2014. 12. 24.

Irodalmi művek az írásról

A karácsonyra és a vizsgaidőszakra való tekintettel most csak egy lájtosabb, könnyen emészthető bejegyzést írok. Bemutatok három művet, amely az írásról (is) szól, vagy jelentős részben említi azt. Bizonyára sokan ismertek olyan műveket, amelyekben szerepel egy írókarakter, így én most nem ilyeneket fogok felsorolni, hiszen ez a blog azért mégiscsak az írás műveletével foglalkozik. Olyan regényeket és egy elbeszélést raktam a csoportba, amelyek nem csak egy írókarakter miatt érintik a témát, hanem magáról az írás "biológiájáról" szólnak (nem szó szerint), tehát a mű megalkotásáról; arról, mi játszódik le egy író fejében vagy lelkében, amíg alkot, vagy milyen folyamatok alakulnak az életében. Tehát mellőzök minden olyan történetet, amelyben szerepel egy költő, aki a sarokban fekve szenved az írói válságtól, de ez különösebben nincs kifejtve. Fontos megjegyezni, hogy a legtöbb írás, amit bemutatok, a művészetnél sokkal többről szól, és többségüket órákig lehetne elemezni, de én most a fenti szempontból mutatom be őket. Persze a spoiler sokszor elkerülhetetlen.


Thomas Bernhard: A mészégető; regény

Nem könnyű olvasmány, így csak azoknak ajánlom, akik nem vágnak a sarokba minden olyan regényt, amelynek a befogadásáért meg kell kissé küzdeni. Ami nehézkessé teszi az olvasást, az a nyelvezete, ugyanis mások tudósítása alapján ismerjük meg a főszereplő, Konrad életét, és többszörösen összetett, néha oldalakon át tartó mondatokon keresztül vezet minket az író a tudásig, hogy Wieser ezt gondolja Konradról, Frónak ezt mondta Konrad. Semmi idézőjel, semmi bekezdés, semmi párbeszéd. 

A könyv főszereplője az öregedő Konrad, aki egy időben beutazta a világot a feleségével, aki mára lebénult, most pedig egy már működésen kívüli mészégetőben élnek ketten, távol a forgalmas településektől. A könyvet olvasva nem teljesen időrendben, inkább általánosságokat megismerve kapunk képet kettejük életmódjáról, miközben azt próbáljuk megtudni, hogy Konrad miért lőtte le a feleségét. Ami most számunkra fontos, az az, hogy a férfi egy tanulmányt szeretne írni a hallásról. Már évtizedek óta dolgozik a művön: először titkolta a felesége elől a munkát, aztán bevallotta neki, és onnantól kezdve az egész életét úgy rendezte be, hogy a tanulmánnyal foglalkozhasson. Kísérleteket végez, főleg a felesége közreműködésével, aki ezt lelki terrorként éli meg, és Konrad soha nem jut előrébb. Örökké csak kísérletezik, de papírra vetni sosem tudja azt, amire rájött, akár a világot járják Párizstól az egzotikus szigetekig, akár elvonulnak a világtól a mészégetőbe. A szavak egyszerűen nem jönnek, mert mindig úgy érzi, hogy megzavarja őt valami, például lépések zaja. Végül arra a megállapításra jut, hogy örökké a megfelelő pillanatra várt, amivel lehetetlenné tette ennek a pillanatnak az elérkezését. Szerinte nem tanácsos a fejünkben formálódó dolgot azonnal leírni, mert az úgy még nem lesz elég jó. Viszont egy idő után, amikor már többször átgondoltuk azt, le kell írni, különben örökké a fejünkben hordjuk, és egy idő után már nem is fogjuk tudni leírni, legalábbis Konrad meglátása szerint. Úgy gondolja, ő túl sokáig húzta az időt, és elvesztette már a pillanatot, amikor valóban papírra vethetné mindazt, amit szeretne, pedig a bekezdések felosztása is a fejében van, szóban el tudja mondani.


E. T. A. Hoffmann: Unokabátyám sarokablaka; elbeszélés

Hoffmannt legtöbben a Diótörő és Egérkirály, Az arany virágcserép, esetleg a Homokember írójaként ismerhetitek. Akinek Az arany virágcserép rossz élmény volt, az se ijedjen meg, mert az Unokabátyám sarokablaka egyrészt csak egy novella, másrészt jóval reálisabb. Következő leírásom hiányos lesz, ugyanis mi az egyetemen is vettük a művet, ahol nagyon sok mindent elmondtunk róla, ami egyrészt nem a saját gondolatom, másrészt nem is fér ide, harmadrészt nincs is mindennek köze ahhoz, amit itt tárgyalok. Így csak nagyon felületesen számolok be arról, miről is szól az elbeszélés, de ebben ennél sokkal több a mondanivaló. Hogy mást ne mondjak, a romantika tömeg--egyén viszonya is megjelenik benne.

Az elbeszélő (aki nem egyenlő az íróval - erről majd egyszer talán írok egy cikket) meglátogatja író nagybátyját, aki paralízisben szenved, és már évek óta nem írt semmit. Az unokaöcs örömmel látja, hogy nagybátyja jobb színben van és a hangulata is jobb. Mint kiderül, a nagybácsi a szobájának nagy ablakán keresztül bámul le a piactérre, nézi a nyüzsgő tömeget, és ezzel szórakozik napokon át. Megmutatja az unokaöccsének is, hogyan. Az ablak előtt elhelyezkednek, és nézik a lent mozgó embereket, próbálják kitalálni a köztük lévő viszonyokat, követik őket a szemükkel stb. Mikor az unokaöcsnek nem tetszik az egyik történet, amit a nagybátyja mond az egyik férfiról, az kijelenti, hogy rendben van, akkor annak a férfinak teljesen más az élettörténete. Ez a kijelentés elbizonytalanítja az egész narratológiát: tudjuk, hogy a
nagybácsi járt már a piacon, elmesél régi eseteket, amikor a piac szereplőivel társalgott, és tudjuk, hogy egyesekről valóban rendelkezik információval, ismeri a szüleit, tudja, mit tanul az illető stb., de végig nem egyértelmű, hol van a határ, ahonnan már rögtönöz. Miközben lefelé néznek, a nagybácsi azt próbálja elmagyarázni az unokaöccsének, hogyan kell megnézni a dolgokat amolyan művészi módon. Csakhogy van egy bökkenő: a nagybácsi mindezeket sosem veti papírra. Látni tanítja a fiút, de amit ő csinál (mostanában, mert korábban jelentek meg könyvei), az nem írás. Az csak nézés. A férfiban elindulnak dolgok, de nem jutnak el a papírig, mert egyszerűen az élete fölött átveszi az uralmat a megfigyelés.

A mű még sokkal bővebb értelmezést kíván, de most ezt mellőzzük.


Michael Ende: Momo; regény
Michael Ende német író sokkal ismertebb arról, hogy ő írta A végtelen történet című regényt. Ha máshonnan nem, a filmből ismerhetitek ezt a sztorit (melyből az amerikai változat ismertebb), még ha az író maga a filmtől el is határolódott. Szerintem a Momo jobb, mint A végtelen történet, de az is méltán híres, sőt igazából híresebb is.  A Momo elvileg meseregény, de szerintem érdemes felnőtt fejjel elolvasni.

Az alaptörténet Olaszországban játszódik, és arról szól, hogy az emberek körül felgyorsul az idő, és elkezdenek egy rohanó világban élni. Az olasz városban megjelennek a Szürke Urak, akik az idő bankárai, és hozzájuk lehet betenni az ember idejét megőrzésre, valamint ők javasolják a helyi lakosoknak, hogy próbáljanak meg takarékoskodni az idejükkel, és ne fecséreljék azt el fölösleges, haszontalan tevékenységekre. Az emberek ezt be is tartják, hamarosan az intézmények is átalakulnak ennek megfelelően (például az éttermek és óvodák), de a dolog nem sikeres, ugyanis az emberek azt az időt, amit a sietséggel megspórolnak, ugyanúgy arra használják fel, hogy még több időt spóroljanak meg maguknak, és valahogy a bankba tett másodpercek sosem kerülnek elő, pedig valahogy mégis mindegyikkel el lehetett számolni. Ami meglepő az az, hogy a regényt 1973-ban adták ki.

Gigi, majd érettebb fejjel Girolamo idegenvezető a városban, ahol a főszereplő lány, Momo is él. Szabad idejében történetekkel szórakoztatja az ismerőseit, de munka közben is sokat lódít. Girolamo később a történeteiből él. Nem egészen író, inkább olyan ember, aki eladja a történeteket, például rádiójátékokhoz, sorozatokhoz. Ez így nincs leírva a könyvbe, de azt tudjuk, hogy mindenféle médiummal kapcsolatot ápol, nem csak írásban terjednek a művei, és ötleteket is árul, én ezért olyasmi embernek képzeltem őt, mint azokat, akiknek a sorozatok elején ki van írva a nevük, hogy "created by XY" (még ha ilyen a '70-es években nem is volt). Gigiben az az érdekes, hogy ő az egyetlen szereplő, aki észreveszi magán azt, ami történt vele, mégis vállalja. Még beszél is a Szürke Urakkal, akik közlik vele, hogy a stresszmentes élet és a siker között választhat. Azonban mégsem egészen így van, hiszen a stressztől sem tud írni, így tulajdonképpen bukás és bukás közt választhat, a kérdés, csak hogy magától vonul-e vissza. Gigi rohan a válság felé, ugyanis fogynak az ötletei, és ezt ő is észrevette. A könyv második felében már eladta azokat a történeteket, amelyekkel kapcsolatban megígérte Momónak, hogy soha nem meséli el őket senkinek, és még sablonokból, panelekből össze tud rakni történeteket, de ezek majd egyszer szintén el fognak fogyni. Ideáig látjuk az életét. Nem tudjuk meg, mi lesz vele történetírás-szempontból. Giginél nem a mű létrejöttét tapasztaljuk, hanem az életének alakulását. Nem feltétlenül igaz, hogy a Gigi által írt könyvek nagy művészi értékkel bírnak egyébként, hiszen a regény világában ő egy ünnepelt bestseller író. 


Remélem, kedvet csináltam egy kis olvasáshoz, és volt értelme összegyűjteni pár irodalmi példát egy-egy fiktív alkotóról.


Képek: picjumbo.com


2014. 12. 13.

Kellemes ünnepeket!

Boldog karácsonyt minden blogolvasónak!
A vizsgaidőszak miatt a blog most szünetel, december második felében várható inkább bejegyzés. A Facebook-oldalon, ahol a technikai megjegyzéseket szoktam posztolni, le van írva minden. Kérlek, iratkozzatok fel oda is.
Köszönettel:
Lexen

2014. 11. 15.

A tördelés befolyása az olvasásra

Épp most fejeztem be Franz Kafka regényét, A pert. Míg olvastam, végig idegesített, ahogy a párbeszéd volt tördelve. Nem kezdtek minden megszólalást új sorban, hanem folyószövegként olvashatjuk a párbeszédet, úgy, hogy gondolatjelek jelzik ezek határait. Fiktív példával:

- Én nem ismerem ezt a helyet - mondta az egyik szereplő. - De ha ismerném, az sem segítene, mert úgy is eltévednék. - Eltévedne? - csodálkozott a másik. - El én. Tudja, nagyon rosszul tájékozódom. - Különös. Nekem sosem volt bajom ezzel - felelte amaz. - Jó magának. 

Amint látjátok, itt nehéz követni, mikor ki beszél, és nem egyértelmű, hogy az egyik gondolatjel az írói hozzáfűzés végét jelzi-e, vagy egy egészen másik hangot. Az például az olvasó logikájára van bízva, hogy az utolsó ("Jó magának.") mondat kinek a szájából hangzott el. A valódi műben ráadásul esetenként ki is felejtettek egy-egy gondolatjelet, ezzel még jobban megnehezítve az értelmezést. 

De mindez nekünk most nem annyira fontos, mivel ez tördelési és szerkesztési kérdés. Hogy miért említem mégis egy írással kapcsolatos blogon, annak az az oka, hogy az olvasás aktusát is jelentősen megváltoztatja egy ilyen írásmód. Egyszerűen gyorsabban olvassuk a szöveget, ha azt egy sorban látjuk, és hiába próbál egyértelműsíteni és lassítani az írói közbevetés, akkor is rohan a szemünk rajta. Ezáltal pedig felhagyunk azzal, hogy magunkban hangsúlyozzuk a szereplők megnyilatkozásait. Most természetesen magamból indulok ki, de úgy gondolom, pusztán annyival, hogy egy szöveget így tördelnek, a szöveg befogadásának élményét rontják el, mert a szemet befolyásolják vele. Ezt az olvasó talán nem is tudja. Nagyon gépiesen olvastam az egész regényt.

Szerintem az ilyenfajta tördelés kerülendő.


Kép: 

2014. 10. 31.

Goldenblog

Sziasztok!

Idén is neveztem a Goldenblog nevű blogversenyre. Akinek tetszik a blog, azt megkérem, szavazzon, ha van kedve (de természetesen nem kötelező).

A Pszichológia kategóriába került, Írástanácsok - Lexen jegyzetei néven találjátok (tehát megfordítottam a nevet!).

Köszönöm szépen mindenkinek. Itt lehet szavazni.


2014. 10. 19.

Tájleírás

Sokan unják és fölöslegesnek tartják a tájleírásokat, míg mások szeretik, ha az író megteremti a környezet hangulatát. Úgy gondoltam, kell egy poszt a tájleírásokról, már alapból a véleménykülönbség miatt is.

Régen, például Jókai idejében egészen más volt a világ. Jókai Az arany ember elején azért kezdi olyan hosszú leírásokkal, mert akkoriban az emberek nem tudtak mindenről képi információt szerezni. Persze egyáltalán nem biztos, hogy az írók nem lódítottak. Hiszen egy Afrikában játszódó széphistória szerzője vagy magyar nyelvre átültetője a legritkább esetben járt maga is Afrikában. De mivel az olvasó nem tehetett egyebet - és talán nem is érdekelte az igazság -, rábízta magát az íróra. Régen a tájleírások ugyanolyan izgalmasak voltak az emberek számára, mint amikor nekünk ma egy elképesztő tájat írnak le, vagy egy fantasybeli világot. 

És mi van ma? Ma az emberek egyrészt utaznak. Már egy tízéves gyerek a világ több nagyvárosában is járt, többen, mint pár felnőtt ember a 17. században. Másrészt aki nem volt külföldön, az is utánanézhet a dolgoknak az interneten, van mindenről kép. De ami a legfontosabb, akkor is láttunk már helyeket, ha nem is akartuk látni őket. A földrajztankönyv is színes, és ha valaki a világon semmi más sorozatot nem néz, csak a Helyszínelőket, már akkor is megvan neki több város, például New York vagy Miami (ami a valóságban esetleg Los Angeles, de ez már más kérdés). 

Ezért a mai olvasóknak sokszor nincs türelmük tájleírásokat olvasni. Az az igazság, hogy én szeretem a leírásokat, és néha hiányolom is őket. Hiányérzetem van, mikor csak annyit tudunk meg, hogy a szereplő bement a szobájába: valamit szeretnék megtudni arról, hogy díszítette fel a kuckóját. Még olyan háttérről sem felesleges szerintem leírást adni, ami nem sokban különbözik a többitől. Ezekkel ugyanis meg lehet adni a szituáció hangulatát. 

Azt gondolom, kompromisszumot kell kötni, amelyben mind a két fél áldozatot hoz: az olvasó és az író is. Az íróknak el kell fogadniuk, hogy az olvasót nem érdekli ez két oldalon keresztül, és le kell rövidíteniük a leírásokat velősre, tömörre. (Kivéve, ha az indokolt, például egy teljesen fiktív bolygóval kapcsolatban.) Ugyanakkor az olvasóknak türelmesebbnek kellene lenniük. Sokszor van olyan ugyanis, hogy adott pillanatban nem értjük, hogy valamit miért kell elolvasnunk, de az egész könyvet tekintve hozzátartozik annak atmoszférájához, megtudunk belőle dolgokat, amelyeket közben talán ununk, de ha nem tudnánk, a könyv nem lenne ugyanaz. Ráadásul az olvasók, tapasztalatom szerint, sokszor olyasmit is unnak, amit igenis végig lehetne olvasni türelemmel. Például ha egy regény sok évvel ezelőtt íródott, az író mégiscsak ismeri az adott kort (vagy ha mai író, akkor utánanézhet, amiben nagy munkája van), mi pedig, még ha azt is hisszük, nem ismerjük a korabeli város hangulatát. Korhangulat megfelelő érzékeltetéséről korábban már írtam a blogra. 

És ami minket jelen blogban érdekel: Hogyan lehet velősre, tömörre írni egy táj- vagy környezetleírást? Szerintem úgy, ha a a hatásra törekszünk. Például a főszereplő szobáját leírva gondoljuk végig, mitől érdekes a helyiség. Vagy éppen egy teljesen érdektelen, fehér falú szobáról van szó? Akkor ez a lényeg. Azt írjuk le, ami miatt fontosnak találtuk az egészet leírni. Ne felejtsük el, hogy hiába találunk ki nagyon jól egy karaktert, ha nem adjuk át megfelelően az olvasónak. Sokszor előfordul, hogy valami a szemünk előtt lebeg, számunkra a karakter nagyon ki van találva, de az olvasó nem így érzi, mert nem mondtuk el a mi szempontunkból evidens dolgokat (például, hogy a szereplő szobája teljesen rózsaszín vagy sárga). 

