2014. 08. 21.

Írásjelek

Az Intelligent Life című magazin egyik száma (2014. március--április) került a kezembe, bár egyébként nem ismerem ezt a folyóiratot túlságosan. Ez ihlette a következő bejegyzést, mivel az említett számban szerepelt egy hosszú cikk, amelyben írók mondták el a véleményüket a különböző írásjelekről, mindenki a saját kedvencéről. Érdekes ötletnek tartom, így úgy gondoltam, én is leírom a véleményemet a különböző írásjelekről. 

Vessző
Ezzel kezdeném, mert nekem, ha választani kell, azt hiszem, ez a kedvencem. A magyar nyelvben sokszor teszünk vesszőt, legalábbis összehasonlítva például az angol, a német vagy a spanyol nyelvekkel. A vessző sok feladatot ellát a közbevetéstől a pontosításig, de nekem a legevidensebb, leghétköznapibb használata miatt tetszik, amikor tagmondatokat választ el egymástól, vagy gondolatok határán tűnik fel, esetleg a felsorolás eleminek élén áll, tehát a kikerülhetetlen használatára gondolok (beszúrást másképp is elmondhatunk, ha akarunk, közbevetés helyett külön mondatot írunk, de egyes helyzetekben muszáj vesszőt tennünk, ha helyesen akarunk írni). Persze vannak írók, akik egész regényeket publikálnak vesszők, és egyáltalán központozás nélkül, így a nyelv segítségével adva plusz hatást a tartalomnak, de ez nem az én stílusom. Én szeretem a vesszőket. Szeretem, mert én nem vagyok az a fajta író, aki az olvasóra bízza, hogy fedezze fel a hangsúlyozás összes lehetőségét, és így a különböző értelmeket, amelyek egy szövegben rejlenek, nem vagyok az a fajta író, aki hagyja, hogy az olvasó a saját aktuális hangulata szerint olvassa, amit írtam. Én szeretem a vesszőt támpontként használni. Az egyik tanárom egyszer azt mondta, hogy szerinte nem ideális az érettségin a pontozás, mert ő nem vonna le olyan sok pontot azért, ha valaki egy olyan szót írt j-vel, amit ly-nal kellene, amennyiben az nem tesz különbséget a jelentésben, azonban a vesszőhasználat félreértésekhez vezethet. Szintén ő mesélt egy nőről, aki beperelt egy szerencsejáték-szelvény miatt egy ilyen játékot lebonyolító céget, mivel a szelvény hátán a játékszabályok leírásában hiányzott egy vessző, és ha így írták le, akkor a nő állítása szerint ő úgy is jogosult volt a nyereményre, hogy a követelményeknek csak egy részét sikerült teljesítenie. Én úgy gondolom, hogy a vesszők használatának megértése sok mindent segít megérteni. Aki tudja, hová kell vesszőt tenni, az tényleg érti, amit leír, könnyeben megérti a szabályok lényegét, és könnyebben elsajátítja őket, legyen az helyesírási, vagy másmilyen. És aki ismeri a vesszőhasználat szabályait, tudja, hogy szabadon alakíthat mondatokat, ha máshová teszi azt, vagy másképp szerkeszti a tagmondatokat, és ez számomra jó dolog, bár tudom, hogy nincs mindenki úgy elájulva a nyelvek sajátosságaitól, mint én. Egy angol nyelvi példán jól érzékelhető ennek ellentéte, amikor nem mi döntünk: My sister, who lives in london, has blonde hair. My sister who lives in London has blonde hair. Mindkét mondat azt jelenti, hogy a nővérem, aki Londonban él, szőke hajú. Csakhogy van egy nagyon fontos különbség: ha teszünk vesszőt a londonos információ köré, az azt jelenti, hogy a nővérünk, aki mellesleg Londonban él... stb., azonban az, ha nem teszünk, azt jelenti, hogy több lánytestvérünk is van, és közülük annak van szőke haja, amelyik Londonban él. Én nagyon szeretem a vesszőket.

A többi írásjelnél óvatosságra intem az írókat, de semmiképpen nem arra, hogy egyáltalán ne használják őket. 

Pont 
Néhány szerzőnek nagyon nehezére esik a mondat végére érni végre, pedig ez idegesítő tud lenni. Egyébként egyáltalán nem mindegy, hová tesszük a pontot. Ez ugyanis, akár verset írunk, akár prózát, megadja az olvasás ritmusát. Ha rövid mondatokat írunk, azzal lassítjuk az ütemet, ha hosszút, akkor az gyorsan megy, kivéve, ha sosem érünk a végére, mert az már zavaró. A rövid mondatokat sokan használják az izgalom fokozására, de ez csak akkor hatásos, ha nem ez az egyetlen eszköz (értsd: ha van alapja a dolognak, és az adott rész tényleg izgalmas a szövegben). Szerintem kényelmetlen azt olvasni, mikor ezt túlzásba viszik. Nagyon "szenvedősnek" tűnik, ha mindig csak rövid mondatokat írunk, főleg, ha azok egyetlen főnévből vagy igéből állnak. Megfelelően használva persze meglehet a helyük és jogosultságuk.

Felkiáltójel
A felkiáltójelnél meg kell találni a tökéletes egyensúlyt. Kérdezték már tőlem kommentben, mért gondolom, hogy felkiáltójelet nem szabad használni. Nem ezt gondolom, csak azt, amit a fent említett cikkben az egyik író is mondott: ha valaki sokat használ, nem fogják észrevenni az olvasói, amikor tényleg lényeges. Mint amikor a pásztorfiú farkast kiált. Én ritkán használom, és nem értek egyet azzal sem - függetlenül attól, hogy így tanítják-e az iskolában -, hogy a felszólítások végére feltétlenül oda rakni. A felszólításoknál a szándék alapból is látszik, fölösleges ezt külön jelezni, és a legtöbb ember nem is használja így cikkekben, sőt könyvekben sem. Nem arról beszélek, hogy felkiáltójelet soha, semmilyen körülmények között nem lehetne használni. Arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy a felkiáltójel nagyon gyakran azon amatőr írók eszköze, akik szeretnék, ha az olvasók megéreznék azoknak a mondatoknak a súlyát, amelyekbe nekik, íróknak ezt valójában nem sikerült beletáplálniuk.

Három pont
Erre is azt mondanám, hogy nagyon sokszor túlzása viszik, és ennek az oka is hasonló. Az író szeretné, ha az olvasó érezné a sejtelmességet, de nem biztos benne, hogy ezt egyszerű nyelvi eszközökkel (amikbe most ne számoljuk bele a központozást a könnyebb fogalmazás érdekében) is sikerült-e véghezvinnie, ezért három pontot tesz a mondatai végére. Időnként persze helyénvaló a használata, például a következő, általam rögtönzött mondatban:
- Na, és John mit szólt ehhez a... dologhoz? 
Itt látjuk, hogy a szereplő keresi a szavakat. De Louis Sachar is három ponttal zárta le egész regényét, a David nem hagyja magát címűt: "Szerintem inkább almára hasonlít [a vágódeszka - a szerk.] - jegyezte meg Larry. - Persze nem az amerikaira, hanem a zambiaira. Akkor ettem olyat, amikor Zambiában laktunk." [Sajnos a könyvből nem derült ki a fordító neve, különben közölném.] Itt azért jogos a lezárás, mert két dolgot tudunk meg a pont-pont-pontból. Egyrészt azt, hogy Larry még hosszan folytatni fogja a mesélést, hiszen a regény során mindig így tett. Ezzel a pon-pont-pont megoldással ugyanis úgy is érezhetjük magunkat, mint egy film végén: érezzük, ahogy Larryéktől eltávolodik a kamera, és szavai elhalkulnak. Egy apró írásjellel Louis Sachar képszerűvé varázsolta a befejezést. A másik pedig nem is egyfajta tudás, hanem egyfajta érzés, amit az író így közvetít: egy amolyan fejcsóválós "jaj, ez a Larry"-szerű érzés. Az olvasók ugyanis tudják, hogy Larry hazudik, sőt, mindig hazudott, amikor az utazásaikról beszélt. Vannak tehát jó példák a három pont alkalmazására, de vigyázni kell vele, mert az olvasó könnyen úgy érezheti, hogy hülyének nézi őt az író, és azt hiszi, magától nem jött rá, hogy most gyanakodnia, vagy félnie kellene. Erre érdemes ügyelni.

Sok más írásjel létezik még, én most ezekről írtam. Később talán még szóba kerülhetnek egyéb típusúak is.




Kép: picjumbo.com; rajta: iPjone S5

2 megjegyzés:

  1. Szia! A pontosvesszőre lennék még nagyon kíváncsi :) ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Meglesz az is, gondoltam rá, csak belefáradtam a fogalmazgatásba. Meg fogom írni azt is, ha van rá igény.

      Törlés