvedünk a cselekmény pörgetése helyett, bár egyébként nagyon szimpatikus nekem. Mellesleg azért nézem, mert a gyilkosságok ötletei marha jók. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy se Sherlocknak, se Miss Marple-nek, se Poirot-nak, se Columbónak, se Monknak, se Dupinnek, és még más híres nyomozóknak sincs felesége illetve férje, vagy ha van, nem jelenik meg. Persze nem az a lényeg, hogy van, vagy nincs, hanem hogy ez túl sok időt ne vegyen el a történetből. 
  Miközben ezt írom, a háttérben a Gyilkos számok megy, és épp az jutott eszembe, hogy ott egy kicsit nagyobb szerepet kapott a magánélet, a főszereplők apja és mindenféle dolgaik, és ezt nem is tartom rossznak, leszámítva a tényt, hogy nagyon ritkán nézem ezt a sorozatot. De azért valamelyest ismerem. Itt az egész történet magja a szereplők különcségéből és különleges módszeréből származik. De itt is azzal a szereplővel történik a legkevesebb dolog, aki igazából nyomozó. A történet érdekessége, hogy a főszereplő itt nem is rendőr igazából. Nos, ezt el kell találni, biztos recept sajnos nincs, de aki írásra adja a fejét, ehhez hozzászokott.
  Fontos, hogy ne felejtsük el, hogy az itt említett tévés és írott krimik legnagyobb része sorozat, így egy-egy epizódból kevesebbet kell áldozni azokra a dolgokra, amelyek a nyomozóval magával történnek, és amelyek összefogják az egész sztorit egy keretbe.

Klisék
  Tartózkodjunk  az olyan tipikus, és sok esetben hihetetlen vagy eltúlzott elemektől, amelyek a legtöbb ilyen műfajban felbukkannak. Ilyen például, hogy a nyomozó beképzelt, kioktató stílusú alak (Poirot, Holmes), és hogy körülötte mindenki buta (ez utóbbi egyébként nem csak az ilyen típusú történetek hibája, de már szinte mindenhol megjelenik a Walker, a texasi kopótól a Rex felügyelőig). Ilyen klisé az is, hogy a nyomozó mindent személyes indíttatásból csinál, mert volt egy kishúga, anyja, nagybátyja, öccse, esetleg ő maga, akivel ugyanez történt, illetve hogy a saját családjának magánéletébe belekeveri azt, amit a munkája során lát (értsd: nem engedi el a lányát egy partira, mert az aktuális krimiben egy diszkóban öltek meg egy fiatalt, vagy a saját személyes ügyei véletlenül pont olyanok, melyek párhuzamba állíthatók a kutatott üggyel, és annak alapján fejti meg a rejtélyt). Próbáljuk kerülni ezeket, ha tehetjük.


Búcsú a szereplőktől
  Amennyiben több krimit is írunk ugyanazzal a szereplővel, nem kötelező, de lehetséges megoldás valahogyan lezárni a történetet, ahogy például Poirot is meghalt, Sherlock Holmes pedig Az utolsó meghajlásban búcsúzott olvasóitól.