Tájleírásnál ne írjunk olyat, hogy a fák zöldek voltak. A szél mindenhol fúj, a fák mindenhol zöldek, az ég mindenhol kék, a víz mindenhol nedves. És mégsem ugyanolyan az Északi-tenger partja, mint a karibi szigetvilág. Miért? Ezt próbáljuk megragadni. 

Mit gondolok a leírásokról? Szoktatok ilyeneket írni? És olvasóként mit szóltok hozzájuk?



Képek:

2014. 09. 23.

Nyelvi babonák

Háttal kezdünk mondatot? Nem, csak szemből... Ezt szoktam válaszolni, ha ez szóba kerül. Biztos láttátok már a Facebookon, vagy valahol az interneten azt a rajzot, amelyen hieroglifákat vés a falra egy férfi, erre a másik rászól, hogy "Hányszor mondjam még, [madár jel]-lel nem kezdünk mondatot!"

Még a nyáron egy barátom beleolvasott az egyik készülő regényembe, és felhívta a figyelmem a szóismétlésekre. Olyan szóhasználattal és hangsúllyal tette ezt (a hangsúlyt én képzeltem hozzá, mert írásban történt a dolog, de egyértelmű volt), mintha a világ legmagátólértetődőbb - ennek a szónak a helyesírásán időnként elfilozofálok... - dolgára hívná fel a figyelmem, nevezetesen, hogy egymás utáni sorokban ne használjam ugyanazt a szót. 

Való igaz, hogy helyenként idegesítő volt. Nem olvastam át az adott részt. Máshol azonban nem értettem egyet vele. Úgy éreztem, azonnal rám szólt olyan sorok miatt is, amelyek valójában nem hangzottak rosszul egymás után. Automatikusan tette szóvá, hiszen ezt tartotta helyesnek. 

De őszintén, mi lesz, ha egy főnevet leírok egymás után kétszer? Nem vonom kétségbe a szóismétlés hiba voltát, de úgy gondolom, ezt a hangzás alapján kell megállapítani. Akkor számítson a szóismétlés jelensége problémának, ha az valóban rosszul hangzik úgy, ahogy leírták, ne akkor, ha a szemünk megakad rajta, hogy "nocsak, itt van ugyanaz a szó még egyszer!", és máris bekapcsol a sziréna a fejünkben. Visszautaláskor például szerintem semmi baj nincs vele.

Dániel erkélyén galambok fészkeltek. Ezek a galambok még a tavasz elején érkeztek, de már fiókák keltek ki az eresz alá rakott fészkükből.

Ebben a most rögtönzött két mondatban én abszolút megtartanám a szóismétlést. Nem csak hogy nem hangzik rosszul szerintem, de még jól is hangzik. Ad valamilyen plusz hangulatot a szövegnek. 

És, ha már itt tartunk, mi a helyzet a háttal, éssel való mondatkezdéssel? Nos, ezt a mondatot is éssel kezdtem, de nem direkt. Nem akartam nyelvi játékot belevinni, így sikerült, de akkor már hadd maradjon. 

Én már a gimnáziumi magyarórán úgy tanultam, hogy az éssel, háttal való kezdés helytelenségét rossznak nevezni nyelvi babona. Amennyire én tudom, ma már a nyelvészek sem küzdenek ez ellen. Persze lehet néhány nyelvművelő beállítottságú köztük ma is, de manapság ba nyelvészet is elég modern és elfogadó az ilyen dolgokkal szemben. 

Én úgy gondolom, a fent említett dolgok nem tekinthetők hibának. (A szóismétlésnél persze attól függ.) Nem kell velem egyetérteni, végül is ha valaki ezeket elkerüli, abból baj nem lesz. De attól hülyét tudok kapni, amikor valaki ír egy lenyűgözően jó blogbejegyzést, teszem azt a tigrisek DNS-ében felfedezett új kémiai anyagról, de akár csak egy egyszerű internetes kommentet is, egy egyébként értelmes, intelligens hozzászólást, és erre jön valaki, aki azt válaszolja neki: "éssel nem kezdünk mondatot" - és ott is hagyja az illetőt az egyébként remek érveivel. 

A de viszont kifejezést direkt nem vettem bele a cikkembe. Alapvetően azt mondanám rá válasznak: ámde, nemde bár... Ebben az esetben nyelvtörténetileg meg kellene vizsgálni, hogy alakultak ezek az elfogadottabbnak mondható alakok. De itt is fenntartom azt a véleményt, hogy baromira lelombozó, mikor látom, hogy valaki beleírja a kommentjébe, hogy de viszont, és innentől nem is veszik komolyan. 

Sikerült nagyon eltérnem a témától. Természetesen én itt a szépirodalomról kell, hogy írjak. A szépirodalomban igenis törekedni kell a jó fogalmazásmódra, de a hátok például egy párbeszédnek bizony fontos részei, hacsak nem robotokat akarsz beszéltetni. Éssel kezdett mondatot pedig még a narrációban sem húznék alá pirossal.

A Nyelv és Tudomány blog ugyan elkülöníti cikkében a beszélt és az írott nyelvet, és egyáltalán nem a szépirodalomhoz szól hozzá, de érdemes elolvasnia annak, akinek felkeltettem az érdeklődését. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is. Mit gondoltok a dologról? 

2014. 09. 08.

Író a 21. században

William Faulkner magyarra átültethetetlen idézete szerint "Don't be a writer. Be writing." Lefordítani persze le lehet (ne író légy, hanem írj), de a magyar nyelv sajátosságai miatt egy angolul nem tudó emberrel nem lehet megértetni (maximum hosszú magyarázkodás után, de hát vicceket sem szokás magyarázni), miért is frappáns ez a mondat. (De szeretem az angol nyelvet! A magyart is, csak azt más miatt.) 

Az idézet igazi lényege, ha mégis beiktatunk egy kis magyarázkodást (de tényleg viccesebb ez egyszerű nyelvtani szerkezetekkel kifejezve), hogy ne olyan ember légy, aki író, tehát íróként aposztrofálja magát, de ez kimerül a puszta létben, sétál az utcán, és ő most nagyon író, hanem írj, légy író ember, mint melléknévi igenév, ne mint főnév - azt hiszem, magyarul így a legfrappánsabb. 

William Faulknernek igaza van. De azért, ha valaki komolyan gondolja a dolgot, az író létet is fenn kel tartani, és nem csak pusztán írással. Vannak emberek, akik megelégszenek egy szűk közönséggel (barátokkal, internetes művészcsoportokkal, blogok olvasótáborával), de ha valaki igazán komolyan gondolja a dolgot, azért többet kell tennie annál, hogy ír. Nem csak pályázatokra kell jelentkeznie (komoly pályázatokra!, nem "kidíszítem a blogodat cserébe"-típusú versenyekre), és mindenféle lépéseket kell tennie az ügye érdekében, de tisztában is kell lennie a modern költőkkel, írókkal.

A jó kapcsolatok sokat segíthetnek bármilyen munka esetén, ez már régi közhely, de én most nem is a kapcsolatépítésre gondolok. Egyáltalán arra, hogy az iskolában 1940-es évekbeli a legkésőbbi mű, amit tanítanak, feltéve, hogy tanult(at)ok Thomas Mannt (jó esetben sikerül befejezni a tananyagot, de ezt nem mondhatja el magáról mindenki). A mai költők esetében nehéz eldönteni, ki lesz majd később évszázados jelentőségű, de ez nem jelent kibúvót legalább a legnagyobbak(nak tűnőek) ismerete alól. 

Túl azon, hogy szerintem illik is mások műveit elolvasni (nem csak poet.hu-n és hasonló helyeken), ha már mi is elvárjuk ezt másoktól (értsd: ha az ember szeretné, hogy egyszer sokakat érdekeljen a verse, nem árt annyi tisztelettel rendelkezni, hogy életében egy-két alkalommal ezért vesz egy irodalmi folyóiratot, amiben valóban a befutott, vagy annak nevezhető költők vannak), profitálhatunk is a dologból. Észrevételem szerint a legtöbb amatőr költő régiesen ír. Mert verset még a költészetért rajongó emberek is többet láttak tankönyvben, mint máshol, és ott bizony régi versek vannak, ezért hajlamos a költőpalánta elhinni, hogy írni így illik. Pedig nem így illik. Ma már más a divat, más az, ahogy szembeszegülnek a divattal, és neked egyiket sem kötelező betartani, ha van saját stílusod, de pusztán tájékozatlanságból ne írjunk régies verseket. 

