2015. 02. 21.

Mitől tűnhetünk amatőrnek a párbeszédírásban? 1.

Most pár jelenséget fogok bemutatni, pár olyan jelenséget, amelyet ha meglátok egy írásban, általában elkönyvelem az alkotót amatőrnek. Emiatt lehet engem gonosznak tartani, de tény, hogy a dolog ezt a hatást kelti, nálam legalábbis biztosan, de megkockáztatom kijelenteni, hogy másoknál is. Ez a cikk az első a sorban. A párbeszédek témakörében vagyunk. 
(Egy megjegyzés: a következőkben sokszor fogom az amatőr szót használni a hosszas fogalmazást elkerülendő, de természetesen tisztában vagyok vele, hogy én sem kaptam még Nobel-díjat.)


A megszólaló megnevezése

Idegesítő, ha minden egyes megszólalás után odaírod, hogy ki beszél, főleg ha egyértelmű. A mondat második felét hangsúlyoznám: akkor, ha egyértelmű, hiszen az is nagyon zavaró, amikor az olvasó nem tudja eldönteni, melyik szereplőhöz tartoznak a sorok. Kiváltképp, amikor egy új karakter lép be a társalgásba, vagy már eleve több mint ketten vannak. De én úgy tapasztalom, hogy sokkal inkább az ellenkezője történik, és ez utóbbi hibától nem kell óvni a kezdőket. Az amatőr írók inkább odaírják minden egyes megszólalás után, hogy kitől hangzott el az ominózus sor. Azt mind tudjuk, hogy a mondta szó ismételgetése zavaró, de azt kevesen veszik észre, hogy a "sóhajtott bánatosan", "adta tudtomra", "okoskodott", "nézett rám szerelmesen" kifejezések azért kerülnek a történetbe, mert az író nem tudja ezt másként érzékeltetni, vagy lusta hozzá. Persze van, amit muszáj odaírni, mondjuk azt, hogy a szereplő hadart, vagy magas hangon sipítozott. De azt Stephen King is (Az írásról című munkájában említette) idegesítőnek nevezte, amit most fogok egy fiktív példán bemutatni.

- Hiányoztál - nézett rá szerelmesen Béla. 
- Te is nekem - viszonozta a bókot Anett. - Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
- Ne aggódj, semmi bajom - nyugtatta meg Béla, és átölelte a lányt.

Mielőtt továbbolvasol, döntsd el, hasonlít-e a párbeszéd a tieidre, és vajon mi lehet benne a hiba. Ekkor haladj tovább.

Ezt a kis szöveget azoknak a mintájára írtam, amelyekre példát már nagyon sokat láttam. Mik a hibák itt? Egyrészt a szereplők nem mozognak, csak beszélnek, kivéve, mikor Béla átöleli a lányt, de az nagyon egyértelmű mozdulat. Nem egyértelmű mozdulatnak azt nevezem, ami kiegészíti a párbeszédet, és megtudjuk tőle, hogy a szereplő mit is gondol magában. Például kéztördelés, összefonott kar stb. (Eredetileg nem ez volt a téma, de ez is összefügg a következőkkel.)

Elemezzünk egy kicsit.

- Hiányoztál - nézett rá szerelmesen Béla. Hogy kell szerelmesen nézni? Ha közismert, akkor írjuk le, hiszen le tudjuk. Ha nem közismert, akkor azért írjuk le. Bélának semmi egyénisége nincs? Úgy néz szerelmesen, mint akárki más? Ha én ilyet olvasok, egy kutyára gondolok. Bocsánat.
- Te is nekem - viszonozta a bókot Anett. Az olvasó nem hülye. Magától is leesik neki, hogy ez egy viszonzás. - Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről. (Ez jó, ezzel nincs baj, leszámítva, hogy a valós emberek nem fogalmaznak ilyen kereken. Hitelesebb lenne, ha Anett azt mondaná, hogy "azt hittem, bajod esett abban a balesetben", de most így írtam, hogy mindenki értse, miről van szó.)
- Ne aggódj, semmi bajom - nyugtatta meg Béla, és átölelte a lányt. Nyugtatta meg: ismét, az olvasó nem hülye. Ez egy megnyugtatás, mi lenne, fenyegetés? (Lehetne fenyegetés, de annyira extra dolog lenne, hogy pláne narrálni kéne, hogyan válhatott azzá.) Oké, átölelte, az nem mindegy.

