2013. 11. 30.

Amit a szereplők akarnak



"First, find out what your hero wants, then just follow him!"
/Ray Bradbury/
(Először találd ki, mit akarnak a hőseid, aztán kövesd őket!)

Egészen könnyűnek hangzik. És egyébként igaz is. Jó történetet nem úgy lehet írni, ha azt mondod, hogy szeretném, ha Béla szereplő elmenne a boltba, hanem úgy hogy történnek dolgok, és végiggondolod, mit akarhat Béla szereplő, és ha abból nem az következik, hogy elmejen a boltba, akkor erről le kell mondanod. Kurt Vonnegut mondását is gyakran idézik, miszerint a szereplőknek vágyniuk kell valamire, még akkor is, ha az csak egy pohár víz. 
  Igen, és ez egészen jónak is tűnik, persze, tudjuk, mit akar a szereplőnk, dőlünk hátra elégedetten. De minden szereplőnek vágynia kell valamire? Alapvetően még mindig igen a válasz, mert én ezt tényleg kipróbáltam a gyakorlatban: volt egy történetem, ami kezdetben még nem a legnagyobb szám volt, 14 éves voltam, mikor belekezdtem. A főszereplőnek sok segítője volt, és nagyjából nem vágytak másra, mint hogy segítsék őt, ami nyilván nem volt túl realisztikus. Azóta átírtam, és csak ennyitől egy kacifántos, érzelmi szálakat, és árnyaltabb karaktereket felvonultató történet lett - más kérdés, hogy van-e tehetsége az embernek megírni, de az ötlet javult.
  Mégis egy kis dilemmát okozott nekem az a dolog, hogy minden szereplő vágyjon valamire. Úgy értem, minden. Mert valóban, ez egy nagyon jó eszköz, de volt, akinek egyszerűen tényleg nem volt mire vágynia, élte a boldog kis életét - szereplő életét -, és aztán rájöttem, hogy a valóságban is vannak ilyen emberek. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy sok ember, a napi rutin mellett, amikor hazajön valahonnan fáradtan, akkor többre vágyik, mint egy kiadós alvás, egy pohár tej, vagy televíziónézés. Vagy, hogy amire vágyik, az valóban létező dolog. Úgy értem, arra sokan vágynak, hogy alapítsanak egy Disney Landet, vagy például a tinédzserek, hogy úgy nézzenek ki, mint egy top modell, de ezek olyan vágyak, amelyek nem a reális világ tartozékai. Persze, ezekből is lehet jó kis könyvet írni. Hogyan is hat az emberre, ha olyasmire vágyik, amit regényekből ismer, elhiszi, hogy az emberek tényleg olyanok, mint az interneten, vagy a romantikus könyvekben? Ennek lett áldozata Bovaryné is. 
  A kérdés továbbra is nyitott: mindegyik szereplőnek kell valamire vágynia? Nem lehet egyszer csak megelégedett, vagy beletörődött? Hiszen erről is annyi irodalmi mű született, például a realizmus kori orosz szerzők művei, A köpönyeg, meg a hivatalnok-novellák, stb., amelyek szereplői persze mind-mind olyan emberek voltak, akik vágytak volna valamire, de inkább üresség volt már bennük. A mai fiatalok sem tudják sokszor, mire vágynak, és biztos lehetne még példákat találni. 
  Akkor fogadjuk el, a történetet abból lehet fölépíteni, mire vágynak a szereplők, illetve, abból, hogy nem vágynak semmire - és akkor ez a helyzet tragédiája, vagy konfliktusa, vagy nyomasztó hatása. Na de mi van akkor, ha mindezt egy bizonyos szereplő szemszögéből akarjuk ábrázolni? A helyzet nem megoldhatatlan, sőt, az igazi nagy alkotások azok, amelyek egyvalaki szemszögéből mutatnak be egy eseménysort, az olvasó mégis érzékeli, hol lehetett a kutya elásva. Ehhez persze ügyesnek kell lenni. 

2013. 11. 01.

Miért üres a papír széle?

Néha hallani az ironikus mondást: vers az, ami nem ér ki a papír széléig. Ez ugyebár azért terjedt el, mivel ha egy költemény nem rímel, sokan nem is értik, az mitől volna vers. Ha ez egy időmértékes ógörög alkotás, könnyebb megérteni a dolgot, főleg, ha tudjuk azt is, hogy az ókori Hellászban ezeket zenekísérettel adták elő, és hogy az ógörög nyelv nagyságrendekkel dallamosabb, mint ahogy ma próbáljuk felolvasni az ilyen műveket. A magyar egyébként ideális ilyen szempontból, állítólag magyarra könnyebb időmértékesen fordítani, mint például angolra. Egy szabad vers esetében azonban nem mindenki érti, miért nem próza ez a szöveg - persze a tördelést látjuk. 

A válasz a következő: egy művész, aki több műnemben is alkot, érzi, hogy az mitől vers. Ez persze azok számára, akik nem írnak ilyesmit, nagyon mondva csinált magyarázatnak tűnik, de az az igazság, hogy prózában nem egészen írnánk úgy, ahogy ott. Nem a költői képek és alakzatok miatt - bár nyilván azok adják a tartalmat -, de maga a tartalom olyan, hogy nem véletlenül ott van a sor vége, ahol. Ha valaki úgy írna prózában, ahogy egy ilyen - nem rímelős - versben teszi, az hangulatvilágban nagyjából egy öngyilkos búcsúlevelére hajazna, legalábbis aki ilyet prózában ír, az kissé depresszív alkatnak tűnne. Most, hogy ezt leírtam, elgondolkodtató, de versben ugyanezt leírni alapvetően tűnik normálisabbnak, ami kissé vicces (és ha kedvelném a szmájlikat, tennék is egyet). De most komolyan, vegyetek elő egy ilyen verset, és nézzétek meg: a téma sokszor egy röpke érzés, a sorok végén néha nincs is központozás, és ha az olvasó figyel, kevés szóval előidézheti benne a költő azokat az érzéseket, amelyeket prózában másképp írna körbe - ha nem hosszabban, de, úgy gondolom, akkor is másképpen.

Én magam egyébként, amikor írok, ragaszkodom a rímekhez, sokszor az ötletek magukban is úgy jutnak eszembe, és amikor egy-két sor nem, inkább tovább gondolom őket. Mások műveit olvasva is előnyben van, aki rímekbe szedi a mondani valóját, de persze nem akárhogy, mert nyilván ebből is vannak gyengébbek, valamint nagyon nem bírom, ha valamit azért írtak, hogy rímeljen, de amúgy semmi értelme (ilyet például sok pop dalt meghallgatva találhattok). Ettől függetlenül a szabad verseknek is van létjogosultsága, és valóban, talán csak attól versek ezek, hogy úgy vannak tördelve, viszont nem véletlenül "tördelődtek" úgy.