Mit értek régies alatt? Kizárólag a nyelvezetre gondolok. Nekem aztán mindegy, hogy valaki szabad verset ír vagy hexametert. Írja, amelyiket szeretné. De a szóhasználat sokszor olyan, amilyet nem mondanánk a valóságban, és nem azért, mert egy jól kitalált metafora, hanem mert a szerző azt hiszi, így kell. Pedig nem kell így. 

Tehát nekünk is jól jön a tájékozódás, és illik is. Nem árt tudni, kik alkotják ma azt a közeget, amelynek a részévé szeretnénk válni. Klasszikusokat olvasni fontos és szép, de nem lehet kizárólag belőlük építkezni.

A tizdolog.hu oldalon összegyűjtöttek tíz olyan oldalt, ahonnan tájékozódást kaphatsz a kortárs irodalomról. Mert legyünk őszinték: hiába volt most nagy divat a fenti linken is említett facebookos versmegosztós játék, valójában az ismerőseink nagy százaléka a Szeptember végént és Laár András-költeményeket osztott meg. 

Kosztolányinak meg köszönöm, hogy kölcsönadta Költő a 20. században verscímét, hogy átalakítsam a blogbejegyzésem címévé.

2014. 09. 02.

Írásjelek (folytatás): Pontos vessző [kérésre]

Ez a bejegyzés a legutóbbi, írásjelekről szóló poszt folytatása. Aki azt olvasta, tudja, hogy nem az írásjelek helyes használatáról van szó, hanem az írásjelek használatáról az irodalomban. A bejegyzést egy nyomtatásban megjelent cikk ihlette, az erről szóló információt lásd korábban. Eredetileg nem terveztem többet foglalkozni az témával, de a blog Facebook oldalán kifejezetten kérte az egyik olvasó a pontos vesszőről szóló cikket. 

Tudomásom szerint a pontos vesszőt akkor alkalmazzuk, amikor egyes mondatrészeket jelentésben el akarunk egymástól különíteni, például egy felsorolásban csoportokra bontjuk az elemeket.

Ma hosszú bevásárlást tartottam, és vettem ceruzát, tollat, papírt; kenyeret, tejet, vizet, kávét; tortát, krémest és fagylaltot a vendégeknek; kutyakaját, és nyúltápot.

A vásárolt termékeket felosztotta a beszélő aszerint, hogy melyik milyen jellegű termék, de tekinthetjük a felosztást aszerintinek is, hogy melyiket hol vásárolta helyileg (nem csak bolt szerint, de akár arra is utalhat, hogy másik városba kellett mennie érte), hogy melyiket milyen célra vagy kinek szánja (vendégeknek), sőt, a kutyakaja mellé még bébiételt is oda lehetne írni, ha nem a hely vagy a többi dolog alapján kategorizál, hanem azt gondolja közben magában: ezekkel még dolga lesz: a kutyát, a nyulat és a babát is meg kell etetnie valakinek. 

Ebből tehát látjuk, hogy bár egyes írók ellene vannak a pontos vesszőnek ("A pontosvesszők transzvesztita hermafroditák, amik az égvilágon semmit nem jelentenek. Mindössze azt jelzik, hogy leírójuk járt egyetemre" - Kurt Vonnegut), ki lehet vele fejezni a szereplő olyan gondolatait, amelyeket nem alkalmaz a párbeszédben, hiszen sokat elárul róla, hogy a bébiételt a kutyakaja mellé sorolja-e, vagy a kenyér mellé teszi. 

Én mégis kerülném a használatát. Illetve nem lehet ezt kerülésnek nevezni, egész egyszerűen nem nagyon kerültem még olyan helyzetbe, hogy szükségét éreztem volna a használatnak. Nem szoktam ilyen sok gondolatot belesűríteni egy mondatba. Az én szereplőim biztos, hogy inkább egyenként beszámolnának arról, hogy kivel találkoztak a tejes pultnál, majd utána térnének rá a cukrászdára némi kerülővel, ahol a vendégek személyéről is szó esne. Szerintem így életszerűbb is, mert valójában az emberek nem beszélnek így. És sok esetben talán tényleg nem sokat jelentek. 

2014. 08. 21.

Írásjelek

Az Intelligent Life című magazin egyik száma (2014. március--április) került a kezembe, bár egyébként nem ismerem ezt a folyóiratot túlságosan. Ez ihlette a következő bejegyzést, mivel az említett számban szerepelt egy hosszú cikk, amelyben írók mondták el a véleményüket a különböző írásjelekről, mindenki a saját kedvencéről. Érdekes ötletnek tartom, így úgy gondoltam, én is leírom a véleményemet a különböző írásjelekről. 

Vessző
Ezzel kezdeném, mert nekem, ha választani kell, azt hiszem, ez a kedvencem. A magyar nyelvben sokszor teszünk vesszőt, legalábbis összehasonlítva például az angol, a német vagy a spanyol nyelvekkel. A vessző sok feladatot ellát a közbevetéstől a pontosításig, de nekem a legevidensebb, leghétköznapibb használata miatt tetszik, amikor tagmondatokat választ el egymástól, vagy gondolatok határán tűnik fel, esetleg a felsorolás eleminek élén áll, tehát a kikerülhetetlen használatára gondolok (beszúrást másképp is elmondhatunk, ha akarunk, közbevetés helyett külön mondatot írunk, de egyes helyzetekben muszáj vesszőt tennünk, ha helyesen akarunk írni). Persze vannak írók, akik egész regényeket publikálnak vesszők, és egyáltalán központozás nélkül, így a nyelv segítségével adva plusz hatást a tartalomnak, de ez nem az én stílusom. Én szeretem a vesszőket. Szeretem, mert én nem vagyok az a fajta író, aki az olvasóra bízza, hogy fedezze fel a hangsúlyozás összes lehetőségét, és így a különböző értelmeket, amelyek egy szövegben rejlenek, nem vagyok az a fajta író, aki hagyja, hogy az olvasó a saját aktuális hangulata szerint olvassa, amit írtam. Én szeretem a vesszőt támpontként használni. Az egyik tanárom egyszer azt mondta, hogy szerinte nem ideális az érettségin a pontozás, mert ő nem vonna le olyan sok pontot azért, ha valaki egy olyan szót írt j-vel, amit ly-nal kellene, amennyiben az nem tesz különbséget a jelentésben, azonban a vesszőhasználat félreértésekhez vezethet. Szintén ő mesélt egy nőről, aki beperelt egy szerencsejáték-szelvény miatt egy ilyen játékot lebonyolító céget, mivel a szelvény hátán a játékszabályok leírásában hiányzott egy vessző, és ha így írták le, akkor a nő állítása szerint ő úgy is jogosult volt a nyereményre, hogy a követelményeknek csak egy részét sikerült teljesítenie. Én úgy gondolom, hogy a vesszők használatának megértése sok mindent segít megérteni. Aki tudja, hová kell vesszőt tenni, az tényleg érti, amit leír, könnyeben megérti a szabályok lényegét, és könnyebben elsajátítja őket, legyen az helyesírási, vagy másmilyen. És aki ismeri a vesszőhasználat szabályait, tudja, hogy szabadon alakíthat mondatokat, ha máshová teszi azt, vagy másképp szerkeszti a tagmondatokat, és ez számomra jó dolog, bár tudom, hogy nincs mindenki úgy elájulva a nyelvek sajátosságaitól, mint én. Egy angol nyelvi példán jól érzékelhető ennek ellentéte, amikor nem mi döntünk: My sister, who lives in london, has blonde hair. My sister who lives in London has blonde hair. Mindkét mondat azt jelenti, hogy a nővérem, aki Londonban él, szőke hajú. Csakhogy van egy nagyon fontos különbség: ha teszünk vesszőt a londonos információ köré, az azt jelenti, hogy a nővérünk, aki mellesleg Londonban él... stb., azonban az, ha nem teszünk, azt jelenti, hogy több lánytestvérünk is van, és közülük annak van szőke haja, amelyik Londonban él. Én nagyon szeretem a vesszőket.

A többi írásjelnél óvatosságra intem az írókat, de semmiképpen nem arra, hogy egyáltalán ne használják őket. 

Pont 
Néhány szerzőnek nagyon nehezére esik a mondat végére érni végre, pedig ez idegesítő tud lenni. Egyébként egyáltalán nem mindegy, hová tesszük a pontot. Ez ugyanis, akár verset írunk, akár prózát, megadja az olvasás ritmusát. Ha rövid mondatokat írunk, azzal lassítjuk az ütemet, ha hosszút, akkor az gyorsan megy, kivéve, ha sosem érünk a végére, mert az már zavaró. A rövid mondatokat sokan használják az izgalom fokozására, de ez csak akkor hatásos, ha nem ez az egyetlen eszköz (értsd: ha van alapja a dolognak, és az adott rész tényleg izgalmas a szövegben). Szerintem kényelmetlen azt olvasni, mikor ezt túlzásba viszik. Nagyon "szenvedősnek" tűnik, ha mindig csak rövid mondatokat írunk, főleg, ha azok egyetlen főnévből vagy igéből állnak. Megfelelően használva persze meglehet a helyük és jogosultságuk.

