2015. 02. 21.

Mitől tűnhetünk amatőrnek a párbeszédírásban? 1.

Most pár jelenséget fogok bemutatni, pár olyan jelenséget, amelyet ha meglátok egy írásban, általában elkönyvelem az alkotót amatőrnek. Emiatt lehet engem gonosznak tartani, de tény, hogy a dolog ezt a hatást kelti, nálam legalábbis biztosan, de megkockáztatom kijelenteni, hogy másoknál is. Ez a cikk az első a sorban. A párbeszédek témakörében vagyunk. 
(Egy megjegyzés: a következőkben sokszor fogom az amatőr szót használni a hosszas fogalmazást elkerülendő, de természetesen tisztában vagyok vele, hogy én sem kaptam még Nobel-díjat.)


A megszólaló megnevezése

Idegesítő, ha minden egyes megszólalás után odaírod, hogy ki beszél, főleg ha egyértelmű. A mondat második felét hangsúlyoznám: akkor, ha egyértelmű, hiszen az is nagyon zavaró, amikor az olvasó nem tudja eldönteni, melyik szereplőhöz tartoznak a sorok. Kiváltképp, amikor egy új karakter lép be a társalgásba, vagy már eleve több mint ketten vannak. De én úgy tapasztalom, hogy sokkal inkább az ellenkezője történik, és ez utóbbi hibától nem kell óvni a kezdőket. Az amatőr írók inkább odaírják minden egyes megszólalás után, hogy kitől hangzott el az ominózus sor. Azt mind tudjuk, hogy a mondta szó ismételgetése zavaró, de azt kevesen veszik észre, hogy a "sóhajtott bánatosan", "adta tudtomra", "okoskodott", "nézett rám szerelmesen" kifejezések azért kerülnek a történetbe, mert az író nem tudja ezt másként érzékeltetni, vagy lusta hozzá. Persze van, amit muszáj odaírni, mondjuk azt, hogy a szereplő hadart, vagy magas hangon sipítozott. De azt Stephen King is (Az írásról című munkájában említette) idegesítőnek nevezte, amit most fogok egy fiktív példán bemutatni.

- Hiányoztál - nézett rá szerelmesen Béla. 
- Te is nekem - viszonozta a bókot Anett. - Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
- Ne aggódj, semmi bajom - nyugtatta meg Béla, és átölelte a lányt.

Mielőtt továbbolvasol, döntsd el, hasonlít-e a párbeszéd a tieidre, és vajon mi lehet benne a hiba. Ekkor haladj tovább.

Ezt a kis szöveget azoknak a mintájára írtam, amelyekre példát már nagyon sokat láttam. Mik a hibák itt? Egyrészt a szereplők nem mozognak, csak beszélnek, kivéve, mikor Béla átöleli a lányt, de az nagyon egyértelmű mozdulat. Nem egyértelmű mozdulatnak azt nevezem, ami kiegészíti a párbeszédet, és megtudjuk tőle, hogy a szereplő mit is gondol magában. Például kéztördelés, összefonott kar stb. (Eredetileg nem ez volt a téma, de ez is összefügg a következőkkel.)

Elemezzünk egy kicsit.

- Hiányoztál - nézett rá szerelmesen Béla. Hogy kell szerelmesen nézni? Ha közismert, akkor írjuk le, hiszen le tudjuk. Ha nem közismert, akkor azért írjuk le. Bélának semmi egyénisége nincs? Úgy néz szerelmesen, mint akárki más? Ha én ilyet olvasok, egy kutyára gondolok. Bocsánat.
- Te is nekem - viszonozta a bókot Anett. Az olvasó nem hülye. Magától is leesik neki, hogy ez egy viszonzás. - Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről. (Ez jó, ezzel nincs baj, leszámítva, hogy a valós emberek nem fogalmaznak ilyen kereken. Hitelesebb lenne, ha Anett azt mondaná, hogy "azt hittem, bajod esett abban a balesetben", de most így írtam, hogy mindenki értse, miről van szó.)
- Ne aggódj, semmi bajom - nyugtatta meg Béla, és átölelte a lányt. Nyugtatta meg: ismét, az olvasó nem hülye. Ez egy megnyugtatás, mi lenne, fenyegetés? (Lehetne fenyegetés, de annyira extra dolog lenne, hogy pláne narrálni kéne, hogyan válhatott azzá.) Oké, átölelte, az nem mindegy.

