2014. 09. 23.

Nyelvi babonák

Háttal kezdünk mondatot? Nem, csak szemből... Ezt szoktam válaszolni, ha ez szóba kerül. Biztos láttátok már a Facebookon, vagy valahol az interneten azt a rajzot, amelyen hieroglifákat vés a falra egy férfi, erre a másik rászól, hogy "Hányszor mondjam még, [madár jel]-lel nem kezdünk mondatot!"

Még a nyáron egy barátom beleolvasott az egyik készülő regényembe, és felhívta a figyelmem a szóismétlésekre. Olyan szóhasználattal és hangsúllyal tette ezt (a hangsúlyt én képzeltem hozzá, mert írásban történt a dolog, de egyértelmű volt), mintha a világ legmagátólértetődőbb - ennek a szónak a helyesírásán időnként elfilozofálok... - dolgára hívná fel a figyelmem, nevezetesen, hogy egymás utáni sorokban ne használjam ugyanazt a szót. 

Való igaz, hogy helyenként idegesítő volt. Nem olvastam át az adott részt. Máshol azonban nem értettem egyet vele. Úgy éreztem, azonnal rám szólt olyan sorok miatt is, amelyek valójában nem hangzottak rosszul egymás után. Automatikusan tette szóvá, hiszen ezt tartotta helyesnek. 

De őszintén, mi lesz, ha egy főnevet leírok egymás után kétszer? Nem vonom kétségbe a szóismétlés hiba voltát, de úgy gondolom, ezt a hangzás alapján kell megállapítani. Akkor számítson a szóismétlés jelensége problémának, ha az valóban rosszul hangzik úgy, ahogy leírták, ne akkor, ha a szemünk megakad rajta, hogy "nocsak, itt van ugyanaz a szó még egyszer!", és máris bekapcsol a sziréna a fejünkben. Visszautaláskor például szerintem semmi baj nincs vele.

Dániel erkélyén galambok fészkeltek. Ezek a galambok még a tavasz elején érkeztek, de már fiókák keltek ki az eresz alá rakott fészkükből.

Ebben a most rögtönzött két mondatban én abszolút megtartanám a szóismétlést. Nem csak hogy nem hangzik rosszul szerintem, de még jól is hangzik. Ad valamilyen plusz hangulatot a szövegnek. 

És, ha már itt tartunk, mi a helyzet a háttal, éssel való mondatkezdéssel? Nos, ezt a mondatot is éssel kezdtem, de nem direkt. Nem akartam nyelvi játékot belevinni, így sikerült, de akkor már hadd maradjon. 

Én már a gimnáziumi magyarórán úgy tanultam, hogy az éssel, háttal való kezdés helytelenségét rossznak nevezni nyelvi babona. Amennyire én tudom, ma már a nyelvészek sem küzdenek ez ellen. Persze lehet néhány nyelvművelő beállítottságú köztük ma is, de manapság ba nyelvészet is elég modern és elfogadó az ilyen dolgokkal szemben. 

Én úgy gondolom, a fent említett dolgok nem tekinthetők hibának. (A szóismétlésnél persze attól függ.) Nem kell velem egyetérteni, végül is ha valaki ezeket elkerüli, abból baj nem lesz. De attól hülyét tudok kapni, amikor valaki ír egy lenyűgözően jó blogbejegyzést, teszem azt a tigrisek DNS-ében felfedezett új kémiai anyagról, de akár csak egy egyszerű internetes kommentet is, egy egyébként értelmes, intelligens hozzászólást, és erre jön valaki, aki azt válaszolja neki: "éssel nem kezdünk mondatot" - és ott is hagyja az illetőt az egyébként remek érveivel. 

A de viszont kifejezést direkt nem vettem bele a cikkembe. Alapvetően azt mondanám rá válasznak: ámde, nemde bár... Ebben az esetben nyelvtörténetileg meg kellene vizsgálni, hogy alakultak ezek az elfogadottabbnak mondható alakok. De itt is fenntartom azt a véleményt, hogy baromira lelombozó, mikor látom, hogy valaki beleírja a kommentjébe, hogy de viszont, és innentől nem is veszik komolyan. 

