2014. 04. 25.

Naplóregények

Ezt a bejegyzést kérésre írom, de bevallom őszintén, gondban vagyok vele kissé. Szeretném teljesíteni a kérést, de a naplóregényekről kevés a mondanivalóm. 

Kezdjük azzal, hogy ez egy elég érdekes műfaj, tekintve, hogy mindig az aktuális korszak divatját szolgálja ki, ami elmondható lenne akár a többi regénytípusra is, de azért megdöbbentő, mekkora a különbség egy szentimentalista napló- és levélregény, valamint A neveletlen hercegnő naplója között. Mivel nagymértékben a főszereplő érzésein alapul egy ilyen, és az őt körülvevő világon, az aktuális időszakban népszerűvé válhat egy ilyen regény, rengetegen tudnak azonosulni vele, de valószínűleg később el is avul majd. Az olyan művek, mint a Fanni hagyományai, vagy a Bácsmegyeynek összve-szedett levei, esetleg Az ifjú Werther szenvedései a mai olvasó szemében nyafogásnak tűnnek. 

És valóban, ma már nem divat csak úgy a szerelemtől meghalni a levélregény végén, inkább a fiatalok életére fókuszálnak az ilyen művek. Amire szerintem ilyen alkotásoknál oda kell figyelni, az a megszerkesztettség, és az, hogy az író ne legyen lemaradva a korától. Utóbbi alatt azt értem, hogy a kiadott regényeket általában felnőttek írják, a legnépszerűbb ilyen regények pedig tinédzsereknek íródnak, ők pedig már nem ugyanazokat a dolgokat gondolják és szeretik, amelyeket az előttük lévő generáció, legyen szó olyan apróságokról, mint például a zenészek, az újságok, vagy a tananyag. A megszerkesztettség alatt azt értem, hogy szerintem itt bajos dolog utólag megmásítani a cselekményt. A neveletlen hercegnő naplójában később kiderül, hogy J. P. elárulta Miát, de ehhez meg kellett írni (akár egy kötettel előbb) olyan bejegyzéseket, amelyekben az erre utaló jelek előjönnek, Miának azonban nem tűnnek fel. Annak a szerzőnek, aki naplóregény írására adja a fejét, ügyelnie kell a feltüntetett dátumok miatt, hogy pontosan kiszámoljon időintervallumokat, és nem árt, ha fejlett azon képessége, mellyel úgy tudja az eseményeket egyetlen ember szemszögéből bemutatni, hogy az olvasóban végül mégis összeálljon a kép. Az ilyen műveket feldobja néhány apró jegyzet, kis apró butaság, hiszen a valóságban is szórakozottak az emberek, mikor naplót írnak. Érdemes fontolóra venni az emlékezőtehetséget (vajon milyen részletességgel tud visszaemlékezni az író), illetve egy bizonyos fogalmazási stílust adni a szereplőnek - csak úgy általában is, na meg arra is ügyelni, hogy jól érzékeltessük, most mennyire izgatottan, vagy unottan írja az aktuális bejegyzést. Ez utóbbi Meg Cabotnak elég jól ment. 

Nagy valószínűséggel ez a különbség a naplóregények, és az egyszerűen E/1.-ben megalkotott művek között, vagy ezek különböztetik meg az Interjú a vámpírral és a Lestat, a vámpír típusú könyvektől (a második részben a másik mesélő közli, hogy az első mesélő teljesen rosszul mondott mindent), vagy például az Én, Claudiustól. 

Ilyen jellegű írás egyre több jelenik meg a piacon, de ha valaki kreatív, lehet mégis egyedi. Jacqueline Wilson Kettős játszmájában ikrek írják a könyvet, akik időnként összevesznek, és olyankor csak az egyik szemszögét látjuk, Nagy Katalin Intőkönyvem története című ifjúsági regényében pedig egy hosszú, mellékelt levelet kapunk a postán feladott intők magyarázataként. De ezek már nem is hagyományos értelemben vett naplóregények. 