Felkiáltójel
A felkiáltójelnél meg kell találni a tökéletes egyensúlyt. Kérdezték már tőlem kommentben, mért gondolom, hogy felkiáltójelet nem szabad használni. Nem ezt gondolom, csak azt, amit a fent említett cikkben az egyik író is mondott: ha valaki sokat használ, nem fogják észrevenni az olvasói, amikor tényleg lényeges. Mint amikor a pásztorfiú farkast kiált. Én ritkán használom, és nem értek egyet azzal sem - függetlenül attól, hogy így tanítják-e az iskolában -, hogy a felszólítások végére feltétlenül oda rakni. A felszólításoknál a szándék alapból is látszik, fölösleges ezt külön jelezni, és a legtöbb ember nem is használja így cikkekben, sőt könyvekben sem. Nem arról beszélek, hogy felkiáltójelet soha, semmilyen körülmények között nem lehetne használni. Arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy a felkiáltójel nagyon gyakran azon amatőr írók eszköze, akik szeretnék, ha az olvasók megéreznék azoknak a mondatoknak a súlyát, amelyekbe nekik, íróknak ezt valójában nem sikerült beletáplálniuk.

Három pont
Erre is azt mondanám, hogy nagyon sokszor túlzása viszik, és ennek az oka is hasonló. Az író szeretné, ha az olvasó érezné a sejtelmességet, de nem biztos benne, hogy ezt egyszerű nyelvi eszközökkel (amikbe most ne számoljuk bele a központozást a könnyebb fogalmazás érdekében) is sikerült-e véghezvinnie, ezért három pontot tesz a mondatai végére. Időnként persze helyénvaló a használata, például a következő, általam rögtönzött mondatban:
- Na, és John mit szólt ehhez a... dologhoz? 
Itt látjuk, hogy a szereplő keresi a szavakat. De Louis Sachar is három ponttal zárta le egész regényét, a David nem hagyja magát címűt: "Szerintem inkább almára hasonlít [a vágódeszka - a szerk.] - jegyezte meg Larry. - Persze nem az amerikaira, hanem a zambiaira. Akkor ettem olyat, amikor Zambiában laktunk." [Sajnos a könyvből nem derült ki a fordító neve, különben közölném.] Itt azért jogos a lezárás, mert két dolgot tudunk meg a pont-pont-pontból. Egyrészt azt, hogy Larry még hosszan folytatni fogja a mesélést, hiszen a regény során mindig így tett. Ezzel a pon-pont-pont megoldással ugyanis úgy is érezhetjük magunkat, mint egy film végén: érezzük, ahogy Larryéktől eltávolodik a kamera, és szavai elhalkulnak. Egy apró írásjellel Louis Sachar képszerűvé varázsolta a befejezést. A másik pedig nem is egyfajta tudás, hanem egyfajta érzés, amit az író így közvetít: egy amolyan fejcsóválós "jaj, ez a Larry"-szerű érzés. Az olvasók ugyanis tudják, hogy Larry hazudik, sőt, mindig hazudott, amikor az utazásaikról beszélt. Vannak tehát jó példák a három pont alkalmazására, de vigyázni kell vele, mert az olvasó könnyen úgy érezheti, hogy hülyének nézi őt az író, és azt hiszi, magától nem jött rá, hogy most gyanakodnia, vagy félnie kellene. Erre érdemes ügyelni.

Sok más írásjel létezik még, én most ezekről írtam. Később talán még szóba kerülhetnek egyéb típusúak is.




Kép: picjumbo.com; rajta: iPjone S5

2014. 08. 16.

Facebook oldal

Kedves Olvasóim!
Úgy döntöttem, megpróbálkozom egy Facebook oldallal. (Lexen Jegyzetei - Írástanácsok Blog néven.) Azért gondoltam erre, mert - biztos észrevettétek -, néhány dolgot megváltoztattam a blogon. Nem csak a dizájnra és a szembetűnő, elsőre jól látható dolgokra gondolok, de kitöröltem néhány posztot is, főleg az olyanokat, amelyek arról szóltak, hogy mikor érkezik következő bejegyzés, vagy ahol megkérdeztem, miről olvasnátok szívesen és hasonlók. Ezeket mostantól csak ott fogom posztolni, mert úgy érzem, jobb, ha itt valóban csak a témába vágó posztokat publikálom. Megkérlek benneteket, legyetek szívesek, keressétek fel, és akik regisztráltak (persze nem csak ők), jelöljék be, hiszen akkor tudjátok követni az eseményeket. 

Köszönettel:
Lexen

2014. 08. 10.

Korszakábrázolás

Korábban már írtam egy posztot arról, hogyan lehet jól érzékeltetni egy adott kor hangulatát egy regény vagy novella esetében. Természetesen ez elsősorban akkor nehéz kérdés, ha az írás nem az író idejében játszódik, bár megjegyzem, abban az esetben sem ügyel rá minden amatőr szerző, hogy visszaadja például egy adott város hangulatát. 

A múltkori cikkben arról is hosszan írtam, mit tegyünk, ha a cselekmény nem abban az országban játszódik, ahol élünk. Most inkább az időszakról fogok, de tulajdonképpen ilyenkor is fontos a tér, hiszen például az ókori Római Birodalomban játszódó történetben az író nyilván a helyszínt sem ismeri igazán, még akkor sem - bár akkor áll hozzá a legközelebb -, ha a mai Rómában él. 


Nagyon sokat magamtól nem tudnék már hozzátenni a korábban leírtakhoz, így most egy televíziós sorozatot hívok segítségül, hogy például használjam. Persze nem kritikát írok róla, még azt sem állítom, hogy minden epizódja jó, de tény, hogy én szeretem. Nem is a cselekményvezetése a lényeg, hanem a kor ábrázolása. A Murdoch nyomozó rejtélyeiről (Murdoch Mysteries) van szó, ami az 1890-es években játszódik, illetve az évadok során átlépnek 1900-ba, és az azt követő két évbe. Kanadai sorozat, így Torontóban játszódik, és érdekes időszakokat vezet be, például azt, amikor a hoki játékosok nem kaptak fizetést a játékukért, és kifejezetten ellenezték az emberek, hogy sportolóknak fizessenek bármilyen sportág űzéséért, vagy például látjuk, hogy egyes betegségekről mi a korabeli orvosi álláspont. Ezek fontos szerepet szoktak játszani az adott bűnügy megoldásában, mert sokszor ez a bűncselekmény nyitja. (Aki még nem találta ki: ez egy kosztümös krimi sorozat.) Viszont az alaphangulatot apróbb dolgok adják meg. Olyasmik, amiknek időnként utána is néztem, és beigazolódott, hogy amit állítanak, igaz. Például ilyen William McGonagall esete. Ő egy fűzfapoéta, a világ legrosszabb költőjének csúfolták. Ez csupán úgy derült ki, hogy az egyik áldozat ezt a kötetet tartotta a kezében. És volt valami köze a bűnügyhöz? Semmi.

A szereplők Oscar Wilde-darabot néznek, vagy Puccini egyik operáját, a női olvasók körében hatalmas lázat vált ki Bram Stoker regénye, a Dracula, és mit reagál erre a felügyelő? Meglepődik, hogy a színházi ruhatáros (vagy valami ilyesmi, nem emlékszem pontosan) írt egy könyvet. Ez két dolog miatt jó. Egyrészt mert beleillik a felügyelő karakterébe (nagy színházrajongó, akiről elképzelhető, hogy ismerjen egy olyan színházi dolgozót, aki nem a társulat tagja), valamint mutatja, hogy az azóta már természetessé vált tény akkoriban milyen meglepő volt, vagy hogy akkor hogyan ismertek egy embert. Nem találtam róla infót, hogy tényleg igaz-e, amit a felügyelő állít, néha vannak apró csúsztatások, de inkább csak az időben, például Arthur Conan Doyle háromszor jelenik meg a történetben, és megtört férfiként ábrázolják, aki elvesztette a feleségét, és szellemeket próbál idézni, pedig ez csak a világháború után lesz igaz. De az továbbra is érdekes, hogy a kor legnagyobb írójának nevezi az egyik szereplő. Hogy ő volt-e a legnagyobb író, most nem vita tárgya, de a korabeli népszerűségét mutatja. (Hangsúlyoznám: a sorozat Torontóban játszódik, nem Angliában.) Mr. Doyle egyébként hasonlóan néz ki, mint a valóságban. Ahogy a legtöbb valós karakter. Csak némi ízelítő a valós szereplők névsorából: Henry Houdini, Alexander Graham Bell (a telefon feltalálója), Tesla és Edison fizikusok, a fiatal Churchill, Jack London, Henry Ford és még sokan mások. Nem az a jó bennük, hogy feltűnnek (és páran visszatérő vendégszereplők is), mert már kezdenek hihetetlenül sokan lenni, (ki találkozik ennyi ismert személlyel?), hanem hogy nem mindig azt teszik, amit várnánk, vagy egyes esetekben csak megsejtetnek valamit. A Wright fivérek csak mint egy egyelőre használhatatlannak (de a legfigyelemreméltóbbnak) tűnő ötlettel rendelkező páros tűnik fel (aki esetleg nem tudná, ők nagy alakjai az irányítható repülőgépek feltalálásának), Guglielmo Marconiba csak belebotlanak egyszer, teljesen az adott epizódtól függetlenül, ahogy távcsövében nézeget (mindössze azért van ott, hogy elvonódjon a figyelmük a gyilkosról, de persze nem direkt), Bell pedig nem elsősorban a telefon kapcsán jeleskedik a neki szentelt epizódban (bár fontos szerepe van a hangátviteli eszközökkel kapcsolatos kérdésekben is), hanem mint siket tolmács fordít, mert az egyik tanú egy siket nő (Graham Bell anyja és felesége valóban siket volt). És ha már ott tartunk, megtudjuk a nézeteit is a kérdésben (szerinte a siketeknek meg kellene tanulniuk beszélni), amiből kikövetkeztethetjük a korabeli helyzetet is.

