2015. 11. 29.

Miért írjunk naplót?

--> Bónuszbejegyzés a cikk alján. 

A naplóírást, bár sok ismert író vezetett naplót, általában nem szükségszerűen íróknak ajánlják, és ritkán hozzák összefüggésbe a kreatív írással. Most egy kicsit hazudtam, mert magam is a neten találtam ösztönző tippeket, amelyek végül rávettek, hogy kezdjek naplót írni, viszont ezek igazából nem függtek össze a művészettel, vagy csak közvetetten álltak vele kapcsolatban. Én most arról fogok írni, miért jó egy írónak, ha naplót vezet. 

Utoljára nagyjából tizenhárom éves koromban írtam naplót. És úgy egyáltalán, körülbelül tizenegy-tizenkét éves koromban írtam úgy naplót, hogy azt valóban rendszeresnek lehetett nevezni, valóban megtöltöttem vele egy-két kemény fedelű füzetet. Ennél korábban jórészt csak annyi történt, hogy elkezdtem naplót vezetni, majd néhány bejegyzés után el is vesztettem a türelmemet. Azt hiszem, csak divatból illetve filmek hatására próbálkoztam vele, de nem láttam igazán a lényegét. A végigírt naplóimmal mi a helyzet? Semmi. Rendszertelenek, csaponganak, és lényegtelen apróságokkal vannak teleírva. 

Ezek után miért javaslom azt nektek, hogy írjatok naplót? Erre rengeteg magyarázatot lehet találni - én főleg a Pinteresten találtam hatásos tippeket -, ám ezek nem kapcsolódnak a művészethez. Olyan érvek miatt kezdtem el újra naplót írni, mint például: az ember, ha visszaolvassa, kívülről is látja magát, a döntéseit, a tetteit; segít a céljainak elérésében (egész egyszerűen nem írhatod le egy naplóba húsz alkalommal egymás után, hogy ma is lusta voltál valamihez); állítólag az álmok akkor válnak célokká, ha papírra vetjük őket; később érdekes lehet visszaolvasni (az már tényleg reálisabb, hogy valaki huszonévesen izgalmasabb eseményekről számoljon be, mint annak idején tizenkét évesen); segít tudatosan élni az életünket... és még folytathatnánk nagyon sokáig, de akit ezek a témák érdekelnek, az majd rákeres az interneten. 

Mikor újra naplóírásba fogtam, egyrészt az is buzdított, hogy kipróbáljam, vajon igazak-e ezek az érvek. Másrészt pedig egyszerűen történt valami, amit le akartam írni. Gondolom, senkit nem lep meg, ha azt mondom, szeretek írni, és a szépirodalmi alkotásokon kívül is szívesen írok (csak úgy magamnak cikkeket, dalszöveg-fordításokat stb.), és van az a szint, amikor annyira idegesít valami / örülök valaminek / sok mondanivalóm van valamivel kapcsolatban / hosszan tudnék érvelni valamiről, hogy inkább leírom. (Ez másoknak is jó, mert akkor nem őket idegesítem azzal, hogy órákig beszélek róla.) Egy ilyen dologról kezdtem el írni újra. 

Most következik az, ami a szépíráshoz kapcsolódik. Láttam egy írásról szóló blogon, hogy egy férfit (a blog vezetőjét) rávette a felesége a naplóírásra, és a kezdeti kétségek ellenére végül nagyon belejött, és ajánlja ezt a módszert íróknak. Ő azonban nem fejtette ki pontosan, mi olyan jó ebben az írók számára. Végül én is rájöttem, (hogy szerintem) mi hasznos benne írói szemmel. Az, hogy magunkról kell írnunk.

Persze ez nem mindenkivel van így, de én soha nem írok egyes szám első személyben. Nem szeretem. Pláne nem írok magamról (vagy magamról álnéven stb.), ilyet utoljára gyerekként csináltam. Nem mintha ez rossz dolog lenne, csak engem az írásnak nem ez a válfaja köt le. Ugyanakkor a naplóim, mint már említettem, melyeket gyerekkoromban írtam, csapongóak voltak, valamint nem fejtettem ki bennük részletesen a dolgokat, úgy írtam, hogy utólag már én sem értem néha, miről beszéltem. Egy külső személy nem igazodna ki rajta könnyen. Persze egy napló esetében ez nem is szükséges. Tudjátok, milyen az, amikor például valaki el akarja mesélni egy friss filmélményét, de nem sikerül kronológiai sorrendben haladnia, mert lelkesen mesél, és végül össze-vissza bonyolítja az egyébként nem érthetetlen történetet? Biztos van olyan ismerősötök, aki így mesél filmeket. Na, így írtam én régen naplót. Most viszont nem. Most mindent kronológiai sorrendben írok, úgy hogy akár olyasvalaki is megérthesse, aki nem ismer (ez nem azt jelenti, hogy mindent el kell benne magyarázni, ami egyértelmű, csak legyen a mondatoknak eleje és vége), írok bekezdéseket, és írok párbeszédeket, úgy, ahogyan azt egy regényben szokták. Persze nem mindig, csak ha történik valami izgalmas. Mindez időigényes hobbi, de szerintem hasznos. 

Aki szeret naplóregényt írni, annak mindenképpen javaslom, hogy próbálja ki a naplóírást. Nekem mindig az volt a bajom olvasóként a naplóregényekkel, hogy nem élethűek. Hiányzik belőle az a feldúltság, amivel az ember rója a sorokat. Egy igazi napló írása szinte kötelező annak, aki ilyen műfajjal próbálkozik. 

Aki nem szeret ilyet írni (ahogy én se), annak is hasznos lehet a dolog. Megtanul tőle az író türelmesnek lenni. Ha nem magunkról írunk, akkor is sokszor előfordulhat velünk, hogy annyira izgatottak vagyunk egy jó ötlet miatt, hogy esetleg nem fejtjük ki azt eléggé. A naplóírás türelemre nevel, a kronológiai sorrend betartására, annak figyelembe vételére, hogy valamit akkor is le kell írnunk egy másik dolgot megelőzően, ha nem azzal szeretnénk kezdeni. Mégsem okoz túl nagy fejtörést: az ember nem szerkesztgeti meg a naplóját, ami le van írva, le van írva, nincs teher, hiszen soha nem fogja publikálni. Ha valamelyik nap nem történt velünk semmi izgalmas, írhatunk a véleményünkről: politikáról, társadalmi kérdésekről, hírekről, olyan eseményekről, amelyek nem velünk történtek, de hallottunk róluk, vagy jelen voltunk, miközben zajlottak, és gondolunk róluk valamit. Ez segít a gondolatainkat rendezni, visszatérni az eredeti filozofálgatás szálához, egyszerűen arra jó, hogy tudatosítsuk, hol tartunk, mit akarunk leírni stb. A naplónak nincs jövője, nem tudjuk, mi felé halad a dolog, hiszen az még nem történt meg. Gyakorolni lehet vele az érvelést, és mások gondolataiba is bele lehet helyezkedni. 