Tény, hogy a műfaj manapság újra népszerű. Persze az kérdés, valóban újra-e, hiszen egy Szent Johanna giminek vajmi kevés köze van a Wertherhez. 

2014. 04. 16.

Az alkotás ideje

Nemrég azt mondta egy barátom, hogy nem győzi kivárni, mire a kedvenc énekese megjeleníti a már bejelentett következő albumát. Az illető zenész meglehetősen laza e tekintetben, és nem zavartatja magát, ha a rajongóknak várniuk kell. Ahogy jobban belegondol az ember, rájöhet, hogy azok a zenészek, akikre azt mondjuk, hogy aktívan dolgoznak, kábé kétévente kiadnak egy új lemezt. Egyes esetekben a kettőből három lesz vagy négy, esetleg valaki egy év elteltével már ismét új zenékkel jelentkezik a piacon, de ha egy előadó öt év múlva ad ki új lemezt, akkor már nagy visszatérő, és meg fogják kérdezni tőle, mit csinált az elmúlt esztendőkben. (Megtették már rövidebb idő után is.) Kijelenthetjük, hogy átlagosan két év az ideális lemezkiadási periódus. 

Az én kedvenc együttesem a Bon Jovi (kis ingyen reklám nekik). Ők 2013-ban fennállásuknak 30. évfordulóját ünnepelték, és ezt a két éves periódust több-kevesebb kivétellel be is tartották. Az utóbbi lemezük azonban nem a legjobbra sikerült, mert valamiért nem a betervezett pihenő következett a karrierjükben, hanem - ki tudja miért - egy új lemez. Ők is ezt éneklik The More Things Change című dalukban: "If you hang in long enough they say you're comin' back" - azaz, ha elég sokáig henyélsz, már visszatérőnek neveznek. 

Valahogy ebbe elég kevesen gondolnak bele. Mármint abba, hogy a zenészeket amolyan zenecsináló gépezetnek tekintjük, akiket rendszeres időközönként megszáll az ihlet, aztán reklamálunk, ha nem elég jó az új lemez, vagy ha önmagukat ismétlik, de ha nagyon megváltozik a stílusuk, akkor meg az a baj, aki pedig nem maga írja a saját dalait, hanem dalszerzőket fizet, az sokak szemében kapásból egy fokkal lejjebbről indul.

Viszont egészen nem réggel ezelőttig nem gondoltam bele, hogy vajon van-e ilyen határidő az írókkal kapcsolatban. Nem arra gondolok, hogy a könyvkiadók megszabnak-e nekik határidőt, mert azt tudjuk, hogy igen. Az olvasói elvárásra gondolok. Vajon van olyan, hogy ha egy költő már jó ideje nem jelentkezett új verseskötettel, akkor már lejárt lemez? Salinger például egész életében mindössze három regényt adott ki (bár mostanában olvastam, hogy kéziratban maradt munkáit meg akarják jelentetni), de őt különcként is tartják számon. Na, de hol van a határ, meddig rejtőzködő író valaki, honnan csak egy ember, aki nem tudja megismételni a korábbi sikerét, mikortól aktív kortárs szerző, és kinek a neve mellé fog majd felkerülni az a Wikipédiára, hogy "hihetetlenül termékeny szerző"?

Nekem nincs egy konkrét kedvenc íróm, akinek minden könyvét megvásárolnám, de van, akinek van ilyen. Ti mit gondoltok erről az idő-dologról?



Kép: http://unsplash.com/post/88038410284/download-by-sonja-langford

2014. 04. 07.

Karakterek külső leírása

A következő bejegyzés arról szól, hogyan lehet ügyes leírást adni egy szereplőről úgy, hogy az olvasó valóban el tudja képzelni azt, és nagyjából hasonló kép jelenjen meg előtte, mint ami az író szeme előtt is lebeghetett. Több hibára szeretném most felhívni a figyelmet, és több tanáccsal is szolgálok az olvasóknak. 