Nem utolsó sorban a sorozat egy több részes regénysorozaton alapszik (Maureen Jennings írta, sajnos magyarul nem jelent meg, illetve, ami nagyobb baj, hogy én angolul sem találtam meg sehol), amelynek alapja egy valós ontariói detektív, aki forradalmasítja a bűnügyek megoldását. Kanadában ő alkalmazza először azt a módszert, hogy ujjlenyomatokat vesz a helyszínen és a gyanúsítottaktól is. Módszereit nem ő találja ki, mint kiderül, a Scotland Yardon már alkalmazzák egy ideje, de saját kollégáinak még el kell magyaráznia, és az ujjlenyomatos adatbázis (értsd: papírcetlik) még nem túl nagy. Ne felejtsd el tehát a főszereplőd saját foglalkozásának, lakásának, körülményeinek stb. akkori állapotát is érzékeltetni!

A lényeg, amit le kell szűrni ebből a cikkből: ha korabeli embereket szeretnél korabeli környezetben, nézz utána mindannak, amiket a fent linkelt korábbi cikkben már leírtam. De nem kell mindent erőszakosan belegyömöszölni a történetbe. Elég, ha a főszáltól teljesen függetlenül megemlítenek egy akkori nézetet, népszerű darabot, vitás kérdést, politikai eseményt, ha vásárolnak egy akkoriban népszerű ruhadarabot, vagy ha az egyik szereplő megjegyzést tesz arra, amit a másik olvas vagy hallgat (ilyen volt ebben a sorozatban a ragtime zene például). Amit azóta már ismerünk, és természetesnek érzünk, az nem mindig volt így. Ennek bemutatása jó eszköz lehet a kor érzékeltetéséhez. Például tudtátok, hogy a regények csak nem régóta tagjai a magas irodalomnak? Az 1800-as években egyesek még kifejezetten erkölcsromboló irodalomnak tartották (persze nem volt mindenki ilyen végletes állásponton). Szerezzetek tudást a korról, apróságokat, és rejtsétek el a cselekményben. Nem kell, hogy köze legyen a fő cselekményhez, elég ha nem erőltetett.

Akinek kedvet csináltam, erről a sorozatról van szó:

2014. 07. 30.

Austin Kleon: Lopj úgy, mint egy művész (10 tanács a kreativitásról)

Ismét egy könyvről fogok posztot írni. A Lopj úgy, mint egy művész című könyvet ajándékba kaptam, és - bár mint ajándéknak, továbbra is örülök neki - egy kis csalódást okozott. Először is a mérete. Ez egy kis könyv, amit pár óra alatt el lehet olvasni (én például ezzel űztem el az unalmam, miközben az okmányirodában várakoztam, hogy sorra kerüljek). A tényleges tartalom kevesebb, mint 150 oldal, és egészen kis alakú, sok képet és dizájnelemet tartalmazó könyvről beszélünk. 

Nem azt mondom, hogy haszontalan. Egy nagyon jó ötletet biztosan kaptam belőle (nem árulom el, mit, mert azért tényleg olvassa el, akit érdekel). De a könyv címe csupán a benne lévő tíz tanács egyike, tulajdonképpen az egyik fejezet címe. Pont egy olyan fejezeté, amely nem mondott számomra sok újat.  Azt hiszem, csak azért lett ez a címe, mert ez hangzott a legjobban. Műve végén az író megosztja velünk, mik azok az ötletek, amelyekből nem lett fejezet. Közülük sokról ki lehetett következtetni, hogyan került ki az alkotási folyamatból, de egyes ötletekről egyszerűen nem tudom belátni, miért nem írt, és ha nem írt, minek mutatta meg a végén, hogy kihagyta.

Valahogy én többre számítottam, de azt hiszem, tudom azoknak ajánlani, akik nem sok ilyen könyvet olvastak még, vagy akik kissé szkeptikusak a kreatív írásról szóló könyvekkel, és először egy rövidebb példánnyal szeretnék meggyőzni magukat. Austin Kleon ugyanis a többi hasonló könyvhöz képest kevés újjal rukkol elő. Minden, amit mond igaz, és biztos vagyok benne, hogy sok ember számára nem egyértelmű, hiszen nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy túl sok kreatív írásos könyvről írtam már kritikát, de az az igazság, hogy ennek a műnek egy-egy fejezete olyasmi, amit én egy-egy blogbejegyzésnek szánnék. (Persze, hiszen az egész bevallottan jegyzetlapokból, firkálásokból állt össze.) 

Ami tetszett benne, az az, hogy beszél az internetről, és a technikáról. Nagyon modern a szöveg, látszik, hogy valóban a mai olvasónak íródott, a mai világba helyezi a művészt, akinek szól (aki egyébként nem feltétlenül író). Azok az ötletei, amelyekre én azt mondom, hogy jók, és amelyek miatt érdemes elolvasni a kis kötetet, azok Austin Kleon internettel, számítógép-használattal kapcsolatos írásai. 

Egyébként meg nagyon őszinte, és egyszerű - a szó pozitív értelmében: nem körülményeskedik, nem akarja előadni úgy, mintha nagyon nagy titok birtokában lenne. Egyébként, ha megnézzük az angol alcímet (10 Things Nobody Told You About Being Creative, azaz 10 dolog, amit senki nem mondott el neked a kreativitásról), értem, hogy az író nem akar megtanítani írni, hanem az egyetlen célkitűzése kíméletlenül őszintének lenni, és ez sikerül is, de valahogy én akkor sem éreztem azt, hogy bármikor falhoz csapott volna a nagy őszinteségével. Én azért a dizájnelemeket egy kicsit csökkentettem volna, de ezektől eltekintek, mert ha jó a tartalom, nem igazán érdekel, én csak a benne lévő szövegről írok kritikát.

Mindenképp megérte elolvasnom, mert ki fogom próbálni azt, amire a fentiekben jó ötletként hivatkoztam. A vásárlónak nem biztos, hogy megérte a 2900 forintot (épp ezért a dizájnelemeket csökkenthették volna, mert attól is csak drágább egy könyv), de intelligens kis ötletgyűjteménynek találom mindezt, és biztos vagyok benne, hogy a zsebkézikönyv megjelenésével is többet segít egy alkotó művésznek, mint például a Kreatív írás - Mesterfogások íróknak című könyv, amelyről rossz véleményem volt. 

(Ennek a könyvnek is ott van a végén az a tipikus jegyzetoldal, amit sosem fogok megérteni. Van, aki könyvbe jegyzetel?)

Austin Kleon: Lopj úgy, mint egy művész! 10 tanács a kreativitásról
(Steal Like an Artist - 10 Thing Nobody Told You About Being Creative)
HVG Kiadói Rt., 2013.

2014. 07. 19.

Versek vs. próza

Észrevettétek már, hogy sok olyan könyv van, amely útmutatóul szolgál a regény- és novellaíráshoz, de ehhez képest minimális számú az ilyesmi versekkel? Én igazából olyat még nem is láttam, interneten sem. Nem arról van szó, hogy állandóan ilyeneket kell olvasni, de szerintetek mi az oka ennek? Ti írtok verseket? Szerintetek arról nehezebb magyarázni?

2014. 07. 03.

A túl gyors történet

- negatív példa - 
Laura az erdőben sétált, és már jó hosszú ideje ment, amikor találkozott egy idős asszonnyal.
Hosszan beszélgettek. Segíteni akart neki, mert úgy látta, a görnyedő asszony nem bírja a rőzsét, amelyet cipel. Mikor azonban át akarta venni tőle a nehéz cuccot, a nagy gonddal összekötözött gallyak széthulltak, és az asszony nagyon mérges lett. Felegyenesedett, és elátkozta Laurát, mert, mint kiderült, az öregasszony boszorkány volt. 
  Laura hazarohant, magára zárta az ajtót, és egész nap csak sírt. Nem derült ki, milyen balszerencse fogja majd sújtani, ezért nem mert egy hétig kimozdulni a kis fa házikóból, és nagyon meg volt ijedve. Ez alatt a hét alatt végig sírt. Aztán végül mégis kimerészkedett. 


Nem fog kiderülni, hogy mi a boszorkány átka, mert ezt a történetet most csak rögtönöztem. Azért írtam, hogy például szolgáljon a most közlendő cikkhez. Nem egyszer előfordult ugyanis, hogy a neten azt láttam, valaki egy ilyen (erre még visszatérünk) történetet publikál, és esetleg véleményt kér róla, vagy szeretné, ha elolvasnák. 

Az "ilyen" alatt azt értem, hogy túl gyors a történet. Talán a fentiekben nem lehet ezt jól érzékelni, de igyekeztem írni egy ilyen értelemben hibás történetet. Másét nyilván nem fogom ide tenni, hiszen nem a sértegetés a célom, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a fentiekben olyan nagy ugrásokat alkalmaz az író (most én), mint hogy a főszereplő egy hétig csak sírt, hogy beszélgetett az öregasszonnyal, vagy hogy arról hirtelen megtudjuk, hogy az boszorkány, illetve, hogy Laura már fáradt a sétától. Ezekkel az ugrásokkal kimarad mindaz, amivel életet lehet lehelni a történetbe. Ha nem fontos a mese szempontjából, hogy Laura merre járt, és miért bolyong hosszú ideje az erdőben, nem kötelező leírnod, de az nem árt, ha a lábfájást, vagy hogy megszomjazott, érzékelteted. Az öregasszony átváltozása boszorkánnyá szintén lehet nagyon látványos, ráadásul az egész történetből kimaradt a karakterek külső leírása. (Vannak híres regények, melyekből ez kimarad, de én jobban szeretem, ha van.)

Ezen kívül az eltelő egy hét alatt az ember érzelmei általában nem egységesek. Fel lehet villantani, akár röviden is, hogy Laura először a saját ügyetlenségét okolja, majd az öregasszonyt, később csak egyszerűen kétségbe esik, aztán butának tartja magát, hogy elhitte ezt az egész elátkozós históriát s a többi. 

A lényeg: az ilyen részeket sokan átugorják, mert unalmasnak hiszik őket. Pedig ha ezeket megírják, azzal éppen azt érik el, hogy a szereplők gondolataiba, érzéseibe lássunk, hogy egyéb érzékeket, például a tapintást (Laurának sajog a lába, szomjas) is segítségül hívjunk. A beszélgetésből pedig ne legyünk restek párbeszédet kreálni.

2014. 06. 02.

Karaktertervezés és hitelesség

Mikor szereplőket találunk ki, fontos, hogy apró részleteket is tudjunk rólunk. Ha igazán árnyalt karaktert
szeretnénk, többet kell tudnunk róla, mint az olvasónak. Neki apró megjegyzésekből, párbeszédek részleteiből elég megsejtenie a szereplő egy tulajdonságát. Számára nem fontos, hogy egy mellékszereplő sárkányrepülőzött-e már, ha ennek semmilyen köze nincs a történethez. Épp csak egy fél mondatnyi megjegyzés hangzik csak el a sárkányrepülőzésről, de az fontos, hogy ez a karakter hozza szóba, hogy neki jut eszébe a sárkányrepülőzés példája, ő ért hozzá. 


Lényeges, hogy az író sokat tudjon a szereplőjéről. Az olvasó mindezt nem fogja persze kijegyzetelni, sőt akár nem is fog a regényben vagy novellában megjelenni minden tulajdonság. Az egésznek a hitelesség a lényege: a karakter így lesz kerek egész, az olvasó így fogja emberinek érezni, azt fogja tapasztalni, hogy meg tudná mondani, hogy adott szereplő mit cselekedne egy regényen kívüli helyzetben. 


Az írásnak nincs kialakult módszere. Itt közölni fogok egy kérdőívet, amely segíthet a karaktered könnyebb megalkotásában. Persze egy pillanatig sem állítom, hogy a nagy írók ugyanezt csinálták - azt meg végképp nem, hogy a nagy írók mind ugyanazzal a módszerrel dolgoznak. Sőt, még azt sem, hogy én ezt használom, mert a blog kedvéért állítottam össze. Azonban nagyon hasznos volt, mert miközben írtam, rájöttem, hogy az egyik karakterem (aki ugyan mellékszereplő, de fontos) rokoni kapcsolatait elfelejtettem kitalálni, szegény csak lebeg a történet világában. 

Van olyan ismerősöm, aki szerint az iylen teszt nagyon kötött, és nem lehet megfelelően alkalmazni. Ez igaz is. Nem hiszem, hogy van olyan regény- vagy novellaötlet, amelynek minden karakterén végigjátszható az összes kérdés. Mégis a kérdőív használatát javaslom. Ez alapján legalább látod, miket kell végiggondolni. A dolog nehézsége abban rejlik, hogy minél több szereplőt megtervezzünk így. Nem csak a főszereplő, és annak három legjobb barátja a fontos, hanem minél több egyszerű mellékszereplő, aki a történet közegében mozog. Regényeknél persze több szereplőről beszélünk, mert ott a mellékszereplőknek nagyobb a befolyásuk. 

A kérdőív alapvetően nem az én ötletem, ilyet sokan csináltak már, itt van például egy másik angolul. Ezt a tesztet is átfutottam, mikor megalkottam a sajátomat, de az itt magyarul olvasható teszt NEM ennek a fordítása, hanem teljesen saját írás. 

Az én javaslatom az alábbiakban olvasható. Alatta még folytatódik a poszt.
[Megjegyzés: elnézést, hogy kissé szétcsúszott a formázás. Minden pöttyel jelölt sor külön gondolat, még ha néha beljebb is csúszott egy-kettő.]

Család, életkörülmények
·         Milyen a viszonya az apjával?
·        És az anyjával?
·     Testvéreivel, ha vannak? (rivalizálás, megegyezik-e a baráti körük, stb.) Ha nincsenek, szeretett egyke lenni? Mi erről a véleménye?
·       Házas? Van párkapcsolata?
·       Van házi állata?
·        Hol él? (város, falu, stb.)

      Mit gondol a helyről?

·         Milyenek az anyagi körülményei?
·         És ő maga gazdagnak érzi magát? Mi a saját véleménye erről?
·         Milyen a lakása? Rendet tart? Hogy néz ki? Színes-e, vannak-e dísztárgyak, gondosan be van-e rendezve, érdekli-e, hogy stílusos legyen a környezete, vagy inkább csak praktikus? Fölösleges hülyeségnek tartja a dísztárgyakat, esetleg gyűjti őket? Stb.
·         Milyen volt a gyermekkora? Hogy emlékszik rá? (Ha felnőtt a karakter.)
·         Mekkora a családja? Mennyire tartja a kapcsolatot a rokonsággal? Fontos ez számára?
·         Szülőföldjén/-városában él? Ha nem, mióta?

Munka, karrier
·         A munkájával kapcsolatban:

              elégedett vele?
              mi a célja, hová akar innen tovább menni?
              érdekli, amit csinál? lelkes? vagy csak rákényszerült? vagy valaha érdekelte?

·         Milyen a viszonya a főnökével/beosztottjaival?
·         Érdekli-e a hatalom és a befolyás?
·       Ért-e az irányításhoz? Inkább azt szereti, ha megmondják mit csináljon? Vagy valahol az arany középúton?  (nem csak munkában) Szeret együtt dolgozni másokkal?

Emberi kapcsolatok
·         Van példaképe?
·         Ki a legjobb barátja? Van neki egyáltalán? 
·         Ki az ellensége / kit nem kedvel?
·         Milyen tulajdonságokat becsül?
·         És melyek azok, amelyeket nem szeret?
·         Milyen a viszonya a másik nemhez? Nőcsábász/férfifaló? Vagy inkább félénk?
·         Milyen az ízlése? Milyen nők/férfiak tetszenek neki?
·         Mit gondol a tiszteletről és a tekintélyről? Udvarias-e?
·         Nagyobb társaságban szeret szerepelni, vagy inkább meg se szólal?
·         Szabadidejében inkább egyedül van, vagy másokkal?
·         Sok barátja van? Népszerű? És ő annak érzi magát?

