2014. 05. 20.

E/1.-ű írásmód [kérésre írva]

Az E/1.-ű mesélő mindig is népszerű volt, hiszen ennél közelebb nem lehet kerülni egy karakter gondolataihoz. Én mondjuk nem szeretek így írni, és érdekes kérdés, hogy mennyire távolodnánk el a szövegtől, ha teljesen ugyanazt a szöveget, amit korábban E/1.-ben alkottunk, néhány névmáscserével és nyelvtani egyeztetéssel átalakítanánk E/3.-ű szöveggé, de semmit nem változtatnánk benne. 

Elsőként érdemes eldönteni, hogy az egész csak egy fiktív narratíva-e, azaz van-e konkrét helyzet, amelyben a főszereplő elmeséli a vele történteket, vagy ez így nincs eldöntve, nincs konkrét oka annak, hogy miért mesél. Második esetben azért történik a mesélés, hogy mi, olvasók informálódjunk, de a szereplő tulajdonképpen nem meséli a történetét, csak átéli előttünk. Ennek egyik ritkább altípusa, mikor a szereplő jelen időben meséli el, mi folyik éppen körülötte. A második esetben egy kissé anekdotikusabb a hangnem. Ilyenkor megeshet, hogy a könyv vagy novella végét kapásból lelőjük a kerettörténettel. Például Stevenson A Kincses-szigete azzal indít, hogy a főszereplő felnőttként leírja a vele gyermekként történteket. Így tehát biztosak lehetünk benne, hogy ő nem hagyja ott a fogát az eseménysorozat következtében. Persze nem kötelességünk lelőni a poént. Nagy Katalin Intőkönyvem története című könyve tulajdonképpen egy terjedelmes levél, azonban azt nem tudjuk meg, hogy a főszereplő lány milyen választ kap majd minderre - sőt, még a kerettörténet sem minden részletre kiterjedően alapos: pár dolgot már ismert tényként ír. 
Amennyiben az egyik szereplőnket választjuk mesélőnek, fontos az ő elhelyezése a történetben. Ő ugyanis nem kívülálló elbeszélő, hanem olyasvalaki, aki csak a saját véleményét tudja közölni, például egy külső leírásban, vagy például az olyan esetekben, mikor más szereplő cselekedeteit gúnyosnak, elszántnak, bánatosnak, stb. látja. Nem tudhatja, mit gondol a másik. Az E/3. elbeszélőnek is van ilyen aspektusa. Én például szeretek így írni: azzal találkozunk, amit a főszereplő lát és gondol, de E/3.-ben. Visszatérve az eredeti témához: még egy szoba leírása is arra korlátozódik, amit a harmadik személyű beszélő megpillant belőle. 

El kell döntenünk, hogy a mesélő mondja, avagy írja a történteket. Szóhasználata mindkét esetben fontos, hiszen, ha jól csináljuk, jellemzi a karaktert. A legjobb példa erre a Salinger-féle Zabhegyező, amelyben a főszereplő azt mondja magára, hogy "olyan tetű a szókincse". Úgy hallottam, Mark Twain volt az elsők egyike, aki felismerte, hogy a szereplője nyelvjárásban és csúnya szavakat használva kell, hogy beszéljen, és ennek megvalósításával néhányakat felháborított. Daniel Keyes híres regényét, a Virágot Argelnonnak című művet én ugyan nem olvastam, de egy ismerősöm állítása szerint a főszereplő tudati leépülését a könyv vége felé egyre romló helyesírása jelzi. 

Nehéz feladatra vállalkozik az, aki elhatározza, hogy egyetlen szereplő szemszögét fogja használni, azonban úgy, hogy abból minden kiderüljön, és az olvasó számára a többi karakter is érthetővé váljon. Ám akinek ez sikerül, az sok esetben remek művet ír. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése