2014. 08. 21.

Írásjelek

Az Intelligent Life című magazin egyik száma (2014. március--április) került a kezembe, bár egyébként nem ismerem ezt a folyóiratot túlságosan. Ez ihlette a következő bejegyzést, mivel az említett számban szerepelt egy hosszú cikk, amelyben írók mondták el a véleményüket a különböző írásjelekről, mindenki a saját kedvencéről. Érdekes ötletnek tartom, így úgy gondoltam, én is leírom a véleményemet a különböző írásjelekről. 

Vessző
Ezzel kezdeném, mert nekem, ha választani kell, azt hiszem, ez a kedvencem. A magyar nyelvben sokszor teszünk vesszőt, legalábbis összehasonlítva például az angol, a német vagy a spanyol nyelvekkel. A vessző sok feladatot ellát a közbevetéstől a pontosításig, de nekem a legevidensebb, leghétköznapibb használata miatt tetszik, amikor tagmondatokat választ el egymástól, vagy gondolatok határán tűnik fel, esetleg a felsorolás eleminek élén áll, tehát a kikerülhetetlen használatára gondolok (beszúrást másképp is elmondhatunk, ha akarunk, közbevetés helyett külön mondatot írunk, de egyes helyzetekben muszáj vesszőt tennünk, ha helyesen akarunk írni). Persze vannak írók, akik egész regényeket publikálnak vesszők, és egyáltalán központozás nélkül, így a nyelv segítségével adva plusz hatást a tartalomnak, de ez nem az én stílusom. Én szeretem a vesszőket. Szeretem, mert én nem vagyok az a fajta író, aki az olvasóra bízza, hogy fedezze fel a hangsúlyozás összes lehetőségét, és így a különböző értelmeket, amelyek egy szövegben rejlenek, nem vagyok az a fajta író, aki hagyja, hogy az olvasó a saját aktuális hangulata szerint olvassa, amit írtam. Én szeretem a vesszőt támpontként használni. Az egyik tanárom egyszer azt mondta, hogy szerinte nem ideális az érettségin a pontozás, mert ő nem vonna le olyan sok pontot azért, ha valaki egy olyan szót írt j-vel, amit ly-nal kellene, amennyiben az nem tesz különbséget a jelentésben, azonban a vesszőhasználat félreértésekhez vezethet. Szintén ő mesélt egy nőről, aki beperelt egy szerencsejáték-szelvény miatt egy ilyen játékot lebonyolító céget, mivel a szelvény hátán a játékszabályok leírásában hiányzott egy vessző, és ha így írták le, akkor a nő állítása szerint ő úgy is jogosult volt a nyereményre, hogy a követelményeknek csak egy részét sikerült teljesítenie. Én úgy gondolom, hogy a vesszők használatának megértése sok mindent segít megérteni. Aki tudja, hová kell vesszőt tenni, az tényleg érti, amit leír, könnyeben megérti a szabályok lényegét, és könnyebben elsajátítja őket, legyen az helyesírási, vagy másmilyen. És aki ismeri a vesszőhasználat szabályait, tudja, hogy szabadon alakíthat mondatokat, ha máshová teszi azt, vagy másképp szerkeszti a tagmondatokat, és ez számomra jó dolog, bár tudom, hogy nincs mindenki úgy elájulva a nyelvek sajátosságaitól, mint én. Egy angol nyelvi példán jól érzékelhető ennek ellentéte, amikor nem mi döntünk: My sister, who lives in london, has blonde hair. My sister who lives in London has blonde hair. Mindkét mondat azt jelenti, hogy a nővérem, aki Londonban él, szőke hajú. Csakhogy van egy nagyon fontos különbség: ha teszünk vesszőt a londonos információ köré, az azt jelenti, hogy a nővérünk, aki mellesleg Londonban él... stb., azonban az, ha nem teszünk, azt jelenti, hogy több lánytestvérünk is van, és közülük annak van szőke haja, amelyik Londonban él. Én nagyon szeretem a vesszőket.

A többi írásjelnél óvatosságra intem az írókat, de semmiképpen nem arra, hogy egyáltalán ne használják őket. 

Pont 
Néhány szerzőnek nagyon nehezére esik a mondat végére érni végre, pedig ez idegesítő tud lenni. Egyébként egyáltalán nem mindegy, hová tesszük a pontot. Ez ugyanis, akár verset írunk, akár prózát, megadja az olvasás ritmusát. Ha rövid mondatokat írunk, azzal lassítjuk az ütemet, ha hosszút, akkor az gyorsan megy, kivéve, ha sosem érünk a végére, mert az már zavaró. A rövid mondatokat sokan használják az izgalom fokozására, de ez csak akkor hatásos, ha nem ez az egyetlen eszköz (értsd: ha van alapja a dolognak, és az adott rész tényleg izgalmas a szövegben). Szerintem kényelmetlen azt olvasni, mikor ezt túlzásba viszik. Nagyon "szenvedősnek" tűnik, ha mindig csak rövid mondatokat írunk, főleg, ha azok egyetlen főnévből vagy igéből állnak. Megfelelően használva persze meglehet a helyük és jogosultságuk.

Felkiáltójel
A felkiáltójelnél meg kell találni a tökéletes egyensúlyt. Kérdezték már tőlem kommentben, mért gondolom, hogy felkiáltójelet nem szabad használni. Nem ezt gondolom, csak azt, amit a fent említett cikkben az egyik író is mondott: ha valaki sokat használ, nem fogják észrevenni az olvasói, amikor tényleg lényeges. Mint amikor a pásztorfiú farkast kiált. Én ritkán használom, és nem értek egyet azzal sem - függetlenül attól, hogy így tanítják-e az iskolában -, hogy a felszólítások végére feltétlenül oda rakni. A felszólításoknál a szándék alapból is látszik, fölösleges ezt külön jelezni, és a legtöbb ember nem is használja így cikkekben, sőt könyvekben sem. Nem arról beszélek, hogy felkiáltójelet soha, semmilyen körülmények között nem lehetne használni. Arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy a felkiáltójel nagyon gyakran azon amatőr írók eszköze, akik szeretnék, ha az olvasók megéreznék azoknak a mondatoknak a súlyát, amelyekbe nekik, íróknak ezt valójában nem sikerült beletáplálniuk.

Három pont
Erre is azt mondanám, hogy nagyon sokszor túlzása viszik, és ennek az oka is hasonló. Az író szeretné, ha az olvasó érezné a sejtelmességet, de nem biztos benne, hogy ezt egyszerű nyelvi eszközökkel (amikbe most ne számoljuk bele a központozást a könnyebb fogalmazás érdekében) is sikerült-e véghezvinnie, ezért három pontot tesz a mondatai végére. Időnként persze helyénvaló a használata, például a következő, általam rögtönzött mondatban:
- Na, és John mit szólt ehhez a... dologhoz? 
Itt látjuk, hogy a szereplő keresi a szavakat. De Louis Sachar is három ponttal zárta le egész regényét, a David nem hagyja magát címűt: "Szerintem inkább almára hasonlít [a vágódeszka - a szerk.] - jegyezte meg Larry. - Persze nem az amerikaira, hanem a zambiaira. Akkor ettem olyat, amikor Zambiában laktunk." [Sajnos a könyvből nem derült ki a fordító neve, különben közölném.] Itt azért jogos a lezárás, mert két dolgot tudunk meg a pont-pont-pontból. Egyrészt azt, hogy Larry még hosszan folytatni fogja a mesélést, hiszen a regény során mindig így tett. Ezzel a pon-pont-pont megoldással ugyanis úgy is érezhetjük magunkat, mint egy film végén: érezzük, ahogy Larryéktől eltávolodik a kamera, és szavai elhalkulnak. Egy apró írásjellel Louis Sachar képszerűvé varázsolta a befejezést. A másik pedig nem is egyfajta tudás, hanem egyfajta érzés, amit az író így közvetít: egy amolyan fejcsóválós "jaj, ez a Larry"-szerű érzés. Az olvasók ugyanis tudják, hogy Larry hazudik, sőt, mindig hazudott, amikor az utazásaikról beszélt. Vannak tehát jó példák a három pont alkalmazására, de vigyázni kell vele, mert az olvasó könnyen úgy érezheti, hogy hülyének nézi őt az író, és azt hiszi, magától nem jött rá, hogy most gyanakodnia, vagy félnie kellene. Erre érdemes ügyelni.

Sok más írásjel létezik még, én most ezekről írtam. Később talán még szóba kerülhetnek egyéb típusúak is.




Kép: picjumbo.com; rajta: iPjone S5

2014. 08. 16.