Az egyik gondom, hogy szerintem hülyén hangzik, és zavaró is. Sokat olvassuk egymás után ugyanazt a furcsa szórendet, mintha egy német gyakorlólapot töltenénk ki, ahol a szórendeket kell gyakoroltatni egymás után sokszor. Ne értse félre senki: grammatikailag szerintem ezzel nincs gond. Nem is lehet másképp mondani, nyelvtanilag ez helyes. Csak huszonnyolcadszor olvasni olyan mondatot, ahol az alany a végére került az állításnak, furcsa hatást kelt. A másik probléma, hogy az egyértelmű dolgok fel vannak tüntetve, amelyek miatt kár ilyen hatást kelteni. Ráadásul olyat is láttam már (elég sokszor), hogy minden az utolsó mondat végéhez van kötve. Ha Béla nyolc soron át beszél, akkor vagy az első tagmondat után kössük, hogy "mondta", vagy ne tegyük sehova, mert a végén már nem számít rá az olvasó, túl hirtelen váltás, rossz érzés az olvasó agynak, meglepő, és béna kissé. De alapból úgy érzem, hogy függetlenül attól, hogy a mondat melyik részéről beszélünk, a legtöbben túl sokszor fűzik hozzá ezeket a megjegyzéseket. (Ha valakinek eszébe jutna ilyen egy ismert írótól, nos, engem ott is zavarna a dolog.) Miért csinálja ezt az író? Azért mert egyrészt így tanulta az iskolában - felejtsük el az ötös fogalmazás követelményeit, az iskolában nem írókat nevelnek, ott ötös az is, amire Dosztojevszkij nem lenne büszke -, illetve mert hiányérzete van, ha nem teszi. Ha a következő módon írjuk le a párbeszédet...:

- Hiányoztál.
- Te is nekem. Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
- Ne aggódj, semmi bajom.

...akkor nem tudjuk, kikről van szó (most persze nincs körülötte egy egész regény, de még úgy is lehetne félreérthető), meg hát nem történik semmi. A valóságban az emberek beszéd közben csinálnak valamit, ezt jelezni kéne. Teljesen jogos a hiányérzet. Érezzük, hogy a párbeszédben így semmi élet, de mit kéne tenni, hogy legyen benne? Ilyenkor szokták odaírni a szerzők, hogy "nézett rá szerelmesen" meg "nyugtatta meg". Minden kötve van a megszólaláshoz, pedig lehetne narrálni is. Semmi narráció nincs, csak akkor szoktam olyat látni amatőr írásokban, ha nagyon kihagyhatatlan, például közben becsapódik egy űrhajó.

Hogy kéne szerintem kinéznie ennek a párbeszédnek? Hangsúlyozom, hogy ezt a mini szöveget most találtam ki. Ha egy egész regény része lenne, befolyásolná a többi cselekmény, esetleg belerejtenék jeleket ennek fényében (például Anett hazudik, vagy Béla másra számított, nem is vele akart beszélni, csak véletlenül összeakadtak, és így most türelmetlen - ezeket viszont most mellőznöm kell). És ha ez a párbeszéd az én történetemben lenne, alaposabban dolgoznék rajta, akár átdolgozáskor átjavítanám stb. Most rögtönözve:

Béla úgy nézett Anettre, mint máskor is, amikor az érzelmeiről beszél. Ilyenkor sokkal komolyabb az arca, mint amikor csak egy egyszerű bókot mond, és Anett ezt mindig is kifejezetten megnyugtatónak érezte  - hiszen tudta, hogy a férfi szereti. (Megjegyzés: ilyet nem szoktam leírni, ennek már az előző 300 oldalból kellett volna kiderülnie, de most azt sem tudom, ki Anett és Béla.) Azon kívül a vonásai néha-néha megremegtek ilyen alkalmakkor - így most is -, és Béla, akit a nő még a legvadabb állat előtt sem látott soha megijedni [most azt találtam ki, hogy legyen Béla kutyakiképző], még akkor sem, amikor ő már komikus módon a szája elé kapta a kezét, akár egy filmben, ugyanez a Béla ilyenkor tudatosan kellett, hogy uralkodott a hangján, hogy az ne remegjen nagyon. De ez még mindig nem sikerült tökéletesen, és Anett kihallotta a szavakból, hogy zavarban van. 
- Hiányoztál.
- Te is nekem - felelte ő. 
Majdnem a szavába vágott, annyira várta már, hogy végre beszélhessen hozzá. Túl hevesen kapkodta a kezét, pedig eredetileg csak meg akarta fogni a férfi karját, de valami túlzott gesztikulálás lett belőle. A hangja pedig olyan hangosra, szavai olyan sietőre sikerültek, mintha rá a akarna szólni a férfira,  aki valami zavarót mondott. Mivel úgy gondolta, ez illetlenül hatott, lassabban hozzátette:
- Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
Nyugodt hangszínével próbált magyarázkodni. De Béla nem tartotta udvariatlannak. Közelebb lépett, és mielőtt átölelte volna, így szólt:
- Ne aggódj, semmi bajom.

Azért fontos közben narrálni, mert így 1. nem lesz statikus a párbeszéd: a szereplők mozognak, szagokat éreznek, gondolnak dolgokat (én itt most ezt kicsit kispóroltam, de így is értitek); 2. ettől izgalmasabb is a párbeszéd (szerintem; bár a fentivel nem vagyok elégedett, kissé klisésre sikerült); 3. nem kell mindenhol ismételgetni, hogy ki mit mond, mert megoldjuk a narrációban, és már így is egyértelmű. 

Persze néha oda kell tenni ezeket a dolgokat. Senki ne értse félre: a cikk nem arról szólt, hogy soha ne írjuk le egy regényben, hogy ki szólal meg, mert az olvasónak tudnia kell követni a párbeszédet. Csak azt állítom, hogy:
- ne írjuk állandóan azt, hogy "mondta", "szólt" stb.
- ne írjunk teljesen evidens dolgokat (például: mondta féltékenyen; ezt vagy az olvasó is érzi, vagy ha szükséges leírni, akkor viszont írjuk le rendesen, hogy ez mit is jelent, különben egy statikus karaktert kapunk, akibe mindenki saját magát képzeli bele: ez gazdaságilag hasznos, művészileg nem)
- ne kössük oda ezeket a szövegeket állandóan, mert megtöri a párbeszédet, megszakítja és lassítja az olvasást, csökkenti a szöveg élét (időnként), és tompíthatja az izgalmakat is (és még ezer más dolgot eredményezhet, ami mindig aktuális szövegben érvényes).
- inkább azt írjuk le, hogy adott szereplő leül, feláll, hová megy. És ne csak a legevidensebb mozdulatsorokat (aki dühös, csapkod stb.), hanem például olyasmit is, hogy éppen mit csinál valaki (kapargatja a sörösüvegről a cetlit - persze ennek is van jelentése), vagy akár olyasmit amit mi találtunk ki a karakterről (ha zavarban van, mindig ezt és ezt csinálja), és a 300. oldalon elvárható az olvasótól ennek ismerete. Ezt a pontot nálam ne keressétek, a fentiekből most kispóroltam, mert kontextust igényel.

Ezt a cikket fogom még folytatni egy második (és majd ötlettől függően esetleg egy harmadik résszel), melyek témái lesznek: minden egyes társalgásfenntartó elem leírása, (és esetleg a klisés párbeszédek, ahol a szereplők nem hasonlítanak élő emberekre). 



Kép: Pexels; http://www.pexels.com/photo/310/