2014. 12. 24.

Irodalmi művek az írásról

A karácsonyra és a vizsgaidőszakra való tekintettel most csak egy lájtosabb, könnyen emészthető bejegyzést írok. Bemutatok három művet, amely az írásról (is) szól, vagy jelentős részben említi azt. Bizonyára sokan ismertek olyan műveket, amelyekben szerepel egy írókarakter, így én most nem ilyeneket fogok felsorolni, hiszen ez a blog azért mégiscsak az írás műveletével foglalkozik. Olyan regényeket és egy elbeszélést raktam a csoportba, amelyek nem csak egy írókarakter miatt érintik a témát, hanem magáról az írás "biológiájáról" szólnak (nem szó szerint), tehát a mű megalkotásáról; arról, mi játszódik le egy író fejében vagy lelkében, amíg alkot, vagy milyen folyamatok alakulnak az életében. Tehát mellőzök minden olyan történetet, amelyben szerepel egy költő, aki a sarokban fekve szenved az írói válságtól, de ez különösebben nincs kifejtve. Fontos megjegyezni, hogy a legtöbb írás, amit bemutatok, a művészetnél sokkal többről szól, és többségüket órákig lehetne elemezni, de én most a fenti szempontból mutatom be őket. Persze a spoiler sokszor elkerülhetetlen.


Thomas Bernhard: A mészégető; regény

Nem könnyű olvasmány, így csak azoknak ajánlom, akik nem vágnak a sarokba minden olyan regényt, amelynek a befogadásáért meg kell kissé küzdeni. Ami nehézkessé teszi az olvasást, az a nyelvezete, ugyanis mások tudósítása alapján ismerjük meg a főszereplő, Konrad életét, és többszörösen összetett, néha oldalakon át tartó mondatokon keresztül vezet minket az író a tudásig, hogy Wieser ezt gondolja Konradról, Frónak ezt mondta Konrad. Semmi idézőjel, semmi bekezdés, semmi párbeszéd. 

A könyv főszereplője az öregedő Konrad, aki egy időben beutazta a világot a feleségével, aki mára lebénult, most pedig egy már működésen kívüli mészégetőben élnek ketten, távol a forgalmas településektől. A könyvet olvasva nem teljesen időrendben, inkább általánosságokat megismerve kapunk képet kettejük életmódjáról, miközben azt próbáljuk megtudni, hogy Konrad miért lőtte le a feleségét. Ami most számunkra fontos, az az, hogy a férfi egy tanulmányt szeretne írni a hallásról. Már évtizedek óta dolgozik a művön: először titkolta a felesége elől a munkát, aztán bevallotta neki, és onnantól kezdve az egész életét úgy rendezte be, hogy a tanulmánnyal foglalkozhasson. Kísérleteket végez, főleg a felesége közreműködésével, aki ezt lelki terrorként éli meg, és Konrad soha nem jut előrébb. Örökké csak kísérletezik, de papírra vetni sosem tudja azt, amire rájött, akár a világot járják Párizstól az egzotikus szigetekig, akár elvonulnak a világtól a mészégetőbe. A szavak egyszerűen nem jönnek, mert mindig úgy érzi, hogy megzavarja őt valami, például lépések zaja. Végül arra a megállapításra jut, hogy örökké a megfelelő pillanatra várt, amivel lehetetlenné tette ennek a pillanatnak az elérkezését. Szerinte nem tanácsos a fejünkben formálódó dolgot azonnal leírni, mert az úgy még nem lesz elég jó. Viszont egy idő után, amikor már többször átgondoltuk azt, le kell írni, különben örökké a fejünkben hordjuk, és egy idő után már nem is fogjuk tudni leírni, legalábbis Konrad meglátása szerint. Úgy gondolja, ő túl sokáig húzta az időt, és elvesztette már a pillanatot, amikor valóban papírra vethetné mindazt, amit szeretne, pedig a bekezdések felosztása is a fejében van, szóban el tudja mondani.


E. T. A. Hoffmann: Unokabátyám sarokablaka; elbeszélés

Hoffmannt legtöbben a Diótörő és Egérkirály, Az arany virágcserép, esetleg a Homokember írójaként ismerhetitek. Akinek Az arany virágcserép rossz élmény volt, az se ijedjen meg, mert az Unokabátyám sarokablaka egyrészt csak egy novella, másrészt jóval reálisabb. Következő leírásom hiányos lesz, ugyanis mi az egyetemen is vettük a művet, ahol nagyon sok mindent elmondtunk róla, ami egyrészt nem a saját gondolatom, másrészt nem is fér ide, harmadrészt nincs is mindennek köze ahhoz, amit itt tárgyalok. Így csak nagyon felületesen számolok be arról, miről is szól az elbeszélés, de ebben ennél sokkal több a mondanivaló. Hogy mást ne mondjak, a romantika tömeg--egyén viszonya is megjelenik benne.