A saját korunkat is megörökíthetjük. A jelenben játszódó regényekben vagy novellákban hajlamosak lehetünk kevésbé éreztetni a korhangulatot. Ez egyfelől jogos, hiszen tulajdonképpen a jövőbeli olvasó szemében minden éreztetésnek számít, amit mi számunkra evidensen írunk le. De a jelenbeli olvasók számára is lehet a korhangulatot éreztetni. Ez nem fölösleges, kiváltképp olyan prózai művekben nem, amelyekben a körülmények döntő szerepet játszanak a főszereplő életében (például szólhat arról egy regény, milyen ma egyetemistának lenni, milyen gondjai vannak egy mai fiatalnak, aki munkába áll stb.). Hol gyakorolhatnánk ezt jobban, mint egy naplóban?  

Egy író számára, úgy vélem, fontos, hogy átlássa az emberek közti viszonyokat, és ennek a legnehezebb példája az, ha ő maga is szereplő egy történetben. 

Aki nagyon nem akar naplót írni (valamiért sokan fölösleges időtöltésnek, vagy gyerekes elfoglaltságnak tartják), az rákereshet a journal propt kifejezésre. Így általában kérdéseket fog találni, minden napra egyet, amelyekre válaszolhat. Vagy írhat journalt, azaz egy adott téma köré szervezhet naplót (például hogy halad az írással, mik a céljai vele stb.). 

Úgy képzelem, hogy lesz, aki ezt a bejegyzést nem fogja komolyan venni, mert nem divat felnőtt fejjel naplót írni. Pláne nem kézzel (márpedig én így írok mindent). Nem is kell velem egyetérteni, de szerintem az még sosem ártott egy írónak, ha akármi mást is írt a regényein, novelláin, versein kívül. 

Három idézet a végére: 

"Keep a daily diary of your dreams, goals and accomplishments. If your life is worth living, it's worth recording." /Marilyn Grey/
--> ford.: Vezess naponta naplót az álmaidról, céljaidról és azok kivitelezéséről. Ha az életedet megéri élni, megérni megörökíteni is.

"Aki más naplóját olvassa, azt kapja, amit megérdemel." /David Sedaris/

"You will never change your life until you change something you do daily. The secret of your success is found in your daily routine." /John C. Maxwell/
--> ford.: Sosem fogod megváltoztatni az életed, amíg nem változtatsz valamin, amit naponta csinálsz. A sikered titka a napi rutinodban van. 

******

Egy bónuszmegjegyzés, mivel régen írtam utoljára: Találtam egy érdekes oldalt WritingProblems néven. Sajnos, ha jól veszem észre, már nem aktív, de utólag is van mit olvasgatni rajta. Nektek most az archívumát linkelem, mert a lényeg úgyis a képeken van. Minden bejegyzés egy-egy rövid mondat egy-egy írás közben felmerülő problémáról. Angoltudás szükséges hozzá, viszont aki tudja értelmezni a szöveget, annak a számára talán felüdülést jelenthet, hogy mások is ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, amikor írnak, mint ő. Én egyes dolgokról tényleg azt hittem, hogy egyediek, és nem jellemzőek másra. Időnként az ember nem feltétlenül tippeket szeretne a megoldásra, hanem tudni akarja, hogy másoknak is vannak gondjaik az írással. Illetve van, amihez nem tipp kell, hanem lélekerő (például újraírni valamit). Ilyen gondokat gyűjtött össze egy mondat/kép jellegű posztokban ennek az általam nem rég talált oldalnak a szerkesztője. 



Képek: Pexels
1
2

2015. 09. 01.

Írjunk könyvet kézzel

Ódivatúnak, és elsőre fölösleges erőfeszítésnek tűnhet, ha valaki az egész regényét papíron (jegyzetfüzetbe, vagy sokkal inkább jegyzetfüzetekbe) írja, de én így szoktam. Általában minden regényemhez elhasználok egy erre a célra kinevezett kis jegyzetfüzetet, amelybe fölírom azokat az információkat, amelyeket kitaláltam, de nem fogom tudni fejben tartani őket. Ilyen például a főszereplő lakcíme, amit kínos lenne két alkalommal két különböző módon megadni, viszont még előfordulhat, hogy meg kell említeni a történetben. De magát a szöveget is papíron írom, kézzel, egy másik füzetben, és ennek megvan az oka, túl azon, hogy mostanra megszokássá is vált. Mikor én megpróbáltam gépen írni, az úgy éltem meg, mint egy írói válságot. 

Miért írjunk kézzel? 

Először is a kézírásnak sok haszna van, amelyekre most itt nem térnék ki különösebben (precízen kell csinálni, gyerekkorban állítólag fejleszti az agyat, elsajátítjuk általa a finommozgásokat, és ha bizonyos agytevékenységre ösztönöz minket, még az is lehet, hogy az időskori elbutulás ellen is hasznos, de ezt csak úgy gondolom). Ennek a résztémának nem jártam tüzetesebben utána, mert nem is ez a poszt lényeges része. 

Én azért szeretek kézzel írni, mert szó szerint érzem, ahogy ömlenek a gondolataim, és szeretem, ha azt tapasztalom, hogy az írásban kissé le vagyok maradva ahhoz képest, amilyen gyorsan eszembe jut a következő leírandó dolog. Ez buzdítja az embert az írásra, fenntartja a lelkesedést, alapvetően sikerélményként éljük meg, ha azt érezzük, hogy annyi a gondolatunk, hogy csak úgy serceg a toll a papíron. 