Sikerült nagyon eltérnem a témától. Természetesen én itt a szépirodalomról kell, hogy írjak. A szépirodalomban igenis törekedni kell a jó fogalmazásmódra, de a hátok például egy párbeszédnek bizony fontos részei, hacsak nem robotokat akarsz beszéltetni. Éssel kezdett mondatot pedig még a narrációban sem húznék alá pirossal.

A Nyelv és Tudomány blog ugyan elkülöníti cikkében a beszélt és az írott nyelvet, és egyáltalán nem a szépirodalomhoz szól hozzá, de érdemes elolvasnia annak, akinek felkeltettem az érdeklődését. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is. Mit gondoltok a dologról? 

2014. 09. 08.

Író a 21. században

William Faulkner magyarra átültethetetlen idézete szerint "Don't be a writer. Be writing." Lefordítani persze le lehet (ne író légy, hanem írj), de a magyar nyelv sajátosságai miatt egy angolul nem tudó emberrel nem lehet megértetni (maximum hosszú magyarázkodás után, de hát vicceket sem szokás magyarázni), miért is frappáns ez a mondat. (De szeretem az angol nyelvet! A magyart is, csak azt más miatt.) 

Az idézet igazi lényege, ha mégis beiktatunk egy kis magyarázkodást (de tényleg viccesebb ez egyszerű nyelvtani szerkezetekkel kifejezve), hogy ne olyan ember légy, aki író, tehát íróként aposztrofálja magát, de ez kimerül a puszta létben, sétál az utcán, és ő most nagyon író, hanem írj, légy író ember, mint melléknévi igenév, ne mint főnév - azt hiszem, magyarul így a legfrappánsabb. 

William Faulknernek igaza van. De azért, ha valaki komolyan gondolja a dolgot, az író létet is fenn kel tartani, és nem csak pusztán írással. Vannak emberek, akik megelégszenek egy szűk közönséggel (barátokkal, internetes művészcsoportokkal, blogok olvasótáborával), de ha valaki igazán komolyan gondolja a dolgot, azért többet kell tennie annál, hogy ír. Nem csak pályázatokra kell jelentkeznie (komoly pályázatokra!, nem "kidíszítem a blogodat cserébe"-típusú versenyekre), és mindenféle lépéseket kell tennie az ügye érdekében, de tisztában is kell lennie a modern költőkkel, írókkal.

A jó kapcsolatok sokat segíthetnek bármilyen munka esetén, ez már régi közhely, de én most nem is a kapcsolatépítésre gondolok. Egyáltalán arra, hogy az iskolában 1940-es évekbeli a legkésőbbi mű, amit tanítanak, feltéve, hogy tanult(at)ok Thomas Mannt (jó esetben sikerül befejezni a tananyagot, de ezt nem mondhatja el magáról mindenki). A mai költők esetében nehéz eldönteni, ki lesz majd később évszázados jelentőségű, de ez nem jelent kibúvót legalább a legnagyobbak(nak tűnőek) ismerete alól. 

Túl azon, hogy szerintem illik is mások műveit elolvasni (nem csak poet.hu-n és hasonló helyeken), ha már mi is elvárjuk ezt másoktól (értsd: ha az ember szeretné, hogy egyszer sokakat érdekeljen a verse, nem árt annyi tisztelettel rendelkezni, hogy életében egy-két alkalommal ezért vesz egy irodalmi folyóiratot, amiben valóban a befutott, vagy annak nevezhető költők vannak), profitálhatunk is a dologból. Észrevételem szerint a legtöbb amatőr költő régiesen ír. Mert verset még a költészetért rajongó emberek is többet láttak tankönyvben, mint máshol, és ott bizony régi versek vannak, ezért hajlamos a költőpalánta elhinni, hogy írni így illik. Pedig nem így illik. Ma már más a divat, más az, ahogy szembeszegülnek a divattal, és neked egyiket sem kötelező betartani, ha van saját stílusod, de pusztán tájékozatlanságból ne írjunk régies verseket. 