Az elbeszélő (aki nem egyenlő az íróval - erről majd egyszer talán írok egy cikket) meglátogatja író nagybátyját, aki paralízisben szenved, és már évek óta nem írt semmit. Az unokaöcs örömmel látja, hogy nagybátyja jobb színben van és a hangulata is jobb. Mint kiderül, a nagybácsi a szobájának nagy ablakán keresztül bámul le a piactérre, nézi a nyüzsgő tömeget, és ezzel szórakozik napokon át. Megmutatja az unokaöccsének is, hogyan. Az ablak előtt elhelyezkednek, és nézik a lent mozgó embereket, próbálják kitalálni a köztük lévő viszonyokat, követik őket a szemükkel stb. Mikor az unokaöcsnek nem tetszik az egyik történet, amit a nagybátyja mond az egyik férfiról, az kijelenti, hogy rendben van, akkor annak a férfinak teljesen más az élettörténete. Ez a kijelentés elbizonytalanítja az egész narratológiát: tudjuk, hogy a
nagybácsi járt már a piacon, elmesél régi eseteket, amikor a piac szereplőivel társalgott, és tudjuk, hogy egyesekről valóban rendelkezik információval, ismeri a szüleit, tudja, mit tanul az illető stb., de végig nem egyértelmű, hol van a határ, ahonnan már rögtönöz. Miközben lefelé néznek, a nagybácsi azt próbálja elmagyarázni az unokaöccsének, hogyan kell megnézni a dolgokat amolyan művészi módon. Csakhogy van egy bökkenő: a nagybácsi mindezeket sosem veti papírra. Látni tanítja a fiút, de amit ő csinál (mostanában, mert korábban jelentek meg könyvei), az nem írás. Az csak nézés. A férfiban elindulnak dolgok, de nem jutnak el a papírig, mert egyszerűen az élete fölött átveszi az uralmat a megfigyelés.

A mű még sokkal bővebb értelmezést kíván, de most ezt mellőzzük.


Michael Ende: Momo; regény
Michael Ende német író sokkal ismertebb arról, hogy ő írta A végtelen történet című regényt. Ha máshonnan nem, a filmből ismerhetitek ezt a sztorit (melyből az amerikai változat ismertebb), még ha az író maga a filmtől el is határolódott. Szerintem a Momo jobb, mint A végtelen történet, de az is méltán híres, sőt igazából híresebb is.  A Momo elvileg meseregény, de szerintem érdemes felnőtt fejjel elolvasni.

Az alaptörténet Olaszországban játszódik, és arról szól, hogy az emberek körül felgyorsul az idő, és elkezdenek egy rohanó világban élni. Az olasz városban megjelennek a Szürke Urak, akik az idő bankárai, és hozzájuk lehet betenni az ember idejét megőrzésre, valamint ők javasolják a helyi lakosoknak, hogy próbáljanak meg takarékoskodni az idejükkel, és ne fecséreljék azt el fölösleges, haszontalan tevékenységekre. Az emberek ezt be is tartják, hamarosan az intézmények is átalakulnak ennek megfelelően (például az éttermek és óvodák), de a dolog nem sikeres, ugyanis az emberek azt az időt, amit a sietséggel megspórolnak, ugyanúgy arra használják fel, hogy még több időt spóroljanak meg maguknak, és valahogy a bankba tett másodpercek sosem kerülnek elő, pedig valahogy mégis mindegyikkel el lehetett számolni. Ami meglepő az az, hogy a regényt 1973-ban adták ki.

Gigi, majd érettebb fejjel Girolamo idegenvezető a városban, ahol a főszereplő lány, Momo is él. Szabad idejében történetekkel szórakoztatja az ismerőseit, de munka közben is sokat lódít. Girolamo később a történeteiből él. Nem egészen író, inkább olyan ember, aki eladja a történeteket, például rádiójátékokhoz, sorozatokhoz. Ez így nincs leírva a könyvbe, de azt tudjuk, hogy mindenféle médiummal kapcsolatot ápol, nem csak írásban terjednek a művei, és ötleteket is árul, én ezért olyasmi embernek képzeltem őt, mint azokat, akiknek a sorozatok elején ki van írva a nevük, hogy "created by XY" (még ha ilyen a '70-es években nem is volt). Gigiben az az érdekes, hogy ő az egyetlen szereplő, aki észreveszi magán azt, ami történt vele, mégis vállalja. Még beszél is a Szürke Urakkal, akik közlik vele, hogy a stresszmentes élet és a siker között választhat. Azonban mégsem egészen így van, hiszen a stressztől sem tud írni, így tulajdonképpen bukás és bukás közt választhat, a kérdés, csak hogy magától vonul-e vissza. Gigi rohan a válság felé, ugyanis fogynak az ötletei, és ezt ő is észrevette. A könyv második felében már eladta azokat a történeteket, amelyekkel kapcsolatban megígérte Momónak, hogy soha nem meséli el őket senkinek, és még sablonokból, panelekből össze tud rakni történeteket, de ezek majd egyszer szintén el fognak fogyni. Ideáig látjuk az életét. Nem tudjuk meg, mi lesz vele történetírás-szempontból. Giginél nem a mű létrejöttét tapasztaljuk, hanem az életének alakulását. Nem feltétlenül igaz, hogy a Gigi által írt könyvek nagy művészi értékkel bírnak egyébként, hiszen a regény világában ő egy ünnepelt bestseller író. 