Ráadásul eddig egyetlen számítógépes program sem bizonyult olyannak, mint a papíron való írás, bár bevallom, nem is nagyon kerestem ilyeneket. Tudom, hogy léteznek számítógépes programok direkt jegyzetkészítésre kifejlesztve, de a számítógép akkor is egyfajta rend szerint működik, és a gondolatok rendeződnek benne. Nem lehet visszanyilazgatni, nem megcsillagozzuk a hiányzó részt, hanem azonnal beírjuk oda, ahonnan hiányzik, ami elsőre jó dolognak tűnik. Ha belegondolunk, akkor azonban ez az eljárás kényszerít is minket egyfajta rendre: a papíron odafirkálok valamit a lap aljára, és utólag kikeresem, hová is kell beszúrni, számítógépen azonban egyből megkeresném az adott sort. Ezzel elmegy egy kis idő, és szerintem a keresgélés, meg a rendezgetés abszolút ellene van annak a kreatív folyamatnak, amelynek során a gondolatok kibuknak az agyból. Az ötletek nem várják meg, amíg precízen beszúrjuk őket a helyükre, ha nem vigyázunk rájuk, tovaillannak. Ráadásul, azt mondják, hogy a rendetlenség serkenti is a kreativitást. (Persze a gépelt oldal látványa, amikor azt látjuk, hogy már jó sokat haladtunk előre, az is elég "vonzó".) 

A Lopj úgy, mint egy művész című tanácsadó könyvben, amelyről korábban már írtam nektek kritikát  - és ott is elmondtam, hogy igazából egy tanácsot éreztem újszerűnek, mégpedig ezt, ami most következik -, Austin Kleon azt írja, hogy a számítógépen való írás nem tanácsos. Igaza van. Tulajdonképpen ilyenkor kettő lépést teszünk előre, egyet hátra. (Rosszabb esetben fordítva.) Mert a számítógépen könnyű javítani, és ez nemcsak áldás, de átok is: ha van lehetőségünk javítani, akkor orrba-szájba javítani fogunk. Képtelenek vagyunk tovább haladni, muszáj addig tökéletesíteni az adott mondatot, amíg az jó nem lesz. Márpedig az első alkotás folyamata nem összekeverendő az átjavítás aktusával. A kettő nem fonódhat egymásba, mert az író megőrül. Hemingway állítólag óva intette kortársait attól, hogy írógépen írjanak, és azt javasolta nekik, hogy csak a legvégső változatot gépeljék be, mert különben a szöveg nagyon hamar "megszilárdul". Ő nyilván arra gondolt, hogy írógépen nehéz javítani (általában visszahúzták a papírt, és karakterenként X-eket tettek a javítandó szó betűinek helyére - jobb esetben csak egy szó volt, amit javítani kellett), ha meg kézzel beleírtak a már begépelt szövegbe, akkor kábé ugyanott voltak, hiszen az mégsem egy komoly szövegkép, ha egyszer össze van firkálva. Ennek az ellenkezője a számítógép, és szerintem az arany középút a füzetbe történő írás. Én a begépelést első átnézésként is alkalmazom: mikor begépelem, már lehet javítani a rossz megfogalmazásokat, de csak bizonyos szinten, hiszen majd még egyszer átjavítom később a teljes, már bevitt regényt. Épp ezért azt ajánlom, ne is a legeslegvégén gépeljük be a szöveget, hanem úgy három-négy fejezetenként. Így észrevehetjük a logikai hibákat is, és még orvosolhatjuk őket. 

Találtam egy posztot, ahol szintén arról ír a szerző, miért hasznosabb kézzel írni az első változatot, mint gépelni azt. Ő is nagyon érdekes érveket hoz fel emellett a módszer mellett. Például tőle átvéve említeném meg, hogy a képernyő, ha nem is vibrál, ahogy írja (attól függ, kinek mennyire új gépe van), de valóban nem a legszemkímélőbb megoldás, márpedig ez rányomja a bélyegét az alkotásra magára is. Megemlíti azt a banálisnak tűnő, ám igaz tényt is, hogy a hordozhatóság tekintetében még azért mindig a jegyzetfüzetek vezetnek (hacsak valaki nem elvetemült annyira, hogy telefonon, esetleg külső billentyűzet nélküli tableten gépel). Túl azon, hogy az említett blogger felhoz olyasmiket is, amelyeket én is elmondtam, még a hangulatra is felhívja a figyelmet: van valami klasszikusan művészies abban, ha az ember jegyzetfüzetbe ír. Hozzáteszem: pláne, ha egy nagyon szép kötésűbe. 

Persze az emberek nem mind ugyanolyanok. Van olyan ismerősöm, aki egyből képernyőn szereti viszontlátni az írását, és már be is fejezte az egyik regényét, valamint továbbiakon dolgozik. Így tehát ez a típusú alkotás nem hátráltat mindenkit. De ha valakinek gondjai vannak az írással, és nem jön rá, hogy miért, elgondolkodhat azon, hogy ha még nem próbált kézzel írni, talán itt van a probléma nyitja. 



Kép: Pexels
https://www.pexels.com/photo/light-light-bulb-dark-7882/

2015. 07. 09.

Mit csinál egy szerkesztő az írásoddal?

Általában blogbejegyzés elején nem szoktam magáról a bejegyzésről írni, mert szerintem a bloggerek sokszor túlzásba viszik, és a végén már minden bejegyzés elején egy bocsánatkérés áll, ami azért, valljuk be, komolytalan. Viszont most a nagy kihagyás miatt én is ideírnám: nem fejeztem be a blogot, csak nem volt időm és energiám foglalkozni vele. Ha a későbbiekben ilyen hiátust tapasztalnátok, ne ijedjetek meg, szó nélkül úgyse fejezném be a blogot. További technikai értesítések a blog facebook-oldalán.

Korábban egy másik blogon találtam egy cikket, ahol arról írt valaki, hogy nem szeretné, ha egy szerkesztő megszerkesztené az írását, mert számára rossz érzés, ha belenyúlnak. Akkor elküldtem kommentben a véleményem, de vagy technikai probléma lépett fel nálam, vagy a blog szerkesztője nem engedélyezte a komment megjelenését. Én az egyetemen tanultam szerkesztői ismereteket, jelenleg egy internetes oldal olvasószerkesztője vagyok. Könyvkiadóban még nem dolgoztam, de röviden összefoglalnám nektek, mit is csinál a szerkesztő és a korrektor. 