Szabadidő, érdeklődési kör
·         Miket szeret? (műfaj, stílus, valamilyen jellemző vonás)

                    zene
                    film
                    színház
                    könyv
                    stb.? (akár ezeket sem?)

·         Mi a hobbija? Szabadidejében mivel foglalja el magát?
      Gyűjt valamit?
·         Mi érdekli, mi nyűgözi le?
·         Mit sportol? Mennyire veszi komolyan, és milyen rendszeresen űzi? Sportol egyáltalán?

Egyéb emberi tulajdonságok, képességek
·         Van valamilyen betegsége? Vagy korábban volt valamilyen súlyos dolog? Lett szövődménye?
·         Mennyire érdekli saját külső megjelenése? Mennyire hiú? Érdekli-e a divat?
·    Milyen a humora? Kifinomult? Minden apró ostobaságon nevet? Nehéz megnevettetni? Inkább cinikus? Gúnyolódik, vagy szereti mások lejáratását? Nem szereti a viccet?
·         Mire vágyik? Van valamilyen vágya?
·         Mik a félelmei?
·         Milyen embernek tartja magát? (a következők szerint)

                      eredményes/sikeres?
                      becsületes?
                      bátor?
                      magabiztos? (saját maga szerint van-e önbizalma)
                      optimista? (SAJÁT MAGA SZERINT!!) 
                      szép/elégedett a külsejével?
                      öreg/fiatal?
          (Ne felejtsd: a fenti hét tulajdonság saját maga szerint!)

·   Van valamilyen jellemző szófordulata? Mi jellemző a beszédére? Hadar? Tájszólásban beszél? Sokat káromkodik? Lassan beszél? Ritkán szólal meg magától? Időbe telik, mire válaszol?
·         Van-e téma, amiről gyakran beszél? Esetleg sokat panaszkodik? Inkább szeret bókolni? Stb.
·         Milyen a viszonya az állatokhoz?
·         Mit gondol a vallásról? Vallásos? És a családja?
·         Mennyire türelmes?
·         Hogy néz ki? (Mindig így nézett ki?) Van-e valamilyen külső sajátossága?
·         Hány éves? Mikor van a születésnapja? (Legalább hónap-nap.)
·         Milyen a testalkata? Kövér, sovány, alacsony, magas, izmos?
·         Vannak-e különleges élményei?
·         Hisz-e a babonákban, természetfeletti dolgokban, jóslásban, stb.?
·         Érte-e valami tragédia valaha? Hogy dolgozta fel?
·         Van valamilyen készsége/tehetsége?
·         Van olyan dolog, amiben nem tehetséges, de szívesen értene hozzá?
·         Van valamilyen függősége?
·         Szorgalmas?
·   Van jogosítványa? Mit vezet? Tud  valami különleges járművet vezeti? Van esetleg hajója, yachtja, helikoptere, szokott sárkányrepülőzni?


 És ami nagyon fontos: mi a motiváció? Miért segíti a főszereplődet? Csak úgy, mert te kitaláltad? 

      Gyakori jeleneteknél érdemes jegyzetelned. Például a legelső regényben, amelyet tényleg végig is írtam (meg a folytatásában is) visszatérő jelenet volt, hogy pár szereplő együtt ment haza autóval. Ha feltételezzük, hogy mindig azonos útvonalon haladnak, akkor mindig ugyanannak a személynek kell először kiszállnia, ugyanannak másodszor, és így tovább, betartva a sorrendet. Felírtam magamnak ezt a sort. Eldöntöttem, hogy például az először és a másodszor kiszálló ember mennyire lakik messzire egymástól. Ez azért volt fontos, mert ez az autóút a könyvemben mindig beszélgetésekre adott alkalmat, és fontos volt, hogy ilyenkor kik azok, akik utoljára maradnak, ki száll ki legelőször lemaradva ezzel a többi információról, és mennyiről marad le, értsd a többi szereplő mennyire lakik messze tőle és egymástól. Mikor száll ki a leginkább hangadó ember, kit fognak először kibeszélni? Mikor váltanak témát? Figyeljétek meg, hogy minél jobban fogy a társaság, a téma egyre inkább kezd elcsöndesedni, és újabb témák jönnek fel, amelyekről azok lemaradnak, akik elsőként távoztak a társaságból. Vagy épp megmarad az eredeti téma, de némi hangulatváltással. (Nem árt néha egy kicsit megfigyelni a világot, vagy akinek nem megy magától, olvasgatni egy kis pszichológiát.) Ez egy konkrét példa volt, amelynek részleteit én akkor fontosnak tartottam följegyezni. Ennél persze egyszerűbb adatokat is érdemes felírni, hogy nehogy ellentétes dolgokat állíts. Én például mindig felírom, melyik szereplőmnek melyik hónap melyik napján van a születésnapja, de nem árt megjegyezned mindazokat a dolgokat, amelyeket már egyszer említettél: ki kinek a padtársa, melyik folyosó melyik szobába vezet, melyik ablak milyen tájra néz és a többi. A feladat, hogy megtaláld a saját írásodban az ilyen jeleneteket. 

2014. 05. 20.

E/1.-ű írásmód [kérésre írva]

Az E/1.-ű mesélő mindig is népszerű volt, hiszen ennél közelebb nem lehet kerülni egy karakter gondolataihoz. Én mondjuk nem szeretek így írni, és érdekes kérdés, hogy mennyire távolodnánk el a szövegtől, ha teljesen ugyanazt a szöveget, amit korábban E/1.-ben alkottunk, néhány névmáscserével és nyelvtani egyeztetéssel átalakítanánk E/3.-ű szöveggé, de semmit nem változtatnánk benne. 

Elsőként érdemes eldönteni, hogy az egész csak egy fiktív narratíva-e, azaz van-e konkrét helyzet, amelyben a főszereplő elmeséli a vele történteket, vagy ez így nincs eldöntve, nincs konkrét oka annak, hogy miért mesél. Második esetben azért történik a mesélés, hogy mi, olvasók informálódjunk, de a szereplő tulajdonképpen nem meséli a történetét, csak átéli előttünk. Ennek egyik ritkább altípusa, mikor a szereplő jelen időben meséli el, mi folyik éppen körülötte. A második esetben egy kissé anekdotikusabb a hangnem. Ilyenkor megeshet, hogy a könyv vagy novella végét kapásból lelőjük a kerettörténettel. Például Stevenson A Kincses-szigete azzal indít, hogy a főszereplő felnőttként leírja a vele gyermekként történteket. Így tehát biztosak lehetünk benne, hogy ő nem hagyja ott a fogát az eseménysorozat következtében. Persze nem kötelességünk lelőni a poént. Nagy Katalin Intőkönyvem története című könyve tulajdonképpen egy terjedelmes levél, azonban azt nem tudjuk meg, hogy a főszereplő lány milyen választ kap majd minderre - sőt, még a kerettörténet sem minden részletre kiterjedően alapos: pár dolgot már ismert tényként ír. 
Amennyiben az egyik szereplőnket választjuk mesélőnek, fontos az ő elhelyezése a történetben. Ő ugyanis nem kívülálló elbeszélő, hanem olyasvalaki, aki csak a saját véleményét tudja közölni, például egy külső leírásban, vagy például az olyan esetekben, mikor más szereplő cselekedeteit gúnyosnak, elszántnak, bánatosnak, stb. látja. Nem tudhatja, mit gondol a másik. Az E/3. elbeszélőnek is van ilyen aspektusa. Én például szeretek így írni: azzal találkozunk, amit a főszereplő lát és gondol, de E/3.-ben. Visszatérve az eredeti témához: még egy szoba leírása is arra korlátozódik, amit a harmadik személyű beszélő megpillant belőle. 

El kell döntenünk, hogy a mesélő mondja, avagy írja a történteket. Szóhasználata mindkét esetben fontos, hiszen, ha jól csináljuk, jellemzi a karaktert. A legjobb példa erre a Salinger-féle Zabhegyező, amelyben a főszereplő azt mondja magára, hogy "olyan tetű a szókincse". Úgy hallottam, Mark Twain volt az elsők egyike, aki felismerte, hogy a szereplője nyelvjárásban és csúnya szavakat használva kell, hogy beszéljen, és ennek megvalósításával néhányakat felháborított. Daniel Keyes híres regényét, a Virágot Argelnonnak című művet én ugyan nem olvastam, de egy ismerősöm állítása szerint a főszereplő tudati leépülését a könyv vége felé egyre romló helyesírása jelzi. 

Nehéz feladatra vállalkozik az, aki elhatározza, hogy egyetlen szereplő szemszögét fogja használni, azonban úgy, hogy abból minden kiderüljön, és az olvasó számára a többi karakter is érthetővé váljon. Ám akinek ez sikerül, az sok esetben remek művet ír.