Az egyik gondom, hogy szerintem hülyén hangzik, és zavaró is. Sokat olvassuk egymás után ugyanazt a furcsa szórendet, mintha egy német gyakorlólapot töltenénk ki, ahol a szórendeket kell gyakoroltatni egymás után sokszor. Ne értse félre senki: grammatikailag szerintem ezzel nincs gond. Nem is lehet másképp mondani, nyelvtanilag ez helyes. Csak huszonnyolcadszor olvasni olyan mondatot, ahol az alany a végére került az állításnak, furcsa hatást kelt. A másik probléma, hogy az egyértelmű dolgok fel vannak tüntetve, amelyek miatt kár ilyen hatást kelteni. Ráadásul olyat is láttam már (elég sokszor), hogy minden az utolsó mondat végéhez van kötve. Ha Béla nyolc soron át beszél, akkor vagy az első tagmondat után kössük, hogy "mondta", vagy ne tegyük sehova, mert a végén már nem számít rá az olvasó, túl hirtelen váltás, rossz érzés az olvasó agynak, meglepő, és béna kissé. De alapból úgy érzem, hogy függetlenül attól, hogy a mondat melyik részéről beszélünk, a legtöbben túl sokszor fűzik hozzá ezeket a megjegyzéseket. (Ha valakinek eszébe jutna ilyen egy ismert írótól, nos, engem ott is zavarna a dolog.) Miért csinálja ezt az író? Azért mert egyrészt így tanulta az iskolában - felejtsük el az ötös fogalmazás követelményeit, az iskolában nem írókat nevelnek, ott ötös az is, amire Dosztojevszkij nem lenne büszke -, illetve mert hiányérzete van, ha nem teszi. Ha a következő módon írjuk le a párbeszédet...:

- Hiányoztál.
- Te is nekem. Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
- Ne aggódj, semmi bajom.

...akkor nem tudjuk, kikről van szó (most persze nincs körülötte egy egész regény, de még úgy is lehetne félreérthető), meg hát nem történik semmi. A valóságban az emberek beszéd közben csinálnak valamit, ezt jelezni kéne. Teljesen jogos a hiányérzet. Érezzük, hogy a párbeszédben így semmi élet, de mit kéne tenni, hogy legyen benne? Ilyenkor szokták odaírni a szerzők, hogy "nézett rá szerelmesen" meg "nyugtatta meg". Minden kötve van a megszólaláshoz, pedig lehetne narrálni is. Semmi narráció nincs, csak akkor szoktam olyat látni amatőr írásokban, ha nagyon kihagyhatatlan, például közben becsapódik egy űrhajó.

Hogy kéne szerintem kinéznie ennek a párbeszédnek? Hangsúlyozom, hogy ezt a mini szöveget most találtam ki. Ha egy egész regény része lenne, befolyásolná a többi cselekmény, esetleg belerejtenék jeleket ennek fényében (például Anett hazudik, vagy Béla másra számított, nem is vele akart beszélni, csak véletlenül összeakadtak, és így most türelmetlen - ezeket viszont most mellőznöm kell). És ha ez a párbeszéd az én történetemben lenne, alaposabban dolgoznék rajta, akár átdolgozáskor átjavítanám stb. Most rögtönözve:

Béla úgy nézett Anettre, mint máskor is, amikor az érzelmeiről beszél. Ilyenkor sokkal komolyabb az arca, mint amikor csak egy egyszerű bókot mond, és Anett ezt mindig is kifejezetten megnyugtatónak érezte  - hiszen tudta, hogy a férfi szereti. (Megjegyzés: ilyet nem szoktam leírni, ennek már az előző 300 oldalból kellett volna kiderülnie, de most azt sem tudom, ki Anett és Béla.) Azon kívül a vonásai néha-néha megremegtek ilyen alkalmakkor - így most is -, és Béla, akit a nő még a legvadabb állat előtt sem látott soha megijedni [most azt találtam ki, hogy legyen Béla kutyakiképző], még akkor sem, amikor ő már komikus módon a szája elé kapta a kezét, akár egy filmben, ugyanez a Béla ilyenkor tudatosan kellett, hogy uralkodott a hangján, hogy az ne remegjen nagyon. De ez még mindig nem sikerült tökéletesen, és Anett kihallotta a szavakból, hogy zavarban van. 
- Hiányoztál.
- Te is nekem - felelte ő. 
Majdnem a szavába vágott, annyira várta már, hogy végre beszélhessen hozzá. Túl hevesen kapkodta a kezét, pedig eredetileg csak meg akarta fogni a férfi karját, de valami túlzott gesztikulálás lett belőle. A hangja pedig olyan hangosra, szavai olyan sietőre sikerültek, mintha rá a akarna szólni a férfira,  aki valami zavarót mondott. Mivel úgy gondolta, ez illetlenül hatott, lassabban hozzátette:
- Ráadásul azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
Nyugodt hangszínével próbált magyarázkodni. De Béla nem tartotta udvariatlannak. Közelebb lépett, és mielőtt átölelte volna, így szólt:
- Ne aggódj, semmi bajom.