A korrektor javítja a helyesírásodat. Elég kevés embert ismerek, akinek jó a helyesírása, mert az nem merül ki például az egybeírás-különírás problémájában. A mozgószabály, a háromtagú összetételek helyesírása vagy a nagykötőjel kérdése már bonyolultabb kérdéskörbe tartozik. Itt például nem is tudok nagykötőjelet írni, mert a billentyűparancs, amivel olyat elő tudok hívni Office Wordben, az interneten a nézetet állítja át. Azon kívül a helyesírás nehézsége nem abban rejlik, ami benne van a szótárakban. Bár tény, hogy tudni kell azt is, mit hol kell keresni, és hogy mi az, amit meg kell keresni, mi az, amivel kapcsolatban nem vagyunk biztosak. A nehézség azonban akkor kezdődik igazán, amikor döntést kell hozni valamilyen ügyben, amit az adott eset produkált, amire nincs konkrét szabály. Például hogyan írjuk át az orosz neveket magyarra? Erre van szabály, de néha mégis bonyolódik a kérdés. Ha külföldi forrásból dolgozunk, például angolból, ezeket a szabályokat nagyon szem előtt kell tartani. Az angoloknál az orosz nevek átírása másmilyen. Értitek, nem mindegy, hogy valaki Fjodor Dosztojevszkij vagy Fyodor Dostoyevsy. Na de mi van, ha az illető mondjuk Angliában publikálta a könyvét, és ezért angolosan szerepel rajta a neve? Akkor az most tekinthető művésznévnek? Akkor az most az ő igazi neve? Ugyanígy van minden olyan szónál, amelynek van külföldi és magyar leírása (Wien és Bécs, Al-Qaeda vagy Al-Káida, design vagy dizájn, image, imidzs vagy imázs és társai - az imidzset alá is húzza az helyesírás-ellenőrző, de néha igenis mondjuk így). És mi a helyzet akkor, ha például fanatsyt írsz? Valakinek ki kell találnia az általad kreált földrajzi nevek egységes helyesírását, ha te nem foglalkoztál azzal, hogy legyen bennük szabályszerűség. Például a magyar helyesírási szabályok szerint a könyvcímekek csak az első szavát kell nagybetűvel kezdeni. De ha te mindenképpen szeretnél mondjuk beleírni egy Varázslatok Nagykönyve című kötetet, és ragaszkodsz a nagybetűidhez, akkor ezt, akármilyen banálisnak is tűnik, le kell játszanod a korrektorral. 

Az olvasószerkesztő bizonyos értelemben felette álla  korrektornak, mert nem csak a helyesírási kérdésekben dönthet, hanem a megfogalmazást is átírhatja. Ettől sem kell megijedni, mert nem arról van szó, hogy átfogalmazza a könyvedet. Én például fent a bevezetőben először így írtam le az egyik mondatot: Akkor elküldtem kommentben a véleményem, de vagy technikai probléma lépett fel nálam, vagy ő nem engedélyezte a komment megjelenését. Aztán, ha megnézitek, láthatjátok, hogy átjavítottam. Mert ki az az ő? Én a bloggerre gondoltam, de itt tulajdonképpen a személyes névmás a véleményemre való visszautalást valósítja meg, még ha furcsa is lenne azt megszemélyesíteni. Én például hajlamos vagyok az alanyokat így összekuszálni, hiszen amikor én írok, számomra érthető, miről beszélek. És persze nagyrészt az olvasónak is, hiszen nyilván senki nem gondolja, hogy a blogbejegyzés életre kelt, de mégis, egy könyvben helyesen kell írni a dolgokat. Te lennél a legszomorúbb, ha az írásmódod félreértéshez vezetne. 

Áttérve a folyóiratokra, de azért a témánál maradva: az olvasószerkesztő ellenőrzi az adatokat is, például egy cikkben. Az adott fesztivál, amiről valaki írt, tényleg ettől eddig tartott? Az tényleg csütörtöki napra esett? Tényleg 72.000 ember volt ott? De ellenőrzi azt is, hogy mondjuk megfelelő-e a cikkben említett könyvcím: A legyek ura vagy Legyek ura? Nem mindegy. Bár nem biztos, hogy ő találja ki, de ő tartatja be, hogy sorkizárt legyen-e a szöveg (ez általában tördelt sorkizárt, nem az, amit a gépen ti is meg tudtok csinálni, hanem egy profibb verzió, elválasztásokkal stb. - később ellenőrizni kell ezeket az elválasztásokat idegen szemnek is), ő dönti el, milyenek legyenek a kiemelések (egy tankönyv esetében például a kiemelések nem lehetnek megtévesztőek). Ő figyel arra, hogy ha egyszer már ezt a külföldi típusú bekezdésrendszert használtuk, amiben én is írok itt a blogban (nem behúzással kezdődnek a sorok, hanem egy teljes üres sor van köztük, és egyébként nincs behúzás), akkor végig olyanban írjunk az egész újságban. Ő keresi ki azt is, hogy melyik számban volt szó korábban egy adott témáról, és írja bele, hogy ott már olvashattak róla az olvasók. Ő figyel arra, hogy szerepeljen a cikk végén, hogy folytatása következik, de ha eddig mindig folyt. köv.-nek írták, akkor most is úgy legyen, rövidítve, ne pedig össze-vissza, hol így, hol úgy. Tekintetbe véve, hogy milyen korosztálynak szól mondjuk a magazin, ahol az illető dolgozik, a szóhasználatba is beleköthet, vagy dönthet a tegeződés-magázódás kérdésében. Sok - magát komolyan vevő - folyóiratnak, főleg, ha az tudományos, van egy úgynevezett szerzői útmutatója. Ebben benne van hogyan kell idézni, hogyan kell hivatkozni mások munkájára, mit lehet római számmal írni, mit arabbal, melyikek azok a számok, amelyeket még betűvel ki lehet írni, azt írja-e a szerző, hogy satöbbi vagy azt, hogy stb. - és így tovább. Az olvasószerkesztő feladata az egységesítés. Ha például szabály van rá, hogy minden bekezdésnek külön kis alcíme van, akkor lennie kell mindig. Vagy például a Harry Potter-kötetekben minden fejezetcím fölött ült egy bagoly. De ez már a tördelés és grafika kérdéseit is érinti, amelyek megint csak külön szakmák. 

Felmerül rengeteg kérdés egy könyv kiadásával kapcsolatban. Mi történne, ha te például nyelvjárási szóhasználatban írnád meg a teljes regényed. Lenne-e joga egy olvasószerkesztőnek azt kérni, hogy írjátok át köznyelvre? Javasolja-e neked az olvasószerkesztő, hogy a regényedben írjátok dőlt betűkkel azokat a részeket, amelyekben az egyik szereplőd levelét olvashatja a könyv olvasója? De persze a kiadói szempontokat is szem előtt kell tartania. Kérheted-e egy kiadótól, hogy az egyik szereplő szemszögéből íródott szövegrészletek mindig narancssárgák, míg a másikéból íródottak mindig kékek legyenek? Van ilyen: Michael Endétől A végtelen történet így van megírva. De ez nyilván sok pénzébe került a kiadónak, és biztos a külföldi kiadók mintája is befolyásolta. 

Én magam itt a blogon például mindig kurzívval (dőlttel) írom a könyvcímeket. Ha úgy veszitek, ez is lehet egy olvasószerkesztői döntés. Persze én magam is helytelenül írok dolgokat, hiszen az ember nem tudja szerkeszteni a sajt írását. Én például hajlamos vagyok túl hosszú mondatokat írni, vesszőket tenni pontok helyett, vagy az alanyokat összekutyulni.

Sajnos ma - ezt csak hallomásból tudom, remélem, tévedek - nem minden könyvkiadó engedheti meg magának az alapos szerkesztői munkát. Sok esetben a korrektor külsős, vagy megegyezik a személye a szerkesztőével. Ez azért nem szerencsés, mert igazából a javítás több lépcsős fázis volna (még a tördelés után is át kell nézni a készülő könyvet, hogy akkor nem csúszott-e el valami, szóval nem csak egyszer kéne ellenőrizni a dolgokat, a tördelés előtt pedig szintén több ember munkája lenne az ellenőrzés). Mindez azonban elvileg nem mindig valósul meg. Én annál a kulturális portálnál, ahol olvasószerksztő vagyok, igazából egyszerre vagyok korrektor is. 

Több kulisszatitkot nem szeretnék elárulni, mert egyrészt aki el akar mélyülni benne, az tanulja meg, nézzen utána stb. (bocsi :P), másrészt én sem vagyok elég bennfentes a témához. Mindenesetre a könyvednek a szerkesztés csak jót tesz. Ha összeakadsz egy nagyon basáskodó szerkesztővel, az épp csak a szerencsétlen körülményeken múlt. De ha szórendi hiba, alany-állítmány egyeztetésének helytelensége vagy félreérthető dolog marad a művedben, nem azt fogja mondani az olvasó, hogy "milyen hülye ez az olvasószerkesztő", hanem azt, hogy te nem tudsz írni. Így aztán nem árt megfogadni a tanácsát, ha úgy látszik, hogy igaza van. 


Kép: Pexels
http://www.pexels.com/photo/people-office-team-collaboration-7075/

2015. 04. 19.

Tanulható-e az írás művészete?

Érdekes, hogy a blogom alapkérdéséről eddig még nem írtam cikket. (Egyszer írtam egy vitaindítót, de azt nem tekintem hosszú cikknek, és egyszer egy blogkritikában is javasolták annak kifejtését.) Pont azért történt így, mivel ez a blogom alaptémája, így feleslegesnek találtam, hogy pont itt kérdőjelezzem meg. Azonban eszembe jutott néhány ellentmondás, és még nem találkoztam vele, hogy valaki ezeket megvizsgálta volna. 



Ehhez először is közölném az én alapvető véleményemet: az írás tanulható, de nem úgy, ahogy sokan gondolják. Ezt azért hangsúlyozom, mert főleg az írást semmilyen formában nem gyakorló (sokszor még nem is olvasó) emberektől hallom leginkább, hogy az írás nem tanulható. Ők valószínűleg azt gondolják, hogy aki ehhez kapcsolódó könyvet olvas, vagy beiratkozik egy kreatív írás tanfolyamra, az teljesen a nulláról akar tanulni, és tehetséget akar magába gyűjteni. Ilyen valóban nincs. De itt nem is erről van szó. Ahogy szokták mondani, hozott alapból dolgozunk. Szükséges a tehetség az induláshoz. Egy tehetséges embernek is szüksége van azonban arra, hogy ráébresszék néhány gyakorlati dologra, vagy hogy meglássa a saját hibáit. Tulajdonképpen arra, hogy legyen egy "jé, tényleg!" élménye. Azon kívül az interneten sok kreatív írás blog van, főleg idegen nyelven, melyek nem is a gyakorlati részhez adnak tanácsot, hanem ahhoz, hogyan ossza be valaki az életét íróként, hogyan ne folyjon ki az idő a keze közül, hogyan éljen kreatív életet. Papíralapon ezt például Julia Cameron teszi, akinek a könyvéről már korábban írtam kritikát.

Itt említeném meg azokat az ellentmondásokat, melyeket észrevettem. Valójában egyes számban kellene mindezt írnom, hiszen egy csokorba gyűjthetőek. Arról van szó, hogy más művészeti ágakban nem tapasztalok ekkora ellenállást a laikusok részéről. Ha valaki rajztanárhoz, tánctanárhoz vagy énektanárhoz jár, senki nem lepődik meg (én legalábbis nem találkoztam még az esettel). Ezek mind egy típusba tartoznak, ellentétben például a hangszeren való tanulással, ahol egy eszközt kell használni (jelen esetben a toll nem eszköz, mert annak kézbe fogása igen egyszerű, nem hasonlítható egy zongorabillentyűzethez). Ezek közé sorolom az írást is.

Vegyük például az énektanárok esetét. Ismert, régóta a pályán lévő zenészről is hallottam ár, hogy elment énektanárhoz (ez egyáltalán nem ritka). Az ilyen emberek (optimális esetben) ezt nem azért teszik, mert nem tudnak énekelni, hiszen a tehetségük által már híressé váltak. Technikai dolgokat akarnak elsajátítani. Révész Sándorról hallottam azt, hogy zavarta az, hogy bizonyos éneklési technikák nem mentek neki, nem volt elégedett a hangjával, Jon Bon Jovi pedig saját életrajzi könyvében említi (When We Were Beautiful), hogy a koncertek alkalmával könnyen elfáradt a hangja, így ő azért ment trénerhez, hogy ne érezze erőtlennek magát három óra tombolás után. Bizonyára rengeteg más példát is fel lehet sorolni. 

Érdekes, hogy az énektanulás lehetségessége valahogy jobban benne van a köztudatban. Talán azért, mert az emberek fejében visszhangoznak olyan kifejezések, mint a pentaton skála, vagy hogy szolfézs, de az írócsoportokban - tudjuk - nem a metaforáról meg a szinekdochéról tanulnak definíciókat a résztvevők. 

Ti mit gondoltok erről a kérdésről? Ti is úgy tapasztaljátok, hogy az írás tanulása többek számára hat furcsán, mint például  a zenetanulás? Ha igen, szerintetek ez miért lehet? 


Képek: 
Pexels

2015. 03. 21.

Mitől tűnhetünk amatőrnek a párbeszédírásban? 2.

- Szia, Laura.
- Szia, Anna. 
- Mizu?
- Semmi.

Valamiért nagyon sok ilyet látok amatőr írásokban. Ez egész egyszerűen unalmas. Persze nem arról van szó, hogy egy regényírónak kizárólag autósüldözéseket kellene írnia. Nem azért unalmas a fenti párbeszéd, mert a szereplők köszönni mertek egymásnak. De ha már az ember éppen olyan jelenetet ír, amelyikről tudja, hogy nem a regénye legizgalmasabb darabja, "sózza meg" egy kicsit. Legyen valami narrálás, például arról, hogy milyen hangulatban köszöntek egymásnak a karakterek, mit csináltak éppen, mi történt közben, ki lepődött meg, kinek nem kéne ott lennie stb. De persze ne csak hozzákössük, hogy - Semmi - felelte unottan. Erről lásd az ugyanilyen című, első számú bejegyzést.

 Valamiért a köszönések sok amatőr írónál életszerűtlenek. Igazából nem így köszönünk. Így azok köszönnek, akik közt utána majd beáll a kínos csönd. Ha tényleg egy barátunkkal találkozunk, sokkal inkább hajlamosak vagyunk alig kivárni a köszönést, és már mesélni is valami érdekesebbet. A Kezdő írók kézikönyvének állítása szerint pedig igazából sokkal kevesebbszer mondjuk ki a keresztneveket, mint ahányszor a karektereink szájába adjuk azokat, vagy mint ahányszor a filmek szereplői kimondják. Ezt korábban én sem vettem észre, de mióta felfigyeltem rá, kezdem azt gyanítani, hogy sokan azért írják le a szereplők neveit olyan gyakran, hogy ne kelljen külön sorban leírni, kiről is van szó. 

Az a baj a köszönésekkel, hogy könnyen unalmassá válnak, ha a történetünkben sokat ismételjük őket. Ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy érdemes kihagyni őket, hiszen a valós párbeszédeknek ezek is részei. Bár sok esetben érdemes helyettesíteni azzal, hogy leírjuk, hogy a szereplők üdvözölték egymást (vagy valami hasonló rövid megoldást alkalmazunk), időnként természetesen kiírva is meg kell jelenítenünk az üdvözlős párbeszédeket. Az egész attól válik unalmassá, hogy az olvasó úgy érzi, hogy ezek olyan kötelező sorok, amelyeken át kell rágnia magát. Én legalábbis sokszor úgy érzem, hogy a köszöntésnek ez a négy sora, mintha külön állna a párbeszéd többi részétől, mintha azért szerepelne ott, mert ott kell lennie. Pedig ha ügyesen csináljuk, és életszerűvé varázsoljuk az egészet (testhelyzetekkel, gesztusokkal, illatokkal, külső hangokkal, a szereplők hangszínével, mimikával, hangulatokkal), akkor nem lesznek majd ilyenek, hanem az utána következő jelenetek részévé válnak, átolvadnak belé. 

Érdemes megfigyelni, hogyan köszönünk egymásnak a valóságban. Persze az sem mindegy, hogy milyen korosztályról írunk, vagy milyen közegben játszódik a történet. Például falun valószínű, hogy két öreg néni az utca két oldaláról (is) beszélget(het), de a városban ez nem számít se illendőnek, se hasznosnak, mert ott amúgy is nagy a zaj, és nem is hallanák egymást. Városban az emberek közelebb mennek egymáshoz. Aztán persze ott a szleng, a rétegnyelv és társai. Milyen stílusban köszön egy szereplő? Lehet, hogy a főszereplőd apja az a figura, aki folyton azon zsémbel, hogy mért nem tesszük hozzá a Jó napothoz, hogy kívánok? Vagy egy nyelvtörténet iránt érdeklődő ember, aki tudja, hogy a köszönések általában rövidülnek? Vagy csak egy olyan fiatal, akit nem érdekel ez az egész? A szereplőd jól érzi magát abban a társaságban, ahová belép? Örömmel köszön, vagy halk szavúan, nem is reméli, hogy a többiek egyáltalán szóba állnak vele, esetleg fejben a legtökéletesebb köszönési formák közt vívódik, izgul (mert mondjuk állásinterjúra lép be egy szobába, vagy szerelmes abba, akivel beszél), vagy ő a társaság közepe, nagyhangú, de nyugodt, és nincs miért izgulnia? 


Azon kívül hogyan beszélünk telefonon? Nem mindenki ugyanúgy veszi fel, nem mindegy, hogy látjuk-e, ki hív stb. És ott van persze az internet. Emlékszem, amikor olvastam Meg Cabottól A neveletlen hercegnő naplóját, mindig idegesített, hogy amikor a szereplők cseteltek, és egyikük a másik szavába vágott, a félbeszított mondat után pont-pont-pont volt. Mintha ő direkt abbahagyta volna, direkt pont-pont-pontot tett volna. A valóságban egyszerre írunk, nem hagyunk félbe mondatokat, csak mert a másik is gépel, hanem kiírjuk az egészet, majd utólag realizáljuk, hogy a partnerünk már előbb gépelte be azt, amivel ellentmondott a csak most elküldött állításunkra. Egy igazán hiteles csetablak egy regényben össze-visszaságban íródik, ahol előbb jön az ellenkezés (mert az író számít a válaszra), mint az állítás, ami tele van ilyen kifejezésekkel, hogy olvass vissza, lásd fent, illetve ahol üzenetek elkeverednek néha a nagy kavargásban. 

Gondold végig a szereplőd helyzetét, tulajdonságait és környezetét is. Sok minden egyebet is meg lehet néha figyelni, ezért, ha éppen ráérsz, érdemes odafigyelni erre, akár a saját magad beszélgetéseiben is. Ha éppen lemerül a zenelejátszód, vagy nem tudsz mit csinálni, hasznosítsd kicsit az időt. 

Ez a bejegyzés folytatása egy korábbinak: Mitől tűnhetünk amatőrnek a párbeszédírásban? 1.


Képek:
Pexels
http://www.pexels.com/photo/798/
http://www.pexels.com/photo/1719/

2015. 02. 21.

Mitől tűnhetünk amatőrnek a párbeszédírásban? 1.

Most pár jelenséget fogok bemutatni, pár olyan jelenséget, amelyet ha meglátok egy írásban, általában elkönyvelem az alkotót amatőrnek. Emiatt lehet engem gonosznak tartani, de tény, hogy a dolog ezt a hatást kelti, nálam legalábbis biztosan, de megkockáztatom kijelenteni, hogy másoknál is. Ez a cikk az első a sorban. A párbeszédek témakörében vagyunk. 
(Egy megjegyzés: a következőkben sokszor fogom az amatőr szót használni a hosszas fogalmazást elkerülendő, de természetesen tisztában vagyok vele, hogy én sem kaptam még Nobel-díjat.)


A megszólaló megnevezése

Idegesítő, ha minden egyes megszólalás után odaírod, hogy ki beszél, főleg ha egyértelmű. A mondat második felét hangsúlyoznám: akkor, ha egyértelmű, hiszen az is nagyon zavaró, amikor az olvasó nem tudja eldönteni, melyik szereplőhöz tartoznak a sorok. Kiváltképp, amikor egy új karakter lép be a társalgásba, vagy már eleve több mint ketten vannak. De én úgy tapasztalom, hogy sokkal inkább az ellenkezője történik, és ez utóbbi hibától nem kell óvni a kezdőket. Az amatőr írók inkább odaírják minden egyes megszólalás után, hogy kitől hangzott el az ominózus sor. Azt mind tudjuk, hogy a mondta szó ismételgetése zavaró, de azt kevesen veszik észre, hogy a "sóhajtott bánatosan", "adta tudtomra", "okoskodott", "nézett rám szerelmesen" kifejezések azért kerülnek a történetbe, mert az író nem tudja ezt másként érzékeltetni, vagy lusta hozzá. Persze van, amit muszáj odaírni, mondjuk azt, hogy a szereplő hadart, vagy magas hangon sipítozott. De azt Stephen King is (Az írásról című munkájában említette) idegesítőnek nevezte, amit most fogok egy fiktív példán bemutatni.

- Hiányoztál - nézett rá szerelmesen Béla. 
- Te is nekem - viszonozta a bókot Anett. - Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
- Ne aggódj, semmi bajom - nyugtatta meg Béla, és átölelte a lányt.

Mielőtt továbbolvasol, döntsd el, hasonlít-e a párbeszéd a tieidre, és vajon mi lehet benne a hiba. Ekkor haladj tovább.

Ezt a kis szöveget azoknak a mintájára írtam, amelyekre példát már nagyon sokat láttam. Mik a hibák itt? Egyrészt a szereplők nem mozognak, csak beszélnek, kivéve, mikor Béla átöleli a lányt, de az nagyon egyértelmű mozdulat. Nem egyértelmű mozdulatnak azt nevezem, ami kiegészíti a párbeszédet, és megtudjuk tőle, hogy a szereplő mit is gondol magában. Például kéztördelés, összefonott kar stb. (Eredetileg nem ez volt a téma, de ez is összefügg a következőkkel.)

Elemezzünk egy kicsit.

- Hiányoztál - nézett rá szerelmesen Béla. Hogy kell szerelmesen nézni? Ha közismert, akkor írjuk le, hiszen le tudjuk. Ha nem közismert, akkor azért írjuk le. Bélának semmi egyénisége nincs? Úgy néz szerelmesen, mint akárki más? Ha én ilyet olvasok, egy kutyára gondolok. Bocsánat.
- Te is nekem - viszonozta a bókot Anett. Az olvasó nem hülye. Magától is leesik neki, hogy ez egy viszonzás. - Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről. (Ez jó, ezzel nincs baj, leszámítva, hogy a valós emberek nem fogalmaznak ilyen kereken. Hitelesebb lenne, ha Anett azt mondaná, hogy "azt hittem, bajod esett abban a balesetben", de most így írtam, hogy mindenki értse, miről van szó.)
- Ne aggódj, semmi bajom - nyugtatta meg Béla, és átölelte a lányt. Nyugtatta meg: ismét, az olvasó nem hülye. Ez egy megnyugtatás, mi lenne, fenyegetés? (Lehetne fenyegetés, de annyira extra dolog lenne, hogy pláne narrálni kéne, hogyan válhatott azzá.) Oké, átölelte, az nem mindegy.

Az egyik gondom, hogy szerintem hülyén hangzik, és zavaró is. Sokat olvassuk egymás után ugyanazt a furcsa szórendet, mintha egy német gyakorlólapot töltenénk ki, ahol a szórendeket kell gyakoroltatni egymás után sokszor. Ne értse félre senki: grammatikailag szerintem ezzel nincs gond. Nem is lehet másképp mondani, nyelvtanilag ez helyes. Csak huszonnyolcadszor olvasni olyan mondatot, ahol az alany a végére került az állításnak, furcsa hatást kelt. A másik probléma, hogy az egyértelmű dolgok fel vannak tüntetve, amelyek miatt kár ilyen hatást kelteni. Ráadásul olyat is láttam már (elég sokszor), hogy minden az utolsó mondat végéhez van kötve. Ha Béla nyolc soron át beszél, akkor vagy az első tagmondat után kössük, hogy "mondta", vagy ne tegyük sehova, mert a végén már nem számít rá az olvasó, túl hirtelen váltás, rossz érzés az olvasó agynak, meglepő, és béna kissé. De alapból úgy érzem, hogy függetlenül attól, hogy a mondat melyik részéről beszélünk, a legtöbben túl sokszor fűzik hozzá ezeket a megjegyzéseket. (Ha valakinek eszébe jutna ilyen egy ismert írótól, nos, engem ott is zavarna a dolog.) Miért csinálja ezt az író? Azért mert egyrészt így tanulta az iskolában - felejtsük el az ötös fogalmazás követelményeit, az iskolában nem írókat nevelnek, ott ötös az is, amire Dosztojevszkij nem lenne büszke -, illetve mert hiányérzete van, ha nem teszi. Ha a következő módon írjuk le a párbeszédet...:

- Hiányoztál.
- Te is nekem. Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
- Ne aggódj, semmi bajom.

...akkor nem tudjuk, kikről van szó (most persze nincs körülötte egy egész regény, de még úgy is lehetne félreérthető), meg hát nem történik semmi. A valóságban az emberek beszéd közben csinálnak valamit, ezt jelezni kéne. Teljesen jogos a hiányérzet. Érezzük, hogy a párbeszédben így semmi élet, de mit kéne tenni, hogy legyen benne? Ilyenkor szokták odaírni a szerzők, hogy "nézett rá szerelmesen" meg "nyugtatta meg". Minden kötve van a megszólaláshoz, pedig lehetne narrálni is. Semmi narráció nincs, csak akkor szoktam olyat látni amatőr írásokban, ha nagyon kihagyhatatlan, például közben becsapódik egy űrhajó.

Hogy kéne szerintem kinéznie ennek a párbeszédnek? Hangsúlyozom, hogy ezt a mini szöveget most találtam ki. Ha egy egész regény része lenne, befolyásolná a többi cselekmény, esetleg belerejtenék jeleket ennek fényében (például Anett hazudik, vagy Béla másra számított, nem is vele akart beszélni, csak véletlenül összeakadtak, és így most türelmetlen - ezeket viszont most mellőznöm kell). És ha ez a párbeszéd az én történetemben lenne, alaposabban dolgoznék rajta, akár átdolgozáskor átjavítanám stb. Most rögtönözve:

Béla úgy nézett Anettre, mint máskor is, amikor az érzelmeiről beszél. Ilyenkor sokkal komolyabb az arca, mint amikor csak egy egyszerű bókot mond, és Anett ezt mindig is kifejezetten megnyugtatónak érezte  - hiszen tudta, hogy a férfi szereti. (Megjegyzés: ilyet nem szoktam leírni, ennek már az előző 300 oldalból kellett volna kiderülnie, de most azt sem tudom, ki Anett és Béla.) Azon kívül a vonásai néha-néha megremegtek ilyen alkalmakkor - így most is -, és Béla, akit a nő még a legvadabb állat előtt sem látott soha megijedni [most azt találtam ki, hogy legyen Béla kutyakiképző], még akkor sem, amikor ő már komikus módon a szája elé kapta a kezét, akár egy filmben, ugyanez a Béla ilyenkor tudatosan kellett, hogy uralkodott a hangján, hogy az ne remegjen nagyon. De ez még mindig nem sikerült tökéletesen, és Anett kihallotta a szavakból, hogy zavarban van. 
- Hiányoztál.
- Te is nekem - felelte ő. 
Majdnem a szavába vágott, annyira várta már, hogy végre beszélhessen hozzá. Túl hevesen kapkodta a kezét, pedig eredetileg csak meg akarta fogni a férfi karját, de valami túlzott gesztikulálás lett belőle. A hangja pedig olyan hangosra, szavai olyan sietőre sikerültek, mintha rá a akarna szólni a férfira,  aki valami zavarót mondott. Mivel úgy gondolta, ez illetlenül hatott, lassabban hozzátette:
- Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
Nyugodt hangszínével próbált magyarázkodni. De Béla nem tartotta udvariatlannak. Közelebb lépett, és mielőtt átölelte volna, így szólt:
- Ne aggódj, semmi bajom.

Azért fontos közben narrálni, mert így 1. nem lesz statikus a párbeszéd: a szereplők mozognak, szagokat éreznek, gondolnak dolgokat (én itt most ezt kicsit kispóroltam, de így is értitek); 2. ettől izgalmasabb is a párbeszéd (szerintem; bár a fentivel nem vagyok elégedett, kissé klisésre sikerült); 3. nem kell mindenhol ismételgetni, hogy ki mit mond, mert megoldjuk a narrációban, és már így is egyértelmű. 

Persze néha oda kell tenni ezeket a dolgokat. Senki ne értse félre: a cikk nem arról szólt, hogy soha ne írjuk le egy regényben, hogy ki szólal meg, mert az olvasónak tudnia kell követni a párbeszédet. Csak azt állítom, hogy:
- ne írjuk állandóan azt, hogy "mondta", "szólt" stb.
- ne írjunk teljesen evidens dolgokat (például: mondta féltékenyen; ezt vagy az olvasó is érzi, vagy ha szükséges leírni, akkor viszont írjuk le rendesen, hogy ez mit is jelent, különben egy statikus karaktert kapunk, akibe mindenki saját magát képzeli bele: ez gazdaságilag hasznos, művészileg nem)
- ne kössük oda ezeket a szövegeket állandóan, mert megtöri a párbeszédet, megszakítja és lassítja az olvasást, csökkenti a szöveg élét (időnként), és tompíthatja az izgalmakat is (és még ezer más dolgot eredményezhet, ami mindig aktuális szövegben érvényes).
- inkább azt írjuk le, hogy adott szereplő leül, feláll, hová megy. És ne csak a legevidensebb mozdulatsorokat (aki dühös, csapkod stb.), hanem például olyasmit is, hogy éppen mit csinál valaki (kapargatja a sörösüvegről a cetlit - persze ennek is van jelentése), vagy akár olyasmit amit mi találtunk ki a karakterről (ha zavarban van, mindig ezt és ezt csinálja), és a 300. oldalon elvárható az olvasótól ennek ismerete. Ezt a pontot nálam ne keressétek, a fentiekből most kispóroltam, mert kontextust igényel.

Ezt a cikket fogom még folytatni egy második (és majd ötlettől függően esetleg egy harmadik résszel), melyek témái lesznek: minden egyes társalgásfenntartó elem leírása, (és esetleg a klisés párbeszédek, ahol a szereplők nem hasonlítanak élő emberekre). 



Kép: Pexels; http://www.pexels.com/photo/310/

2015. 01. 11.

2014 legnépszerűbb cikkei és köszöntő

Köszöntöm az új olvasókat!
Nézzetek be a blog Facebook-oldalára, és lájkoljátok, hogy mindig értesüljetek a technikai információkról, kérhessetek cikket és megtudjátok, melyek voltak 2014 legnépszerűbb cikkei!