1. HIBA: Sok ember, amikor leír egy szereplőt, olyan tulajdonságot határoz meg, ami nem tesz túl sok különbséget az emberek között. Elmondják a szem- és hajszínét, pedig kék szemű, barna hajú ember sok van a világon, még olyan is, akinek a haja göndör és hosszú. Próbáljuk meg leírni az arcformáját, és szenteljünk alaposabb figyelmet a vonásainak, hiszen mi emberek ez alapján különböztetjük meg egymást. Persze csak ha megfelelő ehhez a távolság és szemszög (lásd később). Írjuk, le hogy milyen alakja van a fejének, hosszú-e a nyaka, pufók-e, esetleg kiugró arccsontja van, húsos ajkai, ráncos-e, vannak-e ősz hajszálai. Milyen az illető testalkata? Törekedjünk rá, hogy azt a hatást váltsuk ki az olvasóból, amire hivatkoznánk a többi szereplő szemszögéből. Ne (csak) leírjuk, hogy mások elhúzódtak a főszereplőtől, mert az koszos ruhában volt, és rossz szagot árasztott, hanem intézzük úgy, hogy az olvasó maga is szinte érezze a szagot, lássa a ruhákat a színükkel, a kopottságukkal, a szakadásaikkal együtt. 

Azurit
2. HIBA: Hiba lehet, ha nem írsz konkrétan érthető állításokat. Azt mondod, a szereplő jóképű volt vagy csinos, esetleg ronda. De ettől még rengetegféleképpen el lehet képzelni a jóképű embert, hiszen mindenkinek más az ízlése. Biztos vannak olyan írók, akik egyébként épp erre mennek rá ("képzelje olyannak, amilyen neki tetszik, annál sikeresebb a könyv"), de ezt most inkább hagyjuk. Ne írj olyanokat, hogy azúrkék a szeme, mert ezt nagyon nehéz elképzelni. Íme, a képen egy azuritkristály. Most komolyan ilyen szeme van a fiúnak? (Igen, fiúnak, mert ilyet általában nők írnak fiatal férfi főszereplőről.) Fantasyban elmegy, de reális történetben nem értjük meg tőle, hogy milyen kék a szereplő szeme. Két dolgot tudunk meg: egyrészt az író nem igazán tudja, milyen az azúrkék szín, csak a Windows-hátterek tengeres fotóiból sejti, másrészt azt, hogy ez lesz az a szereplő, akit kötelező módon imádnunk kell, amíg olvassuk a szöveget. 

3. HIBA: Az sem jó, ha a kép nagyon statikus. Szereplődnek legyenek mozdulatai, és ezeket is írd le. Mármint nem kell minden egyes ujjrángását közölni, de a fáradt, az idős, a fiatal, az energikus ember másképpen mozog. Másképp mozog valaki reggel és este, és másképp mozog az az ember, aki bizonytalan abban, hogy jó helyen jár-e, vagy épp valami ijesztő lépést készül megtenni, mint az, aki a legnagyobb természetességgel űzi aktuális tevékenységét. Aki fél, hogy a főnök kiszúrja munka közben, és rászól valamiért, nem húzza ki magát a széken, és nem csak azért, hogy ne legyen olyan feltűnő, de ösztönösen sem. Sőt, még otthon is máshogy mozgunk, mint idegen helyen. Ha először lépünk be valaki lakásába, pásztáz a szemünk, mi hol van, mi hogy néz ki, stb, és közben minden idegen. Ugyanez vonatkozik az arcvonásokra és a mimikára. Nem mindegy, hogy valaki éppen savanyú ételt eszik, vagy szögbe lépett. És persze az is fontos, hogy egyáltalán mit csinál, de ez már maga a történet. Ami azt illeti, az ilyesmi kifejezetten fontos, ha például egy szereplő telefonál, és a másik szereplő az arcvonásaiból sejti, hogy milyen híreket kap.

