2014. 01. 19.

Az eredetiség védelmében

"Hol van ma már az eredetiség? Már mindent kitaláltak, ezért nekem már nem lehet - és így nem is kell - semmit." Sokadszor fogom ismételni magam, de nagyon elegem ebből a fajta hozzáállásból. 
  Oscar Wilde is megmondta, hogy azért muszáj önmagunknak lennünk, mert mindenki más már foglalt. Na meg az eredeti mindenkit érdekel, de a másolat keveseket fog. Bár persze éppen érdekelhet sokakat, de még mindig az az elvem, hogy az eredetiség kifizetődik. Írhat valaki best seller regényt eredetiség híján is, de az emberek azt mindig értékelni fogják, ha valami eredeti. Nincs mindenkinek jó ügynöke, van, akit bénán reklámoznak, vagy nem kap esélyt, és sosem jut el nagy tömegekhez, de mindenkinek tetszik, akihez igen, és ez előrevetíti, hogy nagy tömeg is kedvelné a művet. 
  Persze igaz az a mondás is, hogy az eredetiség azt jelenti, hogy jól titkoljuk a forrásainkat, de szerintem ebben a vonatkozásban azt inkább, hogy nem 3, hanem 70 forrásból dolgozunk, és nem átemeljük a dolgokat, hanem új gondolatot szül valami a fejünkben. Nem mindegy, hogy megtetszik egy motívum, vagy eszembe jut az alapján valami más. 
  A mondatot amivel kezdtem, az interneten szoktam olvasni. Általában amatőr írók válaszolják, ha valahol megosztják a művüket, és valaki odaírja nekik, hogy nem elég eredeti. Viszont ezzel a felfogással már az ógörögök után megállhattunk volna. Ám mégis: ha elolvassuk Platóntól például az Államot, elég távolinak tűnik a modern embertől a gondolatmenet. És miért? Mert kábé száz évente (a modern korban hamarabb is) változik annyit a világ, hogy legalább egy könyvet biztosan lehet írni róla, ami a jelenlegi társadalmat, a jelenlegi problémákat tükrözi, és azt, hogy egy mai ember miken gondolkodik. Már csak ezért is lehet eredetit alkotni. 
  Ha különféle alkotásokat akarnék említeni, a Harry Potter jut az eszembe, illetve például Michael Ende (A végtelen történet, Momo). Tényleg azt gondolom, hogy az ilyen alkotásokat mindenki elismeri. Mármint azokat, amelyekben új gondolat van. Nem szereti őket mindenki - néhány ismerősöm alapból már az elvont történeteket nem szereti, mások épp a realistákat -, de mikor egy ismerősömmel elolvastattam a Michael Ende-regényeket, felsorolta a problémáit vele, majd így fejezte be: "...de nagyon eredetiek". 
  Nem csak én gondolom, hogy még bőven van mit megírni, csak a kényelmes emberek nem szeretnek elgondolkodni azon, mit is írjanak. Pedig "senki sem fedezett fel úgy újat, hogy a vonalon belül színezett" ("No one ever discovered anything new by drawing inside the lines" [Thomas Vasquez]). 
  Igazából komoly meggyőződésem, hogy az eredetiség sikerhez vezet, és nem értem, miért is mellőzi annyi ember a sikernek ezt a receptjét. Csak akkor kellene félnünk attól, hogy már nem lehet eredetit alkotni, ha mindenki azt alkotna. Ez viszont paradoxon. 
  Miközben ezt a cikket írom, egy barátom épp említette, hogy olyan sok ember szereti a sablonos dolgokat. Nem értek egyet. A legnagyobb rajongótábor (mármint ami 60 év múlva is fennmarad) az eredeti alkotások köré épül ki mindig, csak az emberek nincsenek tisztában vele, miért szeretik az adott művet. Ha megkérdezzük valakitől, sok minden választ hallhatunk a karakter személyiségétől a történet egyes mozzanataiig, és ez jogos is. De ami mindezt összefoglalja az az, hogy valaki írt valami eredetit.
  Egy idézet, aminek most nem találom az angol forrását: minden ember több száz regényötlet mellett megy el naponta. Író az, aki ötöt észrevesz közülük. 

2014. 01. 06.

Kérdés az olvasókhoz: történet egy mondatban?

Talán a Kezdő írók kézikönyvében olvastam (bocsánat a pontatlan forrásmegjelölésekért, de mióta ezt a blogot írom, egyre több ilyen témájú dolgot olvasok, és sokszor keverem őket), hogy [az egyik szerző szerint] egy könyv akkor jó, ha össze lehet foglalni egy mondatban, hogy miről szól. Ha megkérdezik, miről írsz történetet, el tudod mondani, hogy ez erről szól, és nem kezded el mesélni, hogy "hát... a szereplő ide megy, meg oda megy". Persze ez a mondat nem lesz kimerítő, A gyűrűk ura is csak annyi lenne, hogy "két hobbit elindul megmenteni a Megyét, és ezzel Középföldét". (Unom már, hogy mindenre A gyűrűk urát hozom fel, de ezt vélhetőleg mindenki ismeri.) Értem én, hogy az illető mit akar: hogy a könyv vezessen egy cél felé. Ne csak úgy mindenfelé botorkáljanak a szereplők, ahogy azt sok amatőr író művében teszik, mert erre fel vannak jogosítva, pusztán mert jóképűek/ügyesek/van kedve írni róluk. 
  Viszont felmerül a kérdés, hogy mi van mondjuk a nagy családregényekkel. Vagy egy olyan történettel, mint A nyomorultak. De persze ezt is mondatba lehet foglalni: "XY család története.", vagy "Cozette és Jean Valjean viszontagságairól szól." Na de ennyi erővel mondhatnánk azt is, hogy "Frodó története", és ugyanúgy nem mondtunk el vele semmit. Persze lehet, hogy valaki nálam ügyesebben mondatba tudja foglalni A nyomorultakat, olyan mondatba, amely valóban mond is valamit. 
  Most én kérdezek Tőletek ebben a posztban. Ti egyetértetek ezzel? Akkor jó az írásod, ha összefoglalható egyetlen mondatban? 

2014. 01. 03.

A rímelés kiválasztása

Észrevételem szerint a kezdő versírók egyik jellemzője, hogy nem látnak jelentőséget a rímelésben. Pedig a költők egyáltalán nem csak véletlenszerűen választják meg a rímfajtákat, amelyeket használnak, és nem véletlenül játszanak a rímekkel.
  Úgy vettem észre, hogy azok a versírók, akik még a kezdő fázisban vannak, általában bokorrímekben (a-a-a-a), vagy páros rímekben (a-a-b-b) gondolkodnak. És szerintem ezt nem azért teszik, mert más strófaszerkezeteket nem ismernek, hiszen olyanokat akár ki is lehet találni, hanem, mert nem látják az értelmét az egésznek. Mi értelme más verselésben írni? 
  A rímeknek több értelme is van azon túl, hogy jól hangzanak. Például lehet rajtuk gyakorolni.
Keresztrímeléssel (a-b-a-b) talán könnyebb kezdőként írni, mint páros rímmel, mert nem kell olyan gyorsan visszarímelni, ki lehet fejteni a gondolatsort.
  De ha már az ember túl van a gyakorlás fázisán, akkor sem csak a poén kedvéért váltakozik a különféle költeményekben a strófák felépítése. Én nem fogok itt rímfajtákat ismertetni, mert azoknak bárki utána tud nézni, és, mint ahogy mondtam, ki is tud találni ilyeneket. Csak az általam említett rímfajtákat fogom zárójelben feltüntetni, és messze nem fogom kimeríteni a téma adta a lehetőségeket. Már csak azért sem, mert ez megint egy olyan dolog, amit itt a blogon mindig mondok, hogy rá kell érezni. Ha az alkotó nem érzi, akkor az olvasó végképp nem fogja. 
  Ilyenekre kell gondolni, hogy például a kereszt rímelés ellentétet vázol fel. A forma alátámasztja a tartalmat, ha a szerző igazán tehetséges. 
  Íme egy Shakespeare-szonett (direkt nem a 75., mert az már unalmas):


Rabod levén, mit tudnék tenni mást
Mint várni perczet, órát, mig hivatsz:
Időm, ha vesztem is, nem drága, lásd,

Nincs semmi dolgom, mig csak te nem adsz.
A végtelen órát se feddhetem
A melyet éretted virasztok át,
S a távollétem sem keserghetem
Ha intésed, mint szolgát, elbocsát.
S nem kérdhetem féltékeny gondolatban
Távol mi helyt tart vagy milyen dolog;
Csak, bús rabúl, vagy állok gondolatlan,
Vagy, sejtve – kiknél vagy – mi boldogok.
        Szerelmem olyan hű bolond, hogy ez
        Rosszat miben se lát bár mit teszesz.

(Szász Károly, Győry Vilmos fordításaiban vannak fönt a MEK-en.)


  A shakespeare-i szonett megdöbbentő módon a shakespeare-i szonettforma követelményeivel dolgozik. Az első 12 sor keresztrímes, az utolsó 2 páros. Az összes szonettje ilyen. A szonett, mint műfaj története a 12-13. századra nyúlik vissza, és az itáliaiak épp Shakespeare előtt jutottak el oda, hogy másik formában írtak szonetteket. Az angol bárd nem a poén kedvéért nyúlt vissza a gyökerekhez. (Itáliában nem ilyen típusú szonettek voltak, de bizonyos jellemzőket, például a rímelést Shakespeare visszahozott.) A másik híres szonettforma a petrarkai (6 versszak, 2 db 4 soros, 2 darab 3 soros, itt a mai napig az emberek variálnak a rímeléssel, mert ez a felosztás elterjedtebb). A petrarkai szonettel ellentétben az angol költőé egy nagy versszak, és ez azért van, mert tartalmilag is összefügg. A sorok egymásra válaszolnak. Ha megnézitek Shakespeare írását, a rímelő sorok mindig (az összes szonettjében) valamilyen egyezést mutatnak. A 75.-ben ez nagyon látványos, a nem rímelők tartalmi ellentétek. Itt például, az 57.-ben az egyik rímfajta mindig a szerelméről, a másik mindig önmagáról szól. A kettő ellentétben áll, mert amikor a szerelmével van, azok boldog sorok, amikor egyedül, azok szomorúak. Az utolsó kettő azonban (minden Shakespeare-szonettben) összegez. Ezért azok páros rímek. De azáltal, hogy azok páros rímek, nem csak jobban összefűzi őket, de el is távolítja a többitől.
  A rímelés ugyanis kompozíciót alkot, akkor is, ha nem egyetlen versszak valami. Az amatőr költőknél azt lehet észrevenni, hogy egy vers általában egyfajta rímelést használ, vagy ha nem, akkor az véletlen. Persze össze-vissza rímelni  nem kell, de fel lehet állítani ellentéteket szakaszok között. Vagy ha például ölelkező rímekkel (a-b-b-a) írsz egy versszakot, akkor az saját magával jobban egységbe zárul, mint a következővel. Ha pedig kipróbálod, hogy átrímelsz a versszakokon, mint például Dante a terzináiban (az Isteni színjátékban), akkor jobban összefűződnek a különálló versszakok. Belső rímekben is lehet gondolkodni, mert azok különös hangzást kölcsönöznek egy versnek. 
  Minél több a rím, annál vidámabbnak tűn(het!) egy vers, és minél kevesebb, annál inkább hiányérzete van az olvasónak. Minél többször tér vissza egy rím (mármint persze ne ugyanaz a szó kerüljön mindig rímhelyzetbe) nem egymás utáni sorokban, hanem később, mikor az olvasó már nem számít rá, annál inkább játékos a vers, de ha túl sokára tér vissza, már csak összecsengésnek tűnik, és a hangzás inkább érdekessé válik (nem emlékszik az olvasó, mitől is rímel, de rímel). Ha valami időről időre visszatér a versben, de egyébként a többi sor bizonyos egyéb módon rímel, akkor az a valami olyan dolog legyen, ami tartalmilag is végigvonul a versen. (Ezekre nincs példám, most találtam ki.) Ha pedig soká fog csak valami visszarímelni, az is egy eszköz. Ha például olyan rímszerkezetet választasz, amiben tegyük fel, hogy az első négy sor nem rímel, hanem mondjuk a következő versszak sorai fognak pont úgy felépülni, mint az előzőéi (tehát pl. a-b-c-d, a-b-c-d a két versszakod), akkor érdekesen egymásba fűzöd őket, akár egy fésűt, viszont az olvasónak egészen a következő versszak végéig (de legalább annak feléig) nem lesz versérzete. 
  Érdemes ezeket is kipróbálni. Szerintem a rímelés az, amivel a legkevésbé játsszanak a kezdő költők. A versszakokra osztás, az egy szemléletes dolog, magunktól is eszünkbe jut kipróbálni, de a rímek és a tartalom összefüggése keveseknek jut eszébe, ha nem szólnak neki. 

A végére bíztatásul egy Hemingway-idézet:
"It's none of their business that you have to learn how to write. Let them think you were born that way."
(Lefordítva: senkinek semmi köze hozzá, hogy tanulnod kell írni. Hitesd el velük, hogy így születtél.)