2014. 09. 23.

Nyelvi babonák

Háttal kezdünk mondatot? Nem, csak szemből... Ezt szoktam válaszolni, ha ez szóba kerül. Biztos láttátok már a Facebookon, vagy valahol az interneten azt a rajzot, amelyen hieroglifákat vés a falra egy férfi, erre a másik rászól, hogy "Hányszor mondjam még, [madár jel]-lel nem kezdünk mondatot!"

Még a nyáron egy barátom beleolvasott az egyik készülő regényembe, és felhívta a figyelmem a szóismétlésekre. Olyan szóhasználattal és hangsúllyal tette ezt (a hangsúlyt én képzeltem hozzá, mert írásban történt a dolog, de egyértelmű volt), mintha a világ legmagátólértetődőbb - ennek a szónak a helyesírásán időnként elfilozofálok... - dolgára hívná fel a figyelmem, nevezetesen, hogy egymás utáni sorokban ne használjam ugyanazt a szót. 

Való igaz, hogy helyenként idegesítő volt. Nem olvastam át az adott részt. Máshol azonban nem értettem egyet vele. Úgy éreztem, azonnal rám szólt olyan sorok miatt is, amelyek valójában nem hangzottak rosszul egymás után. Automatikusan tette szóvá, hiszen ezt tartotta helyesnek. 

De őszintén, mi lesz, ha egy főnevet leírok egymás után kétszer? Nem vonom kétségbe a szóismétlés hiba voltát, de úgy gondolom, ezt a hangzás alapján kell megállapítani. Akkor számítson a szóismétlés jelensége problémának, ha az valóban rosszul hangzik úgy, ahogy leírták, ne akkor, ha a szemünk megakad rajta, hogy "nocsak, itt van ugyanaz a szó még egyszer!", és máris bekapcsol a sziréna a fejünkben. Visszautaláskor például szerintem semmi baj nincs vele.

Dániel erkélyén galambok fészkeltek. Ezek a galambok még a tavasz elején érkeztek, de már fiókák keltek ki az eresz alá rakott fészkükből.

Ebben a most rögtönzött két mondatban én abszolút megtartanám a szóismétlést. Nem csak hogy nem hangzik rosszul szerintem, de még jól is hangzik. Ad valamilyen plusz hangulatot a szövegnek. 

És, ha már itt tartunk, mi a helyzet a háttal, éssel való mondatkezdéssel? Nos, ezt a mondatot is éssel kezdtem, de nem direkt. Nem akartam nyelvi játékot belevinni, így sikerült, de akkor már hadd maradjon. 

Én már a gimnáziumi magyarórán úgy tanultam, hogy az éssel, háttal való kezdés helytelenségét rossznak nevezni nyelvi babona. Amennyire én tudom, ma már a nyelvészek sem küzdenek ez ellen. Persze lehet néhány nyelvművelő beállítottságú köztük ma is, de manapság ba nyelvészet is elég modern és elfogadó az ilyen dolgokkal szemben. 

Én úgy gondolom, a fent említett dolgok nem tekinthetők hibának. (A szóismétlésnél persze attól függ.) Nem kell velem egyetérteni, végül is ha valaki ezeket elkerüli, abból baj nem lesz. De attól hülyét tudok kapni, amikor valaki ír egy lenyűgözően jó blogbejegyzést, teszem azt a tigrisek DNS-ében felfedezett új kémiai anyagról, de akár csak egy egyszerű internetes kommentet is, egy egyébként értelmes, intelligens hozzászólást, és erre jön valaki, aki azt válaszolja neki: "éssel nem kezdünk mondatot" - és ott is hagyja az illetőt az egyébként remek érveivel. 

A de viszont kifejezést direkt nem vettem bele a cikkembe. Alapvetően azt mondanám rá válasznak: ámde, nemde bár... Ebben az esetben nyelvtörténetileg meg kellene vizsgálni, hogy alakultak ezek az elfogadottabbnak mondható alakok. De itt is fenntartom azt a véleményt, hogy baromira lelombozó, mikor látom, hogy valaki beleírja a kommentjébe, hogy de viszont, és innentől nem is veszik komolyan. 

Sikerült nagyon eltérnem a témától. Természetesen én itt a szépirodalomról kell, hogy írjak. A szépirodalomban igenis törekedni kell a jó fogalmazásmódra, de a hátok például egy párbeszédnek bizony fontos részei, hacsak nem robotokat akarsz beszéltetni. Éssel kezdett mondatot pedig még a narrációban sem húznék alá pirossal.

A Nyelv és Tudomány blog ugyan elkülöníti cikkében a beszélt és az írott nyelvet, és egyáltalán nem a szépirodalomhoz szól hozzá, de érdemes elolvasnia annak, akinek felkeltettem az érdeklődését. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is. Mit gondoltok a dologról? 

4 megjegyzés:

  1. Teljesen egyetértek. Alsóban nekem is azt tanították, hogy éssel és háttal nem kezdünk mondatot, aztán meg csodálkoztam, amikor sok szépirodalmi műben találtam erre példát, meg amikor írás közben nem tudtam máshogy kifejezni magam.
    A szóismétléses rész tetszett a legjobban. Én is ezt szoktam gondolni, amikor a szóismétléseimet kritizálják. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. Én a felkiáltó jelek miatt csodálkoztam: azt tanultuk, felszólító mondatnak az kell a végére, de utána alig láttam úgy valahol.

      Törlés
  2. Ja igen, azt mi is úgy tanultuk, de se nem szoktam leírva látni úgy, se nem szoktam használni, csak nagyon ritka esetekben.

    VálaszTörlés
  3. Én is hasonlóan vagyok vele, de ismerős ezt is kritizálta már.

    VálaszTörlés