2015. 03. 21.

Mitől tűnhetünk amatőrnek a párbeszédírásban? 2.

- Szia, Laura.
- Szia, Anna. 
- Mizu?
- Semmi.

Valamiért nagyon sok ilyet látok amatőr írásokban. Ez egész egyszerűen unalmas. Persze nem arról van szó, hogy egy regényírónak kizárólag autósüldözéseket kellene írnia. Nem azért unalmas a fenti párbeszéd, mert a szereplők köszönni mertek egymásnak. De ha már az ember éppen olyan jelenetet ír, amelyikről tudja, hogy nem a regénye legizgalmasabb darabja, "sózza meg" egy kicsit. Legyen valami narrálás, például arról, hogy milyen hangulatban köszöntek egymásnak a karakterek, mit csináltak éppen, mi történt közben, ki lepődött meg, kinek nem kéne ott lennie stb. De persze ne csak hozzákössük, hogy - Semmi - felelte unottan. Erről lásd az ugyanilyen című, első számú bejegyzést.

 Valamiért a köszönések sok amatőr írónál életszerűtlenek. Igazából nem így köszönünk. Így azok köszönnek, akik közt utána majd beáll a kínos csönd. Ha tényleg egy barátunkkal találkozunk, sokkal inkább hajlamosak vagyunk alig kivárni a köszönést, és már mesélni is valami érdekesebbet. A Kezdő írók kézikönyvének állítása szerint pedig igazából sokkal kevesebbszer mondjuk ki a keresztneveket, mint ahányszor a karektereink szájába adjuk azokat, vagy mint ahányszor a filmek szereplői kimondják. Ezt korábban én sem vettem észre, de mióta felfigyeltem rá, kezdem azt gyanítani, hogy sokan azért írják le a szereplők neveit olyan gyakran, hogy ne kelljen külön sorban leírni, kiről is van szó. 

Az a baj a köszönésekkel, hogy könnyen unalmassá válnak, ha a történetünkben sokat ismételjük őket. Ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy érdemes kihagyni őket, hiszen a valós párbeszédeknek ezek is részei. Bár sok esetben érdemes helyettesíteni azzal, hogy leírjuk, hogy a szereplők üdvözölték egymást (vagy valami hasonló rövid megoldást alkalmazunk), időnként természetesen kiírva is meg kell jelenítenünk az üdvözlős párbeszédeket. Az egész attól válik unalmassá, hogy az olvasó úgy érzi, hogy ezek olyan kötelező sorok, amelyeken át kell rágnia magát. Én legalábbis sokszor úgy érzem, hogy a köszöntésnek ez a négy sora, mintha külön állna a párbeszéd többi részétől, mintha azért szerepelne ott, mert ott kell lennie. Pedig ha ügyesen csináljuk, és életszerűvé varázsoljuk az egészet (testhelyzetekkel, gesztusokkal, illatokkal, külső hangokkal, a szereplők hangszínével, mimikával, hangulatokkal), akkor nem lesznek majd ilyenek, hanem az utána következő jelenetek részévé válnak, átolvadnak belé. 

Érdemes megfigyelni, hogyan köszönünk egymásnak a valóságban. Persze az sem mindegy, hogy milyen korosztályról írunk, vagy milyen közegben játszódik a történet. Például falun valószínű, hogy két öreg néni az utca két oldaláról (is) beszélget(het), de a városban ez nem számít se illendőnek, se hasznosnak, mert ott amúgy is nagy a zaj, és nem is hallanák egymást. Városban az emberek közelebb mennek egymáshoz. Aztán persze ott a szleng, a rétegnyelv és társai. Milyen stílusban köszön egy szereplő? Lehet, hogy a főszereplőd apja az a figura, aki folyton azon zsémbel, hogy mért nem tesszük hozzá a Jó napothoz, hogy kívánok? Vagy egy nyelvtörténet iránt érdeklődő ember, aki tudja, hogy a köszönések általában rövidülnek? Vagy csak egy olyan fiatal, akit nem érdekel ez az egész? A szereplőd jól érzi magát abban a társaságban, ahová belép? Örömmel köszön, vagy halk szavúan, nem is reméli, hogy a többiek egyáltalán szóba állnak vele, esetleg fejben a legtökéletesebb köszönési formák közt vívódik, izgul (mert mondjuk állásinterjúra lép be egy szobába, vagy szerelmes abba, akivel beszél), vagy ő a társaság közepe, nagyhangú, de nyugodt, és nincs miért izgulnia? 


Azon kívül hogyan beszélünk telefonon? Nem mindenki ugyanúgy veszi fel, nem mindegy, hogy látjuk-e, ki hív stb. És ott van persze az internet. Emlékszem, amikor olvastam Meg Cabottól A neveletlen hercegnő naplóját, mindig idegesített, hogy amikor a szereplők cseteltek, és egyikük a másik szavába vágott, a félbeszított mondat után pont-pont-pont volt. Mintha ő direkt abbahagyta volna, direkt pont-pont-pontot tett volna. A valóságban egyszerre írunk, nem hagyunk félbe mondatokat, csak mert a másik is gépel, hanem kiírjuk az egészet, majd utólag realizáljuk, hogy a partnerünk már előbb gépelte be azt, amivel ellentmondott a csak most elküldött állításunkra. Egy igazán hiteles csetablak egy regényben össze-visszaságban íródik, ahol előbb jön az ellenkezés (mert az író számít a válaszra), mint az állítás, ami tele van ilyen kifejezésekkel, hogy olvass vissza, lásd fent, illetve ahol üzenetek elkeverednek néha a nagy kavargásban. 

Gondold végig a szereplőd helyzetét, tulajdonságait és környezetét is. Sok minden egyebet is meg lehet néha figyelni, ezért, ha éppen ráérsz, érdemes odafigyelni erre, akár a saját magad beszélgetéseiben is. Ha éppen lemerül a zenelejátszód, vagy nem tudsz mit csinálni, hasznosítsd kicsit az időt. 

Ez a bejegyzés folytatása egy korábbinak: Mitől tűnhetünk amatőrnek a párbeszédírásban? 1.


Képek:
Pexels
http://www.pexels.com/photo/798/
http://www.pexels.com/photo/1719/