Remélem, kedvet csináltam egy kis olvasáshoz, és volt értelme összegyűjteni pár irodalmi példát egy-egy fiktív alkotóról.


Képek: picjumbo.com


5 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Kedvem lett ezekhez az olvasmányokhoz. A Momo-t már ismerem, és nagyon szeretem. Szerintem az olyasmi kategória, mint A kis herceg Exupérytől: gyerekeknek szórakoztató mese, de az igazi értelmét csak felnőtt fejjel felfogni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Így van, de én a Momót jobban szeretem. :) Egyébként örülök, ha kedvet csináltam.

      Törlés
  3. De hát A végtelen történet is az írásról szól. (Még jobban is, pontosabban konkrétabban, mint a Momo.) A könyv első fele elmeséli, mit olvas Barnabás, a második fele pedig azt, hogy milyen valójában a világ, amiről olvasott.
    Imádtam pl, hogy Atreyu (azértse Atráskó!!XD) mennyire full más személyiség valójában, amikor nem "csak olvasunk róla", hanem "vele vagyunk". Szerintem ettől igazán zseniális az a könyv.
    Két állapotot mutat, először a nagyközönségnek kicsinosított, eladható formába öntött egyzserű sztorit kvázi-hepienddel, aztán hirtelen jön a cenzúrázatlan fantázia ámokfutása... Itt az egész folyamat! A tétovázó, asse-tudom-hol-vagyok-és-mi-lesz-ebből helyzet, ami minden írónál megvan az első pár pillanatban, amikor kipattan a fejéből az ihlet első kis szikrája. Ez az az üres sivatag egy szál rejtélyes élőlénnyel a közepén. És az ember olyan jól ellubickol benne… Csak a tudatalattija dolgozik, és ennek köszönhetően aztán szép lassan kitágul a láthatár, kezd összeállni ez az egész világ, és önálló életre kel, annyira, hogy már a Teremtője is alárendelődik a szabályainak! És jönnek a súlyosabb dolgok, valódi barátság, árulás, háború, vér és halál, istenkomplexus, hatalmi mámor, satöbbi, minden, ami máskor tíz könyvre is elég… (ezmi-ezmi-ezmi?? Ebben a sztoriban???) Hirtelen minden szereplő sokkal árnyaltabb, még a régebbről már ismertek is. Gondoljunk csak Atreyu meg a sárkánya kapcsolatára… És hirtelen biztonságos kis gyerekmesének tűnik ez az egész dolog a Semmivel, amiről addig volt szó!
    És közben ott van mindennek a tetejében, hogy egy író mi mindent felad azért, hogy ez az egész csoda az övé legyen, hogy a részese lehessen, pedig beleroppan. És annyira, de annyira jellemző, hogy egy „helyi lakos” az, aki végül visszaadja a kölcsönt. Hogy Atreyu az, aki végül mégis meg tudja menteni Barnabást. A Teremtőt egy random teremtmény tudja csak megmenteni a saját eszelős képzeletétől, mert ő tudja, érti, hogy működik a világ. Nem Barnabás, ő!
    Ez a leggyönyörűbb az egészben. Hogy csak káprázat ez a nagy Teremtősdi, mert a jó sztori nagyon hamar a maga lábára áll. Magát írja, kitermeli a maga szereplőit és konfliktusait, az író legfeljebb távoli idegenként, krónikásként megpróbálhatja összeszedni és olvashatóvá tenni, ami izgalmasat talál benne.
    Persze, ez csak a karakterközpontú írásra igaz, azon belül is azokra a spontán írókra, akik nem görcsösen ragaszkodnak az eredeti elképzeléseikhez meg a kis jegyzeteikhez, de sztem a többség ilyen. :)

    VálaszTörlés