Azért fontos közben narrálni, mert így 1. nem lesz statikus a párbeszéd: a szereplők mozognak, szagokat éreznek, gondolnak dolgokat (én itt most ezt kicsit kispóroltam, de így is értitek); 2. ettől izgalmasabb is a párbeszéd (szerintem; bár a fentivel nem vagyok elégedett, kissé klisésre sikerült); 3. nem kell mindenhol ismételgetni, hogy ki mit mond, mert megoldjuk a narrációban, és már így is egyértelmű. 

Persze néha oda kell tenni ezeket a dolgokat. Senki ne értse félre: a cikk nem arról szólt, hogy soha ne írjuk le egy regényben, hogy ki szólal meg, mert az olvasónak tudnia kell követni a párbeszédet. Csak azt állítom, hogy:
- ne írjuk állandóan azt, hogy "mondta", "szólt" stb.
- ne írjunk teljesen evidens dolgokat (például: mondta féltékenyen; ezt vagy az olvasó is érzi, vagy ha szükséges leírni, akkor viszont írjuk le rendesen, hogy ez mit is jelent, különben egy statikus karaktert kapunk, akibe mindenki saját magát képzeli bele: ez gazdaságilag hasznos, művészileg nem)
- ne kössük oda ezeket a szövegeket állandóan, mert megtöri a párbeszédet, megszakítja és lassítja az olvasást, csökkenti a szöveg élét (időnként), és tompíthatja az izgalmakat is (és még ezer más dolgot eredményezhet, ami mindig aktuális szövegben érvényes).
- inkább azt írjuk le, hogy adott szereplő leül, feláll, hová megy. És ne csak a legevidensebb mozdulatsorokat (aki dühös, csapkod stb.), hanem például olyasmit is, hogy éppen mit csinál valaki (kapargatja a sörösüvegről a cetlit - persze ennek is van jelentése), vagy akár olyasmit amit mi találtunk ki a karakterről (ha zavarban van, mindig ezt és ezt csinálja), és a 300. oldalon elvárható az olvasótól ennek ismerete. Ezt a pontot nálam ne keressétek, a fentiekből most kispóroltam, mert kontextust igényel.

Ezt a cikket fogom még folytatni egy második (és majd ötlettől függően esetleg egy harmadik résszel), melyek témái lesznek: minden egyes társalgásfenntartó elem leírása, (és esetleg a klisés párbeszédek, ahol a szereplők nem hasonlítanak élő emberekre). 



Kép: Pexels; http://www.pexels.com/photo/310/

23 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hasznos cikk volt, mint már tőled megszoktuk! Viszont a javított párbeszédben benhagytál egy felesleges pontot. "Te is nekem. - felelte ő." :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a dicséretet is és a segítséget is. Javítottam.

      Törlés
  2. Szia! :)

    Én soknak érzem ezt a túl sok leíró részt, és túl kevés párbeszédet a te verziódban. Egyszerűen túl sok, és számomra olvasás közben megült az egész. Bár ismerek olyan embert, aki imádja az ilyen hosszú részeket. Azt gondolom, hogy nem kell ennyire tökéletességre törekedni, mert a túl sok legalább annyira nem jó, amennyire a túl kevés sem.
    Én ezt a párbeszédet (ami lehetne egy novella első pár sora is amúgy) így képzelném el helyesen. Terjedelemben ennyi bőven elég:

    - Hiányoztál - nézett a nőre Béla, és lassan végigsimított hosszú, dús haján, mely selymesen puha volt, mint mindig.
    Anett ajkai remegtek a megkönnyebbüléstől, mert újra előtte állt a szerelme, és első látásra úgy tűnt, hogy semmi baja sincsen.
    - Te is nekem - mondta. - Már azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
    Béla átölelte kedvesét, és miközben érezte, hogy Anett teste lassan megnyugszik, halkan a fülébe suttogta:
    - Ne aggódj. Semmi bajom.