Facebook oldal

Kedves Olvasóim!
Úgy döntöttem, megpróbálkozom egy Facebook oldallal. (Lexen Jegyzetei - Írástanácsok Blog néven.) Azért gondoltam erre, mert - biztos észrevettétek -, néhány dolgot megváltoztattam a blogon. Nem csak a dizájnra és a szembetűnő, elsőre jól látható dolgokra gondolok, de kitöröltem néhány posztot is, főleg az olyanokat, amelyek arról szóltak, hogy mikor érkezik következő bejegyzés, vagy ahol megkérdeztem, miről olvasnátok szívesen és hasonlók. Ezeket mostantól csak ott fogom posztolni, mert úgy érzem, jobb, ha itt valóban csak a témába vágó posztokat publikálom. Megkérlek benneteket, legyetek szívesek, keressétek fel, és akik regisztráltak (persze nem csak ők), jelöljék be, hiszen akkor tudjátok követni az eseményeket. 

Köszönettel:
Lexen

2014. 08. 10.

Korszakábrázolás

Korábban már írtam egy posztot arról, hogyan lehet jól érzékeltetni egy adott kor hangulatát egy regény vagy novella esetében. Természetesen ez elsősorban akkor nehéz kérdés, ha az írás nem az író idejében játszódik, bár megjegyzem, abban az esetben sem ügyel rá minden amatőr szerző, hogy visszaadja például egy adott város hangulatát. 

A múltkori cikkben arról is hosszan írtam, mit tegyünk, ha a cselekmény nem abban az országban játszódik, ahol élünk. Most inkább az időszakról fogok, de tulajdonképpen ilyenkor is fontos a tér, hiszen például az ókori Római Birodalomban játszódó történetben az író nyilván a helyszínt sem ismeri igazán, még akkor sem - bár akkor áll hozzá a legközelebb -, ha a mai Rómában él. 


Nagyon sokat magamtól nem tudnék már hozzátenni a korábban leírtakhoz, így most egy televíziós sorozatot hívok segítségül, hogy például használjam. Persze nem kritikát írok róla, még azt sem állítom, hogy minden epizódja jó, de tény, hogy én szeretem. Nem is a cselekményvezetése a lényeg, hanem a kor ábrázolása. A Murdoch nyomozó rejtélyeiről (Murdoch Mysteries) van szó, ami az 1890-es években játszódik, illetve az évadok során átlépnek 1900-ba, és az azt követő két évbe. Kanadai sorozat, így Torontóban játszódik, és érdekes időszakokat vezet be, például azt, amikor a hoki játékosok nem kaptak fizetést a játékukért, és kifejezetten ellenezték az emberek, hogy sportolóknak fizessenek bármilyen sportág űzéséért, vagy például látjuk, hogy egyes betegségekről mi a korabeli orvosi álláspont. Ezek fontos szerepet szoktak játszani az adott bűnügy megoldásában, mert sokszor ez a bűncselekmény nyitja. (Aki még nem találta ki: ez egy kosztümös krimi sorozat.) Viszont az alaphangulatot apróbb dolgok adják meg. Olyasmik, amiknek időnként utána is néztem, és beigazolódott, hogy amit állítanak, igaz. Például ilyen William McGonagall esete. Ő egy fűzfapoéta, a világ legrosszabb költőjének csúfolták. Ez csupán úgy derült ki, hogy az egyik áldozat ezt a kötetet tartotta a kezében. És volt valami köze a bűnügyhöz? Semmi.

A szereplők Oscar Wilde-darabot néznek, vagy Puccini egyik operáját, a női olvasók körében hatalmas lázat vált ki Bram Stoker regénye, a Dracula, és mit reagál erre a felügyelő? Meglepődik, hogy a színházi ruhatáros (vagy valami ilyesmi, nem emlékszem pontosan) írt egy könyvet. Ez két dolog miatt jó. Egyrészt mert beleillik a felügyelő karakterébe (nagy színházrajongó, akiről elképzelhető, hogy ismerjen egy olyan színházi dolgozót, aki nem a társulat tagja), valamint mutatja, hogy az azóta már természetessé vált tény akkoriban milyen meglepő volt, vagy hogy akkor hogyan ismertek egy embert. Nem találtam róla infót, hogy tényleg igaz-e, amit a felügyelő állít, néha vannak apró csúsztatások, de inkább csak az időben, például Arthur Conan Doyle háromszor jelenik meg a történetben, és megtört férfiként ábrázolják, aki elvesztette a feleségét, és szellemeket próbál idézni, pedig ez csak a világháború után lesz igaz. De az továbbra is érdekes, hogy a kor legnagyobb írójának nevezi az egyik szereplő. Hogy ő volt-e a legnagyobb író, most nem vita tárgya, de a korabeli népszerűségét mutatja. (Hangsúlyoznám: a sorozat Torontóban játszódik, nem Angliában.) Mr. Doyle egyébként hasonlóan néz ki, mint a valóságban. Ahogy a legtöbb valós karakter. Csak némi ízelítő a valós szereplők névsorából: Henry Houdini, Alexander Graham Bell (a telefon feltalálója), Tesla és Edison fizikusok, a fiatal Churchill, Jack London, Henry Ford és még sokan mások. Nem az a jó bennük, hogy feltűnnek (és páran visszatérő vendégszereplők is), mert már kezdenek hihetetlenül sokan lenni, (ki találkozik ennyi ismert személlyel?), hanem hogy nem mindig azt teszik, amit várnánk, vagy egyes esetekben csak megsejtetnek valamit. A Wright fivérek csak mint egy egyelőre használhatatlannak (de a legfigyelemreméltóbbnak) tűnő ötlettel rendelkező páros tűnik fel (aki esetleg nem tudná, ők nagy alakjai az irányítható repülőgépek feltalálásának), Guglielmo Marconiba csak belebotlanak egyszer, teljesen az adott epizódtól függetlenül, ahogy távcsövében nézeget (mindössze azért van ott, hogy elvonódjon a figyelmük a gyilkosról, de persze nem direkt), Bell pedig nem elsősorban a telefon kapcsán jeleskedik a neki szentelt epizódban (bár fontos szerepe van a hangátviteli eszközökkel kapcsolatos kérdésekben is), hanem mint siket tolmács fordít, mert az egyik tanú egy siket nő (Graham Bell anyja és felesége valóban siket volt). És ha már ott tartunk, megtudjuk a nézeteit is a kérdésben (szerinte a siketeknek meg kellene tanulniuk beszélni), amiből kikövetkeztethetjük a korabeli helyzetet is.

Nem utolsó sorban a sorozat egy több részes regénysorozaton alapszik (Maureen Jennings írta, sajnos magyarul nem jelent meg, illetve, ami nagyobb baj, hogy én angolul sem találtam meg sehol), amelynek alapja egy valós ontariói detektív, aki forradalmasítja a bűnügyek megoldását. Kanadában ő alkalmazza először azt a módszert, hogy ujjlenyomatokat vesz a helyszínen és a gyanúsítottaktól is. Módszereit nem ő találja ki, mint kiderül, a Scotland Yardon már alkalmazzák egy ideje, de saját kollégáinak még el kell magyaráznia, és az ujjlenyomatos adatbázis (értsd: papírcetlik) még nem túl nagy. Ne felejtsd el tehát a főszereplőd saját foglalkozásának, lakásának, körülményeinek stb. akkori állapotát is érzékeltetni!

A lényeg, amit le kell szűrni ebből a cikkből: ha korabeli embereket szeretnél korabeli környezetben, nézz utána mindannak, amiket a fent linkelt korábbi cikkben már leírtam. De nem kell mindent erőszakosan belegyömöszölni a történetbe. Elég, ha a főszáltól teljesen függetlenül megemlítenek egy akkori nézetet, népszerű darabot, vitás kérdést, politikai eseményt, ha vásárolnak egy akkoriban népszerű ruhadarabot, vagy ha az egyik szereplő megjegyzést tesz arra, amit a másik olvas vagy hallgat (ilyen volt ebben a sorozatban a ragtime zene például). Amit azóta már ismerünk, és természetesnek érzünk, az nem mindig volt így. Ennek bemutatása jó eszköz lehet a kor érzékeltetéséhez. Például tudtátok, hogy a regények csak nem régóta tagjai a magas irodalomnak? Az 1800-as években egyesek még kifejezetten erkölcsromboló irodalomnak tartották (persze nem volt mindenki ilyen végletes állásponton). Szerezzetek tudást a korról, apróságokat, és rejtsétek el a cselekményben. Nem kell, hogy köze legyen a fő cselekményhez, elég ha nem erőltetett.

Akinek kedvet csináltam, erről a sorozatról van szó: