2014. 05. 20.

E/1.-ű írásmód [kérésre írva]

Az E/1.-ű mesélő mindig is népszerű volt, hiszen ennél közelebb nem lehet kerülni egy karakter gondolataihoz. Én mondjuk nem szeretek így írni, és érdekes kérdés, hogy mennyire távolodnánk el a szövegtől, ha teljesen ugyanazt a szöveget, amit korábban E/1.-ben alkottunk, néhány névmáscserével és nyelvtani egyeztetéssel átalakítanánk E/3.-ű szöveggé, de semmit nem változtatnánk benne. 

Elsőként érdemes eldönteni, hogy az egész csak egy fiktív narratíva-e, azaz van-e konkrét helyzet, amelyben a főszereplő elmeséli a vele történteket, vagy ez így nincs eldöntve, nincs konkrét oka annak, hogy miért mesél. Második esetben azért történik a mesélés, hogy mi, olvasók informálódjunk, de a szereplő tulajdonképpen nem meséli a történetét, csak átéli előttünk. Ennek egyik ritkább altípusa, mikor a szereplő jelen időben meséli el, mi folyik éppen körülötte. A második esetben egy kissé anekdotikusabb a hangnem. Ilyenkor megeshet, hogy a könyv vagy novella végét kapásból lelőjük a kerettörténettel. Például Stevenson A Kincses-szigete azzal indít, hogy a főszereplő felnőttként leírja a vele gyermekként történteket. Így tehát biztosak lehetünk benne, hogy ő nem hagyja ott a fogát az eseménysorozat következtében. Persze nem kötelességünk lelőni a poént. Nagy Katalin Intőkönyvem története című könyve tulajdonképpen egy terjedelmes levél, azonban azt nem tudjuk meg, hogy a főszereplő lány milyen választ kap majd minderre - sőt, még a kerettörténet sem minden részletre kiterjedően alapos: pár dolgot már ismert tényként ír. 
Amennyiben az egyik szereplőnket választjuk mesélőnek, fontos az ő elhelyezése a történetben. Ő ugyanis nem kívülálló elbeszélő, hanem olyasvalaki, aki csak a saját véleményét tudja közölni, például egy külső leírásban, vagy például az olyan esetekben, mikor más szereplő cselekedeteit gúnyosnak, elszántnak, bánatosnak, stb. látja. Nem tudhatja, mit gondol a másik. Az E/3. elbeszélőnek is van ilyen aspektusa. Én például szeretek így írni: azzal találkozunk, amit a főszereplő lát és gondol, de E/3.-ben. Visszatérve az eredeti témához: még egy szoba leírása is arra korlátozódik, amit a harmadik személyű beszélő megpillant belőle. 

El kell döntenünk, hogy a mesélő mondja, avagy írja a történteket. Szóhasználata mindkét esetben fontos, hiszen, ha jól csináljuk, jellemzi a karaktert. A legjobb példa erre a Salinger-féle Zabhegyező, amelyben a főszereplő azt mondja magára, hogy "olyan tetű a szókincse". Úgy hallottam, Mark Twain volt az elsők egyike, aki felismerte, hogy a szereplője nyelvjárásban és csúnya szavakat használva kell, hogy beszéljen, és ennek megvalósításával néhányakat felháborított. Daniel Keyes híres regényét, a Virágot Argelnonnak című művet én ugyan nem olvastam, de egy ismerősöm állítása szerint a főszereplő tudati leépülését a könyv vége felé egyre romló helyesírása jelzi. 

Nehéz feladatra vállalkozik az, aki elhatározza, hogy egyetlen szereplő szemszögét fogja használni, azonban úgy, hogy abból minden kiderüljön, és az olvasó számára a többi karakter is érthetővé váljon. Ám akinek ez sikerül, az sok esetben remek művet ír. 




2014. 05. 14.

ÉVFORDULÓ

A mai napon 3, azaz három éves a blog. Köszönöm Mindenkinek, aki olvassa, aki valaha olvasta, de legfőbbképpen az állandó tagoknak és kommentelőknek a részvételt és aktivitást. 

A blog még nagyon régen egy G-Portál-oldalként indult (a neve is más volt), de hamar rájöttem, hogy ez sokkal ideálisabb felület a számára. Azóta már sok-sok posztot megírtam. A kezdetekben nem is gondoltam, hogy tart majd a lelkesedés három évig. Ez persze az olvasótábornak is köszönhető. Maradjatok itt, és az eddigieknél is több hozzászólásra, posztkérésre buzdítalak Benneteket!

Lexen


(A képet a befunky.com oldal segítségével készítettem.)

2014. 05. 13.

A korszak befolyása az íróra

Most nem az írásról magáról mint folyamatról, hanem sokkal inkább mint tevékenységről fogok írni, mégpedig arról, hogy hogyan befolyásolja a történetet a technika. De nem csak a technika, hanem az adott kor publikálási szokása is. 