    Stephen King: Az Írásról c. könyvében ezt írja a "mondta"-ról:

    "A párbeszéd legjobb igéje a mondta, ő mondta, Bill mondta, Monica mondta. Ha látni akarják,
    hogy működik ez a gyakorlatban, javaslom, olvassák vagy olvassák el újra Larry McMurtry
    valamelyik regényét. Ez rosszindulatú megjegyzésnek tűnhet ezen az oldalon, pedig teljesen őszintén
    mondom. McMurtry megengedte néhány határozó-pitypangnak, hogy felüsse a fejét a gyepén,
    egyébként hisz a mondja kifejezésben, még akkor is, ha érzelmi válságról van szó (márpedig Larry
    McMurtry regényeiben ebből jó sok akad). Kövessék a példáját."


    Szerintem, még ha picit zavaró is, ezt a "mondta" igét nem nagyon lehet megunni, ha nincs más ötletünk adott esetben, és ahogy King is, én is azon a véleményen vagyok, hogy még mindig sokkal jobb, mint pl.:
    "– Tegye le a fegyvert, Utterson! – recsegte Jekyll.
    – Abba ne hagyd a csókot! – zihálta Shayna.
    – Te rohadt szűzkurva! – köpte oda Bill."

    "recsegte", "zihálta", "köpte" Olykor jól jöhet egy ilyen is, de a legtöbb esetben inkább kerülendő.


    King továbbá még ezt írta még könyvében a "mondta" igéről:

    "Ön valószínűleg tudja, miről beszél, és képes cselekvő igékkel erőteljessé tenni a prózáját. Továbbá
    valószínűleg éppen elég jól mondta el a történetet ahhoz, hogy elhiggye, az olvasó a mondta
    kifejezésből is tudni fogja, hogyan mondta: gyorsan, lassan, boldogan vagy szomorúan. Lehet, hogy az
    ön embere a mocsárban vergődik, és ha így van, mindent oda kell dobnia neki… de semmi szükség,
    hogy leüsse egy kilencven láb hosszú acélkábellel."

    "Csupán annyit kérek, hogy olyan jól írjanak, ahogy tudnak, és ne felejtsék: határozókat használni emberi
    dolog, azt leírni pedig, hogy "azt mondta": isteni."

    Magyarul a körítésben, a történetmesélésben van a kulcs. És sokszor elég a "mondta" is, még ha soknak is tűnik úgy hirtelen. De persze vannak elegáns megoldások. :)

    Tehát, ha mondjuk ez nem egy novella első néhány sora, hanem egy regény közepe lenne, ahol már rég tudjuk, hogy Béla és Anett hogyan viszonyulnak egymáshoz, és mennyire szerelmesek, bőven elég, ha így néz ki a szöveg:

    - Hiányoztál - nézett a nőre Béla.
    - Te is nekem - mondta Anett. - Már azt hittem, bajod esett, amikor hallottam a hírekben arról a buszbalesetről.
    Béla átölelte kedvesét, és miközben érezte, hogy Anett teste lassan megnyugszik, halkan a fülébe suttogta:
    - Ne aggódj. Semmi bajom.

    Lehet, hogy nem elég bő a leírás a mozdulatokról meg miegymásról itt, de a szöveg egyszerű, hatásos, és mindent elmond, amit kell (bár én akkor is beleírnám a hajsimítós részt, mert az átadja Béla és Anett között lévő gyengédséget és féltést). Továbbá nem szabad megfeledkezni az olvasó legnagyobb erejéről: a fantáziájáról. Ha minden egyes apró mozdulatot és dolgot a fülébe és szemébe rágunk, oda a fantázia adta szabadság és csoda.

    Örültem nagyon ennek a cikkednek. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm a véleményed, mert tudom, hogy gyakori olvasóm vagy. Stephen King könyvéből csak az ominózus részt olvastam, ha rosszul mondtam bocsánat. Nem azt állítom, hogy a "mondta" ellen van, mert azt tényleg pártolta. Hanem az ellen, ami engem is zavart itt, de én kiterjesztettem más cselekvésre is: a nézésre és egyébre.
      Talán tényleg túlírtam a dolgot, zavart nagyon, hogy nincs kontextus, talán nem tudtam ezen túllépni.
      Befolyásolt az is, hogy most fantasyt írok, és minél rövidebbre próbálom venni a prológust, mert az sok esetben uncsi (világismertetőre gondolok most prológus alatt, nem egy beszúrt kis történetre). ezért mindent a párbeszédek között kell megmagyaráznom, amikor adott dolog előjön, hogy rövidítsem a prológus oldalait.
      Nos,talán tényleg túlírtam a dolgot, de én a Te párbeszédedben kifogásolom az olyan klisés kifejezéseket, mint a selymes haj. Én, azt hiszem, épp ezeket kompenzálom a túlírással. Azon kívül nem is vagyunk egyformák. Én mindig jobban szerettem olvasni az ilyesmit, mint az akciójeleneteket. Filmekben is jobban sokkol egy drámai (érzelmi) hatás, bezzeg a Star Wars-beli űrhajós-kergetőzős jelenetek alatt kimegyek hajat mosni. :)

      Köszönöm hozzászólásod, maradj továbbra is az olvasóm.

      Lexen

      Törlés
    2. Igen. Bár az, hogy túlírtad, szerintem a cikked mondanivalóját tekintve talán ebben a cikkben kellett is, mert így ezzel ráerősítettél a cikk témájára és mondanivalójára. :)
      Hát egy világismertető prológust is meglehet írni úgy, hogy ne legyen unalmas, és ennek egyik eszköze a rövidség is. De amúgy mivel a prológus tartalmazza az adott regény első mondatát, a prológusnak nagyon nagy szerepe van, mert sokszor az első mondat/bekezdés/oldal már eldönti, hogy az olvasó tovább olvassa-e a regényt, vagy sem, éppen ezért nem szerencsés, ha egy prológus unalmas.
      Mivel valóban nem vagyunk egyformák, van ismerősöm, aki imádja, ha egy könyvben minél több a tájleírás és világismertetés. :) Én meg a történet és cselekmény kedvelője vagyok, lásd a Harry Potter könyveket. Továbbá mivel filmkészítéssel is foglalkozom, ott is erre van szükség. De mindegy, most elkalandoztam :D

      Igen, köszönöm a kifogásodat, a selymes haj valóban klisés. :) De ha egyszerűen ez a legjobb szó rá, hogy "selymes" :) Mert ezt mindenki érti. Ezt az érzést mindenki ismeri. Éppen ezért klisé a klisé, mert klasszikus, és örökké működik. És bár sokan támadják az ilyesmit, szerintem vannak dolgok, amik örök érvényűek, és nem változnak. Ha maga a történet magával ragadja az olvasót, észre sem veszi. Ellenben nekünk, történetíróknak már jobban szemet szúr.

      Visszatérve a prológusra és a regénykezdő első mondatra, hogy megint elkalandozzak még egy csöppet: egyszer egy regényem prológusa ezzel a mondattal indult (a regény maga egy erotikus-romantikus pályázatra, a Szerelem Misztériumára készült, és nyert is a kisregény kategóriában, és meg is jelent 2013-ban ebben e-book antológiában. A kisregény címe Kő és Vadvirág :)

      " A lány fedetlen napbarnított lábával átfogta a fiú meztelen derekát, aki ritmikus mozgásba kezdett csípőjével, miközben gyengéden markolta a lány feszes melleit, hogy aztán hosszú csókban forrjanak össze ajkaik."

      Ez a mondat első mondatként hatásos volt (még ha 1-2 szavában klisés is), mert akik olvasták, utólag sokan visszamondták, hogy nem egészen kaptak olyan töménységű és mennyiségű erotikát a kisregényem olvasása közben, ahogy azt ez miatt az első mondatom miatt várták. De abban mindannyian egyetértettek, hogy ez az első mondat érdeklődésfelkeltővé sikeredett, ami nagyban segíti a továbbolvasást.
      Jó, ez tényleg egy erotikus-romantikus kisregény volt, itt egy jó erotikus kezdőmondat volt ütős, de pl. egy jó fantasy regény esetében is lehet az első mondat nagyon ütős ha pl. valami frappáns fantasy elemet tartalmaz. Talán ez (most találtam ki):

      "A sárkány hatfelé tépte a harmadik rátámadó lovagot is, hogy aztán farkasszemet nézzen az utolsóval, akin még páncél sem volt, de annál elszántabbnak tűnt."

      Jó, mondjuk ez már akciójelenettel indít, és aki ezeket annyira nem szereti, annak nem lesz megnyerő. De ezután a mondat utáni bekezdésekben is bőven szerepelhet pl. tájleírás, így keverve lesz kétféle ember ízlése is, egyik aki inkább az akcióra bukik, a másik, aki inkább a leírásra. :)


      És igen, én is hangsúlyozom, hogy nem vagyunk egyformák, de ez a sok nem egyforma ember egyszer kezébe veszi a történetünket, és mivel nem tudunk mindegyiknek egyenként megfelelni, meg kell próbálni megtalálni a középutat. :)

      Maradok a jövőben is olvasód.

      Péter

      Törlés
    3. Köszi a kommentet.

      "De ha egyszerűen ez a legjobb szó rá, hogy "selymes" :) Mert ezt mindenki érti. Ezt az érzést mindenki ismeri. Éppen ezért klisé a klisé, mert klasszikus, és örökké működik. "

      Még ehhez hozzáfűzném, hogy nekem épp az az érzésem a klisékkel kapcsolatban. hogy már nem működnek, mivel "elhasználták" őket.

      Törlés
    4. Köszi. Még annyit fűznék hozzá, mert erről az elhasznált szavakról ez jutott most az eszembe, hogy éppen ezért az "elhasználták" miatt van szükség folyamatosan arra, hogy a nyelv apránként mindig megújuljon. Sokan rettegnek attól, ahogy a nyelv változik. Megjelennek új szavak, stb., pedig ez a nyelv természetes része volt mindig is. Pont azért van rá szükség, hogy ne használódjon el. Erre most jöttem rá.

      Viszont ha egy haj érintése selymes, akkor az nem lehet érdes vagy szúrós érintésű, nem írhatom ezt, csakis selymes-t, éppen ezért nem lehet semmivel jobban kifejezni azt, hogy milyen az érintése, mint a "selymes" szóval. De ha nem akarok elhasznált kifejezést írni, írhatok valami olyat, ami érzelmi töltetű. Mármint a haj érintésére. Egy érzést, amit kivált a srácból a szerelme hajának érintése. Hmmm.... :)

      Törlés
    5. Az első bekezdéshez: engem érdekel a nyelvészet és teljesen igazad van. Én egyáltalán nem vagyok ellene a nyelv megújulásának.

      A másik: igaz, ami selymes, az selymes. De szerintem azért klisé ez - erre most jöttem rá - mert a férfia a SAJÁT haját tartja selymesnek? Inkább valahogy azt kéne érzékeltetni, hogy ez a nő gondolata közben. de tény, hogy ami úgy van az úgy van. :)

      Törlés
    6. *férfi
      *ezt

      (Bocs, új a billentyűzet, nem vagyok még hozzászokva. :) )

      Törlés
  3. Hali Lexen!

    Hasznos kis cikk volt, és bár nem vagyok gyakori olvasód, de nagyon tetszett, amit itt leírtál. Én személy szerint a hosszabb leírásokat kedvelem, és a kevesebb párbeszédet, de hát ugye embere válogatja. Viszont igyekszem mindig választékosan fogalmazni, hogy ne legyek unalmas.

    Az a baj a sok amatőr íróval, hogy a 99%-uk csak párbeszédet ír, azt is rosszul, ostobán, pongyolán megfogalmazva. Remélem, ezt a cikket ők is olvassák.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm a megjegyzésed, örülök, hogy egy viszonylag újabb arcot látok a kommentelők között. Miért nem vagy gyakori olvasóm? Ha van esetleg olyan téma, amiről szívesen olvasnál, de még nem került szóba, nyugodtan írd le :)

      Teljesen igazad van: az baj, ha valaki csak párbeszédet ír. Erősen fogalmazol, de jogos, és igen, jó ha ezt olvassa olyan ember, akire igaz, de nem azért, hogy kioktassam, hanem hogy segítsek neki. Sokszor a hiba fel sem tűnik, amíg valaki nem világít rá, akkor viszont mi magunk is meglátjuk.

      Törlés
    2. Egyszerű. Azért nem vagyok gyakori olvasód, mert csak most fedeztem fel a blogodat. ^^

      Tudod, nem is az a baj, hogy sokszor nem olvassák az ilyen cikkeket azok, akiknek kéne. Hanem ha el is olvassák, a legtöbb "okoskának" az jön le, hogy le vannak szólva, bunkóznak velük és "nem értik meg az ő stílusukat, mert az úgy jó, ahogy van." Hidd el, írtam már építő jellegű kritikákat pár gyengén írónak, mire "kedvesen" el lettem küldve melegebb éghajlatra, hogy mit gondolok én magamról, hogy merem őket kritizálni, mikor "ez az írás tökéletes, és nem kell javítani benne semmit, vegyem tudomásul!" És még csak bunkó sem voltam, mindössze a hibákra mutattam rá, és tanácsot adtam.

      Törlés
    3. Akkor köszöntelek a blogon! :)

      Nekem olyan értelemben könnyebb a helyzetem, hogy aki ide jön, az valószínűleg azt várja, hogy itt megmondom a véleményemet.

      Törlés
    4. Hát igen, sajnos nehéz a negatív kritikákat fogadni, ehhez kell egy bizonyos fokú érettség is szerintem, meg egy reálisabb énkép. Hogy ezt mi hozza magával, a életkor, vagy valami más, azt nem tudom. A lényeg az, hogy a negatívat is építőlég vegyük, mert azzal, hogy a kritizálót megsértjük, főleg akkor, ha mi kérünk véleményt tőle, meglehetősen bunkósság. Olyan, mint ha azért adnánk az illetőnek oda az adott írást, vagy filmet, bármit, hogy csak jókat mondjon, és megerősítse bennünk a jót. De még tudtommal senki sem érte el a tökéletességet... És a mentorok dolga pont az, hogy ezzel segítsenek minden írót, filmest, zenészt, stb.
      Megosztom ezt a blogot 1-2 amatőr írással foglalkozó facebook csoportban, hátha nő az olvasóközönség, mert van mit ebből a blogodból tanulni kedves Lexen :)

      Törlés
    5. Kedves Péter!
      Köszönöm szépen, nagyon kedves tőled!
      A megjegyzésed kiegészíteném: teljesen igazad van, de vannak olyan (akár önjelölt, akár felkért) kritikusok, akik csak annyit mondanak, hogy "ez rossz". Szerintem ez nem vélemény. Meg kell tudni magyarázni, miért gondoljuk azt amit. És manapság sokan, főleg az interneten, hajlamosan azt kritikának tartani, hogy "na, ez egy....."

      Törlés
    6. Hát igen... Ez olyan, mint ha semmit sem mondott volna... Ilyen erővel szerinte az ilyen ne is mondjon semmit. Ez pont olyan, mint a politikában: amikor az adott ellenzék szinte csak kötelességből rámondja az adott kormány döntésére, hogy az rossz, de azt már nem mondja, hogy miért rossz, mitől lehetne jobb, vagy ő mivel tenné jobbá...

      Törlés
  4. Nagyon hasznos cikk volt, köszönjük.:)

    VálaszTörlés
  5. Nagyon örültem ennek a bejegyzésnek, mert elég sokat kutakodtam mostanában a neten ebben a témában, mivel nem éreztem elég hitelesnek a párbeszédeimet, de nem jártam túl sok sikerrel. Ez az írás viszont rávilágított néhány hibámra, és választ kaptam minden kérdésemre a párbeszédírással kapcsolatban. Köszönöm! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szívesen,örülök a cikk sikerének.:)

      Törlés
  6. Nagyon szeretem a blogodat. Szeretném, ha a jövőben kitennél irodalmi pályázatokat, mert sokszor keresek rájuk, de sosem találok jókat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Zsófia!
      Örülök, hogy szereted a blogomat!
      Pályázatokat azért nem szeretnék kitenni, mert:
      - rendszeresen frissíteni kell, mikor járnak le
      - nem értek egyet magam sem mindegyikkel (mikor már azért pénzt kérnek, hogy egyáltalán elolvassák)
      - én magam publikációs lehetőségre hajtok, nem pénz- meg könyvjutalomra (persze ilyen pályázatok is vannak), és így esetleg van, akinek nem találnám el az ízlését.
      Egyébként a Facebookon van ilyen csoport, illetve kersd meg a pafi-t (pályázatfigyelő, pafi.hu), a palyazatok.org-ot. Az IPM Magazin szokott pályázatokat hirdeti, minden évben van Szárnypróbálgatók antológia. Küldj írást olyan fiatalos netes lapoknak, mint pl. a Félonlie.hu, a Kulter, az Uploaded Magazine.

      Törlés