4. HIBA: A sok ilyen volt, olyan volt állítást könnyebb elkerülni, ha nem azt írod, hogy XY magas, hanem például bemutatod, hogy beszélgetőpartnere mennyire néz fel rá (szó szerint) beszéd közben. 

5. HIBA: Ne legyen a szereplőd már a leírása alapján kiszámítható, mert az unalmas. Olyan dolgokra gondolok itt, hogy például a negatív szereplőhöz legtöbb esetben a fekete színt rendelik a Gyűrűk Ura-beli démonlovasoktól Darth Vader maszkjáig. Én ide sorolnám a beszélő neveket is, mert az ugyan egy elismert és alkalmazott írói fogás, például az orosz realistáknál, de én utálom ezt az eszközt.

6. HIBA: Ne felejtsd el, kinek a szemszögéből nézed a dolgokat! Például ha eddig arról volt szó, hogy valaki megpillant egy személyt a tömegben, és emiatt leírod az illető külsejét, ne említsd meg a szeme színét, vagy hagyd a dolgot későbbre, hiszen képtelenség, hogy az olyan távolságról látszódjon. Ehhez nem kötelező ilyen konkrét szituációt elképzelni, de ha eddig az egész tájat messziről szemlélted te, mint narrátor, akkor a benne sétáló emberrel is tégy így. Képzeld magad egy operatőr helyébe. Zoomolni persze lehet, de egyetlen filmet sem filmeznek ugrálva zoomolva (ha közeli tulajdonságokat is be akarsz mutatni, akkor egy csokorban tedd őket). Vagy esetleg képzeld magad egy másik szereplő helyébe, és úgy írd le a dolgokat. Ha a narrátorod az egyik karakter, a leírásban lehet gúny is, amennyiben adott szereplődnek meg van a véleménye a másikról. 



2014. 04. 04.

Kérdés: irodalom - zene

  Észrevettétek már, hogy amikor valaki azt mondja, hogy beiratkozott egy rajztanfolyamra, vagy hogy énektanárhoz megy, senki sem mondja azt, hogy az éneklére születni kell, és azt nem lehet tanulni? Az írásról mégis sokan gondolják ezt, és észrevételem szerint főleg olyanok, akik kívülállók. Persze mások is lehetnek ezen a véleményen, de általában ők hangoztatják ezt a leginkább. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a fent említett különbség van a zene és az irodalom között? 
  Szeretném, ha minél többen hozzászólnátok a kérdéshez, főleg azokat buzdítom, akik eddig inkább csak olvastak. Tényleg érdekel a véleményetek. 

2014. 04. 03.

Julia Cameron: A művész útja

  Most egy újabb könyvkritikát, és egyben könyvajánlót írok - ugyanis ajánlom a könyvet. De azért nézzük át ezt alaposabban, mert nem ennyire egyértelmű a dolog. A könyvről én is egy blogról értesültem annak idején. Azt hallottam róla, hogy ha valaki alkotói válságban szenved, annak a segítségére lesz, és érdemes elolvasnia. Kíváncsi lettem, mert megszólítva éreztem magam. Alkotói válságban voltam, és azt például ennek a könyvnek köszönhetem, hogy ezt így igenis kijelentem. (Korábban azt hittem, kinevetnek, az alkotói válság a kívülállók szerint a nagyok érdeme, kiváltsága, és valóban az, de nem a klasszikus értelemben, hanem abban, hogy kinek mennyire fontos az írás. Eddig is így gondoltam, hogy ehhez nem kell híresnek lenni, csak ettől még éppen mások véleménye nem változik meg arról, hogy túlzok.) A múlt idő, hogy írói válságban voltam, azért nem ennek a könyvnek köszönhető, hanem a saját ötletemnek. Egyelőre ugyanis nem csináltam meg a könyv feladatit, mert előbb végig akartam olvasni. Kíváncsiságból is, azért is, hogy biztos végezzek a könyvtári határidődig (magyar szakos vagyok, és egyszerre csak tizennyolc könyvet lehet kölcsönözni...), és azért is, hogy ide kritikát írhassak. De meg fogom őket csinálni. Már csak azért is, mert úgy lehetne igazán jól hozzászólni ehhez a témához, úgy derül ki a lényeg. 
  Egyébként nem volt könnyű megszerezni. Én a Szabó Ervin Könyvtárból szereztem be, a Központi Könyvtárból. Ott elvileg két példány van, de az egyik épp ki van kölcsönözve, melynek határideje 2007... Ezt az egy árválkodó darabot pedig mindig éppen valaki olvasta, de végül sikerült kivennem. 
  A művész útjában is feladatok vannak, csakúgy, mint például a Kezdő írók kézikönyvében, de más jellegűek. Itt semmilyen irodalmi művet nem kell megalkotnod. Ez az egész útmutató nem is íróknak vagy költőknek szól, hanem művészeknek a festőtől a filmrendezőig, de számos esetben említi azt is, ami minket érdekel. Julia Cameron írását olvasva abból indulunk ki, hogy minimum fejlődőképes vagy a saját művészeti ágadban, amit űzöl, csak most elakadtál, vagy érdekel némi tanácsadás a kreativitással kapcsolatban. Fontos hangsúlyozni, az írónő profikat és amatőröket is szívesen olvasóinak tud, de nem tanít meg írni. Hozott alapból dolgozik. A feladatait nehéz körbeírni, de a lényeg, hogy rávesz annak végiggondolására, miért is nem megy az alkotás, hogyan lehetnél hatékonyabb, stb. 
  A szerző, Julia Cameron kurzust vezet, melynek témáját, tapasztalatait és feladatait gyűjtötte egybe, mikor írásra szánta a fejét. De nem ez az egyetlen műve. Másik híres könyve a The Right to Write, de amennyire én tudom, csak A művész útjának van magyar fordítása. Ezeken túl még egy sereg művet alkotott hasonló témában, meg kettő regényt. Egyébként filmes forgatókönyveket, musicaleket, drámákat szerzett, tanított filmművészetet egyetemen, a Rolling Stone magazin számára készített interjúkat, de volt filmkritikus is, és - csak az érdekesség kedvéért - ő volt Martin Scorsese második felesége. 
  Ugyan némi kétkedéssel fogtam bele ebbe a műbe, alapvetően tetszett, bár nem mondom, hogy én minden szavát így írtam volna meg. Az alcím (Szellemi ösvény kreativitásunk eléréséhez) már túlzás, és ettől megrémítő. Nem akarok senkit megbántani, de nekem ez a spirituális humbug nem szokott bejönni, ezért pozitívumként vettem, hogy az írónő az első fejezetben leszögezi, semmiben nem kell hinni, amiben ő (bár azért emlegeti). Kissé gyerekesnek tartottam, hogy minden fogásnak valami nevet kellett adnia (mármint nem csak azért, hogy könnyebb legyen megnevezni).
  Bár szerintem néha voltak benne fölösleges írások, mikor hosszan elhúzta a magyarázatot, vagy a példákat, sőt, néha egyes fejezeteknek sem mindig értettem a konkrét hasznát, de összességében egy nagy kerek egész volt ez a könyv, és így már nem tudnék mit kivenni belőle. Nem arról van benne szó, hogyan írjunk, hanem hogy mik okozhatnak különböző problémákat az íróknak, gátoltságot, ahogy az írónő nevezi, és ezeket hogy lehet leküzdeni. Szó van benne sikerről, kritikákról, a pénz beosztásáról, a család és mások véleményéről, barátokról, szerelemről, munkahelyről, mindenféle ilyesmiről, illetve arról, hogyan lehet művész életmódot folytatni "normálisan", hiszen más embereknek a művészekről kissé túlzó fogalmaik vannak (lehetnek). Hangsúlyoznám, Cameron nem pszichológus, ő "csak" saját tapasztalatait írta le. De ennél persze többet tud, hiszen tanfolyamot vezet, ahol feladja azokat a feladatokat, amelyeket itt hétről-hétre beosztott, és állítólag (meg nem nevezett) híres művészek is jártak már hozzá. Gyakorlatias dolgokról van tehát szó. A feladatok egy része csak annyi, hogy össze kell írnunk magunknak dolgokat, és ezáltal végiggondolni, néha komolyabbak, de mindegyik arra alapul, amit az ember szívesen csinál, vagy sok esetben te választhatsz, hogy a te esetben ez és ez a feladat mit jelentene. Elég nehéz elmagyarázni őket a poén lelövése nélkül. Két alapvető nagy utasítása van, az egyik a reggeli jegyzetelés (nem mondom meg miért), és még egy dolog, amit nem árulok el, hiszen mégis csak olvassátok el.
  A könyv kissé a Kolombusz tojása effektusra emlékeztet. A mondást biztos hallottátok már, de a történet az, hogy mikor Kolombusz visszatér Amerikából, és elmeséli, hogy az ellenkező irányba indult el, így elérkezett - szerinte - Indiába, egy társaságban azt mondják neki, hogy erre bárki rájött volna magától. Erre ő azt javasolja, hogy próbáljanak megállítani az asztalon mindenféle segédeszköz nélkül egy tojást, ráadásul a csúcsosabbik felén. Mindenki mindenhogy próbálkozik, és egyiküknek sem sikerül. Végül Kolombusz megfogja a tojást, picit odaüti az asztalhoz, ettől betörik a csúcsa, és megáll rajta. Mesélik ezt más szereplőkkel is egyébként. Más kreatív írás könyvekre is elmondható jellemző ez, bár én csak kettőt olvastam, a Kreatív írást és a Kezdő írók kézikönyvét, és csak az utóbbi tetszett. De A művész útját olvasva még inkább így érezhetjük, hiszen ez igazából a saját életünkbe szól bele.
  Ki fogom próbálni a feladatait, bár azok közül is egy-kettő olyan, amire azt gondolom, hogy nem az a legfontosabb a fejezetben, de hát Istenem. Tudom, úgy illett volna beszámolni róla, hogy ezen már túl vagyok.
  Két dologra még felhívnám a figyelmet: az ilyen könyvek rejtenek két veszélyt. Az egyik az, hogy nem csináljuk meg rendesen a feladatokat belőle, csak úgy hébe-hóba, és aztán elkönyveljük az egészet értelmetlennek. (Az írónő megnevezi, melyek azok a feladatok, amelyek ellen a leginkább tiltakozni szoktak a hallgatók, vagy hülyeségnek látják, és minden fejezetben felhozza a kifogásainkat is.) A másik dolog az, hogy azt hisszük az ilyen önsegítő-szerűség könyvekre, hogy innentől kezdve szárnyunk nő, és megváltozik az egész élet, tehát a másik véglet. Túl nagy elvárással sem kell olvasni ilyesmit, viszont meg kell csinálni a feladatokat, mielőtt a hatékonyságáról beszélnénk. Én így előzetesen igazat adok neki sok dologban, de nem mindenben. Ajánlom a könyvet, olvassátok el, főleg azok, akik valamiért úgy érzik, alkotói válságukat élik, és megrekedtek az írásban.

Julia Cameron: A művész útja. Szellemi ösvény kreativitásunk eléréséhez
Kiadó: Édesvíz kiadó, Budapest, 2004.
(The Artist's Way, 1992)
Fordította: Simóné Avarosy Éva
Terjedelem: 222 oldal
Hozzáférés: Én a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárából kölcsönöztem, de sok időbe telt, mire végre valaki visszavitte. Egy hozzáférhető példány van.
A könyv a moly.hu-n: itt