Kezdjük az íróeszközökkel. Az írógépekről készült fotókat manapság szeretjük nézegetni, mert van valamiféle sajátos hangulatuk. Minden valamire való írós honlap vagy blog kirakott már egy írógépes fotót vagy fejlécet. (Ezért most én is.) Azonban nem mindenki próbált írni írógépen, főleg azok nem, akik
fiatalabbak. Én a '93-ban születtem, és az írógéphez mint életünk részéhez nekem sem volt szerencsém. Azonban volt otthon egy régi, természetesen már használaton kívüli, ám még működő írógépünk, és azt gyerekkoromban szerettem nyomogatni. Aki még sosem próbálta, annak érdemes tudnia, hogy az írógép billentyűinek lenyomásához sokkal nagyobb erőt kell kifejteni. Én manapság laptopon írok, de már az is lehangolt, mikor múltkor egy másik számítógépen gépeltem, rendes asztali gépen, és a billentyűk kissé kiemelkedtek a vízszintes síkjából, nem úgy, mint a laptopomon, ahol egész laposak. Elszoktam attól, hogy így be kelljen nyomni a betűket. De különbség például, hogy én azt szeretem, ha összeérnek a billentyűk, van, aki azt, ha jobban elkülönülnek. Ehhez képest az írógép más. Ott erősebben le kellett nyomni a billentyűket, és az egy ujjal való gépelés nem volt olyan különös, mert mutatóujjal könnyebb így fölülről ráütni.

Nézek egy kanadai krimi sorozatot, a Murdoch nyomozó rejtélyeit, amelyben a történet szerint az egyik tizedes regényt ír. (Az 1800-as évek legvégén játszódik a történet.) Néha rossz nézni, ahogy elgépel valamit, majd visszahúzza a papírt, és karakterenként X-eket nyom rá, hogy azzal kisatírozza. 

Az írógépen egyébként sorokban gondolkodunk, vissza kell tolni a kocsit, lassabban megy a gépelés, idegesítőbb a folyamat, ha az írót elönti az ötlet. Érdekességként jegyzem meg, hogy a számítógép billentyűi is az írógép beosztásán alapulnak: a minél gyakrabban leütött billentyűknek minél messzebb kell lenniük egymástól, hogy a papírra ütő kalapácsok ne akadjanak össze benne. A megszokás pedig meghagyta ezt a számítógépeken is, némi különbséggel az egyes nyelvek billentyűzetében. Amikor az emberek írógéppel írtak, ritkaság volt az, amelyik ékezetet is tartalmazott, és a hiányzó ékezeteket később kézzel húzták be a szerzők. 

Mindezzel csak össze akartam foglalni a gépekhez való hozzáállás különbségét. És ez a hosszú bevezető mire volt jó? Arra, hogy mindenki értse, amikor kijelentem, hogy el tudom képzelni azt, hogy a régebbi korokban élő írók nem akkora számban javították vissza a gondolataikat, ha azok nem voltak tökéletesek, mint azt mi ma tesszük. Ez persze nem jelenti, hogy bármit is hibásan adtak ki. Úgy képzelem, hogy előbb leírták a dolgokat kézzel. Én is ezt csináltam korábban: képtelenség megállni, hogy amikor begépeled a szöveget, ne javítsd is egyben. Így az is lehet, hogy - ellenére a technikának - akár több változata volt a szövegnek, mint manapság. Most talán visszatörlünk, belejavítunk anélkül, hogy bármit külön változatnak tekintenénk. Nagy elhatározás kell ahhoz, hogy valamit teljesen elölről kezdjünk egy számítógéppel a kezünkben. Én a fantasymnek a negyedik változatát írom mostanában (a kézit is beleszámolva), de szegény átment néhány válságon. 

A másik tárgyalandó téma a publicisztika. Jókai Mór az olyan regényeit, mint például az Egy magyar nábob folytatásokban jelentette meg különböző folyóiratokban. Horizontálisan két részre voltak osztva a lapok: felül olvashattad a hírt, alul pedig ment a történet. Na, de Jókai a művet párhuzamosan írta a megjelenéssel. Persze biztos előrébb járt, mint az olvasók, hiszen le kellett adnia az írásait lapzártáig, de megfeszített tempóban kellett írnia. Amit egyszer leadtak az újságban, azt megmásítani nem lehetett, és az egyes részeknek úgy kellett befejeződniük, hogy izguljon az olvasó, és megvegye a következő lapszámot is. Akár a mai sorozatoknak. És ha a mű sikeres lett - márpedig az Egy magyar nábob nagyon is az volt -, akkor ő minél később akarta befejezni azt. Így belekerült néhány plusz történetszál. (Ezek nem a saját gondolataim, az egyetemen volt szó róla.)
Nemrég olvastam Hemingway és Fitzgerald barátságáról. Előbbi kritikával élt aziránt, hogy barátja a műveit folyóiratok számára is elérhetővé teszi. Ez a korban (1900-as évek) nem volt példa nélküli, de Hemingway szerint ez nem a művészet része. Fitzgerald elfogadhatónak tartotta, hogy "lebutítsa" a szövegeit. (Megjegyzés: ezt az interneten olvastam, és mint tudjuk, nem minden igaz, ami le van írva.)

A mai világban nagyon elterjedtek a blogok, és a blogon való történetírás. Optimális esetben a szerzőnek igénye van arra, hogy már elsőre jól tegye közzé, amit ír, de ebben az esetben akár utólag is belenyúlhat a már közzétett írásokba is. 


Ezek a változások másmilyen írást is eredményezhetnek időnként. Ti észrevettetek ilyesmit? Volt olyan jelent, amiről azt gondoljátok, másképp történt volna, ha nem úgy írtátok (mármint tevékenységként) volna, ahogyan?