Mit értek régies alatt? Kizárólag a nyelvezetre gondolok. Nekem aztán mindegy, hogy valaki szabad verset ír vagy hexametert. Írja, amelyiket szeretné. De a szóhasználat sokszor olyan, amilyet nem mondanánk a valóságban, és nem azért, mert egy jól kitalált metafora, hanem mert a szerző azt hiszi, így kell. Pedig nem kell így. 

Tehát nekünk is jól jön a tájékozódás, és illik is. Nem árt tudni, kik alkotják ma azt a közeget, amelynek a részévé szeretnénk válni. Klasszikusokat olvasni fontos és szép, de nem lehet kizárólag belőlük építkezni.

A tizdolog.hu oldalon összegyűjtöttek tíz olyan oldalt, ahonnan tájékozódást kaphatsz a kortárs irodalomról. Mert legyünk őszinték: hiába volt most nagy divat a fenti linken is említett facebookos versmegosztós játék, valójában az ismerőseink nagy százaléka a Szeptember végént és Laár András-költeményeket osztott meg. 

Kosztolányinak meg köszönöm, hogy kölcsönadta Költő a 20. században verscímét, hogy átalakítsam a blogbejegyzésem címévé.

2014. 09. 02.

Írásjelek (folytatás): Pontos vessző [kérésre]

Ez a bejegyzés a legutóbbi, írásjelekről szóló poszt folytatása. Aki azt olvasta, tudja, hogy nem az írásjelek helyes használatáról van szó, hanem az írásjelek használatáról az irodalomban. A bejegyzést egy nyomtatásban megjelent cikk ihlette, az erről szóló információt lásd korábban. Eredetileg nem terveztem többet foglalkozni az témával, de a blog Facebook oldalán kifejezetten kérte az egyik olvasó a pontos vesszőről szóló cikket. 

Tudomásom szerint a pontos vesszőt akkor alkalmazzuk, amikor egyes mondatrészeket jelentésben el akarunk egymástól különíteni, például egy felsorolásban csoportokra bontjuk az elemeket.

Ma hosszú bevásárlást tartottam, és vettem ceruzát, tollat, papírt; kenyeret, tejet, vizet, kávét; tortát, krémest és fagylaltot a vendégeknek; kutyakaját, és nyúltápot.

A vásárolt termékeket felosztotta a beszélő aszerint, hogy melyik milyen jellegű termék, de tekinthetjük a felosztást aszerintinek is, hogy melyiket hol vásárolta helyileg (nem csak bolt szerint, de akár arra is utalhat, hogy másik városba kellett mennie érte), hogy melyiket milyen célra vagy kinek szánja (vendégeknek), sőt, a kutyakaja mellé még bébiételt is oda lehetne írni, ha nem a hely vagy a többi dolog alapján kategorizál, hanem azt gondolja közben magában: ezekkel még dolga lesz: a kutyát, a nyulat és a babát is meg kell etetnie valakinek. 

Ebből tehát látjuk, hogy bár egyes írók ellene vannak a pontos vesszőnek ("A pontosvesszők transzvesztita hermafroditák, amik az égvilágon semmit nem jelentenek. Mindössze azt jelzik, hogy leírójuk járt egyetemre" - Kurt Vonnegut), ki lehet vele fejezni a szereplő olyan gondolatait, amelyeket nem alkalmaz a párbeszédben, hiszen sokat elárul róla, hogy a bébiételt a kutyakaja mellé sorolja-e, vagy a kenyér mellé teszi. 

Én mégis kerülném a használatát. Illetve nem lehet ezt kerülésnek nevezni, egész egyszerűen nem nagyon kerültem még olyan helyzetbe, hogy szükségét éreztem volna a használatnak. Nem szoktam ilyen sok gondolatot belesűríteni egy mondatba. Az én szereplőim biztos, hogy inkább egyenként beszámolnának arról, hogy kivel találkoztak a tejes pultnál, majd utána térnének rá a cukrászdára némi kerülővel, ahol a vendégek személyéről is szó esne. Szerintem így életszerűbb is, mert valójában az emberek nem beszélnek így. És sok esetben talán tényleg nem sokat jelentek.