2014. 10. 31.

Goldenblog

Sziasztok!

Idén is neveztem a Goldenblog nevű blogversenyre. Akinek tetszik a blog, azt megkérem, szavazzon, ha van kedve (de természetesen nem kötelező).

A Pszichológia kategóriába került, Írástanácsok - Lexen jegyzetei néven találjátok (tehát megfordítottam a nevet!).

Köszönöm szépen mindenkinek. Itt lehet szavazni.


2014. 10. 19.

Tájleírás

Sokan unják és fölöslegesnek tartják a tájleírásokat, míg mások szeretik, ha az író megteremti a környezet hangulatát. Úgy gondoltam, kell egy poszt a tájleírásokról, már alapból a véleménykülönbség miatt is.

Régen, például Jókai idejében egészen más volt a világ. Jókai Az arany ember elején azért kezdi olyan hosszú leírásokkal, mert akkoriban az emberek nem tudtak mindenről képi információt szerezni. Persze egyáltalán nem biztos, hogy az írók nem lódítottak. Hiszen egy Afrikában játszódó széphistória szerzője vagy magyar nyelvre átültetője a legritkább esetben járt maga is Afrikában. De mivel az olvasó nem tehetett egyebet - és talán nem is érdekelte az igazság -, rábízta magát az íróra. Régen a tájleírások ugyanolyan izgalmasak voltak az emberek számára, mint amikor nekünk ma egy elképesztő tájat írnak le, vagy egy fantasybeli világot. 

És mi van ma? Ma az emberek egyrészt utaznak. Már egy tízéves gyerek a világ több nagyvárosában is járt, többen, mint pár felnőtt ember a 17. században. Másrészt aki nem volt külföldön, az is utánanézhet a dolgoknak az interneten, van mindenről kép. De ami a legfontosabb, akkor is láttunk már helyeket, ha nem is akartuk látni őket. A földrajztankönyv is színes, és ha valaki a világon semmi más sorozatot nem néz, csak a Helyszínelőket, már akkor is megvan neki több város, például New York vagy Miami (ami a valóságban esetleg Los Angeles, de ez már más kérdés). 

Ezért a mai olvasóknak sokszor nincs türelmük tájleírásokat olvasni. Az az igazság, hogy én szeretem a leírásokat, és néha hiányolom is őket. Hiányérzetem van, mikor csak annyit tudunk meg, hogy a szereplő bement a szobájába: valamit szeretnék megtudni arról, hogy díszítette fel a kuckóját. Még olyan háttérről sem felesleges szerintem leírást adni, ami nem sokban különbözik a többitől. Ezekkel ugyanis meg lehet adni a szituáció hangulatát. 

Azt gondolom, kompromisszumot kell kötni, amelyben mind a két fél áldozatot hoz: az olvasó és az író is. Az íróknak el kell fogadniuk, hogy az olvasót nem érdekli ez két oldalon keresztül, és le kell rövidíteniük a leírásokat velősre, tömörre. (Kivéve, ha az indokolt, például egy teljesen fiktív bolygóval kapcsolatban.) Ugyanakkor az olvasóknak türelmesebbnek kellene lenniük. Sokszor van olyan ugyanis, hogy adott pillanatban nem értjük, hogy valamit miért kell elolvasnunk, de az egész könyvet tekintve hozzátartozik annak atmoszférájához, megtudunk belőle dolgokat, amelyeket közben talán ununk, de ha nem tudnánk, a könyv nem lenne ugyanaz. Ráadásul az olvasók, tapasztalatom szerint, sokszor olyasmit is unnak, amit igenis végig lehetne olvasni türelemmel. Például ha egy regény sok évvel ezelőtt íródott, az író mégiscsak ismeri az adott kort (vagy ha mai író, akkor utánanézhet, amiben nagy munkája van), mi pedig, még ha azt is hisszük, nem ismerjük a korabeli város hangulatát. Korhangulat megfelelő érzékeltetéséről korábban már írtam a blogra. 

És ami minket jelen blogban érdekel: Hogyan lehet velősre, tömörre írni egy táj- vagy környezetleírást? Szerintem úgy, ha a a hatásra törekszünk. Például a főszereplő szobáját leírva gondoljuk végig, mitől érdekes a helyiség. Vagy éppen egy teljesen érdektelen, fehér falú szobáról van szó? Akkor ez a lényeg. Azt írjuk le, ami miatt fontosnak találtuk az egészet leírni. Ne felejtsük el, hogy hiába találunk ki nagyon jól egy karaktert, ha nem adjuk át megfelelően az olvasónak. Sokszor előfordul, hogy valami a szemünk előtt lebeg, számunkra a karakter nagyon ki van találva, de az olvasó nem így érzi, mert nem mondtuk el a mi szempontunkból evidens dolgokat (például, hogy a szereplő szobája teljesen rózsaszín vagy sárga). 

Tájleírásnál ne írjunk olyat, hogy a fák zöldek voltak. A szél mindenhol fúj, a fák mindenhol zöldek, az ég mindenhol kék, a víz mindenhol nedves. És mégsem ugyanolyan az Északi-tenger partja, mint a karibi szigetvilág. Miért? Ezt próbáljuk megragadni. 

Mit gondolok a leírásokról? Szoktatok ilyeneket írni? És olvasóként mit szóltok hozzájuk?



Képek: