2015. 03. 21.

Mitől tűnhetünk amatőrnek a párbeszédírásban? 2.

- Szia, Laura.
- Szia, Anna. 
- Mizu?
- Semmi.

Valamiért nagyon sok ilyet látok amatőr írásokban. Ez egész egyszerűen unalmas. Persze nem arról van szó, hogy egy regényírónak kizárólag autósüldözéseket kellene írnia. Nem azért unalmas a fenti párbeszéd, mert a szereplők köszönni mertek egymásnak. De ha már az ember éppen olyan jelenetet ír, amelyikről tudja, hogy nem a regénye legizgalmasabb darabja, "sózza meg" egy kicsit. Legyen valami narrálás, például arról, hogy milyen hangulatban köszöntek egymásnak a karakterek, mit csináltak éppen, mi történt közben, ki lepődött meg, kinek nem kéne ott lennie stb. De persze ne csak hozzákössük, hogy - Semmi - felelte unottan. Erről lásd az ugyanilyen című, első számú bejegyzést.

 Valamiért a köszönések sok amatőr írónál életszerűtlenek. Igazából nem így köszönünk. Így azok köszönnek, akik közt utána majd beáll a kínos csönd. Ha tényleg egy barátunkkal találkozunk, sokkal inkább hajlamosak vagyunk alig kivárni a köszönést, és már mesélni is valami érdekesebbet. A Kezdő írók kézikönyvének állítása szerint pedig igazából sokkal kevesebbszer mondjuk ki a keresztneveket, mint ahányszor a karektereink szájába adjuk azokat, vagy mint ahányszor a filmek szereplői kimondják. Ezt korábban én sem vettem észre, de mióta felfigyeltem rá, kezdem azt gyanítani, hogy sokan azért írják le a szereplők neveit olyan gyakran, hogy ne kelljen külön sorban leírni, kiről is van szó. 

Az a baj a köszönésekkel, hogy könnyen unalmassá válnak, ha a történetünkben sokat ismételjük őket. Ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy érdemes kihagyni őket, hiszen a valós párbeszédeknek ezek is részei. Bár sok esetben érdemes helyettesíteni azzal, hogy leírjuk, hogy a szereplők üdvözölték egymást (vagy valami hasonló rövid megoldást alkalmazunk), időnként természetesen kiírva is meg kell jelenítenünk az üdvözlős párbeszédeket. Az egész attól válik unalmassá, hogy az olvasó úgy érzi, hogy ezek olyan kötelező sorok, amelyeken át kell rágnia magát. Én legalábbis sokszor úgy érzem, hogy a köszöntésnek ez a négy sora, mintha külön állna a párbeszéd többi részétől, mintha azért szerepelne ott, mert ott kell lennie. Pedig ha ügyesen csináljuk, és életszerűvé varázsoljuk az egészet (testhelyzetekkel, gesztusokkal, illatokkal, külső hangokkal, a szereplők hangszínével, mimikával, hangulatokkal), akkor nem lesznek majd ilyenek, hanem az utána következő jelenetek részévé válnak, átolvadnak belé. 

Érdemes megfigyelni, hogyan köszönünk egymásnak a valóságban. Persze az sem mindegy, hogy milyen korosztályról írunk, vagy milyen közegben játszódik a történet. Például falun valószínű, hogy két öreg néni az utca két oldaláról (is) beszélget(het), de a városban ez nem számít se illendőnek, se hasznosnak, mert ott amúgy is nagy a zaj, és nem is hallanák egymást. Városban az emberek közelebb mennek egymáshoz. Aztán persze ott a szleng, a rétegnyelv és társai. Milyen stílusban köszön egy szereplő? Lehet, hogy a főszereplőd apja az a figura, aki folyton azon zsémbel, hogy mért nem tesszük hozzá a Jó napothoz, hogy kívánok? Vagy egy nyelvtörténet iránt érdeklődő ember, aki tudja, hogy a köszönések általában rövidülnek? Vagy csak egy olyan fiatal, akit nem érdekel ez az egész? A szereplőd jól érzi magát abban a társaságban, ahová belép? Örömmel köszön, vagy halk szavúan, nem is reméli, hogy a többiek egyáltalán szóba állnak vele, esetleg fejben a legtökéletesebb köszönési formák közt vívódik, izgul (mert mondjuk állásinterjúra lép be egy szobába, vagy szerelmes abba, akivel beszél), vagy ő a társaság közepe, nagyhangú, de nyugodt, és nincs miért izgulnia? 


Azon kívül hogyan beszélünk telefonon? Nem mindenki ugyanúgy veszi fel, nem mindegy, hogy látjuk-e, ki hív stb. És ott van persze az internet. Emlékszem, amikor olvastam Meg Cabottól A neveletlen hercegnő naplóját, mindig idegesített, hogy amikor a szereplők cseteltek, és egyikük a másik szavába vágott, a félbeszított mondat után pont-pont-pont volt. Mintha ő direkt abbahagyta volna, direkt pont-pont-pontot tett volna. A valóságban egyszerre írunk, nem hagyunk félbe mondatokat, csak mert a másik is gépel, hanem kiírjuk az egészet, majd utólag realizáljuk, hogy a partnerünk már előbb gépelte be azt, amivel ellentmondott a csak most elküldött állításunkra. Egy igazán hiteles csetablak egy regényben össze-visszaságban íródik, ahol előbb jön az ellenkezés (mert az író számít a válaszra), mint az állítás, ami tele van ilyen kifejezésekkel, hogy olvass vissza, lásd fent, illetve ahol üzenetek elkeverednek néha a nagy kavargásban. 

Gondold végig a szereplőd helyzetét, tulajdonságait és környezetét is. Sok minden egyebet is meg lehet néha figyelni, ezért, ha éppen ráérsz, érdemes odafigyelni erre, akár a saját magad beszélgetéseiben is. Ha éppen lemerül a zenelejátszód, vagy nem tudsz mit csinálni, hasznosítsd kicsit az időt. 

Ez a bejegyzés folytatása egy korábbinak: Mitől tűnhetünk amatőrnek a párbeszédírásban? 1.


Képek:
Pexels
http://www.pexels.com/photo/798/
http://www.pexels.com/photo/1719/

11 megjegyzés:

  1. Még egy okoskodó senki...

    VálaszTörlés
  2. Hé, az unalmas száraz leírások sokkal jobbak, amiken el tudsz veszni és mikor folytatódna a történet azt sem tudod mi volt a befejező mondat...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha az ember tud írni, a leírások nem unalmasak.

      Törlés
  3. A valóságban nm tud észt osztani, csak itt.
    Hagyjátok meg neki ezt az örömet.
    És amúgy is, törölve lesznek a kommentek, nyugodjatok meg. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem lesznek törölve a kommentjeid (tudnám, mért van 3...), mert szeretném, ha mindenki látná a közönséges, kötekedő stílusodat. Válaszolni tudni, de nem fogok, mert nem mondták érvet. az nem kritika, hogy "ez sz*r". Nem fogok neked visszaszólni sem, és személyeskedni sem fogok. (Bár te megtetted, pedig kétlem, hogy elolvastad a bemutatkozást. Valóban nem vagyok Nobel-díjas író, de szerkesztő vagyok. Ez a munkám. Nem 12 éves vagyok...) Azért nem fogok személyeskedni, és olyan primitíven írni, mint te, mert vannak rendszeres olvasóim, akik azt gondolom, elvárják a minőséget, a stílust, és azt, hogy ne egy közönséges valaki posztjait olvassák, hanem egy intelligens emberét. Nem szeretném rontani a blogom tekintélyét, így nem indoklom meg, hogy szerintem miért nem unalmasak a leírások, de figyelmedbe ajánlom azokat az olvasóimat / nem olvasóimat, akik emailt írnak nekem, és megkérnek, hogy írjam le a véleményem (akár egy posztban), ahelyett, hogy ilyeneket írnak. Arra is felhívom a figyelmed, hogy a blog 4 éve alatt te vagy az első alpári hozzászóló, erre büszke lehetsz, majd kitalálom, mi a jutalom érte. A harmadik dolog pedig, hogy frappáns a neved (Névtelen). Persze engem sem Lexennek kereszteltek, de az olvasók és köztem egy virtuális ismeretség kezd kialakulni. Így ha én idekommentelek valami baromságot, rólam tudni fogják. Tudod, becsülném a közönségességet is, ha a valós (vagy állandóként használt internetes) neveden írnád, úgy, hogy holnap az összes ismerősöd tudjon róla, Marika néni a liftben rákérdezzen, ne adj isten a leendő állásinterjúdon visszakeressék... Névtelenül elég könnyű... "Még egy okoskodó senki..." Hány okoskodó senkivel barátkozol?

      Törlés
    2. Amúgy kihez beszélsz? "Nyugodjatok meg." A többi olvasóm megtisztelt egy normális stílussal. Sokan vitatkoztak már velem, nem mindenkivel értettünk egyet, de semmi baj nem volt, megvitattuk, olvasók maradtak, szívesen látom őket. Nem hiszem, hogy bármelyik is szívesen szeretne azonosulni a stílusoddal. Főleg nem úgy, hogy ők nem névtelenek.

      Törlés
    3. (Bocs az elírásokért, a kommentet nem néztem át.)

      Törlés
    4. A Lexen már majdnem névtelen. Ennyi erővel te miért nem a saját nevedben írsz?
      A valóvilágban kitaszított ember vagy, és most itt próbálsz valaki lenni.
      Tanácsokat adsz pedig nem értesz semmihez. Ez a kemény valóság.

      Törlés
    5. A név dologban nincs igazad, de nem baj, már a fentiekben leírtam, miért. Akkor értelemszerűen nem neked szól a blogom. Én még sosem mondtam ilyet embernek, de megkérlek, hogy akkor ne olvasd. Részemről a téma lezárva, további leveleidre nem válaszolok (a fenti okok miatt), például arra, ahol leírod, hogy te aztán nem is fogod ezt a gagyit olvasni. Így, ha nem értesz egyet azzal, amit írok, és nem is akarod szépen megfogalmazni, hogy te miként gondolod másként, megkérlek, csinálj valami mást.

      Törlés
  4. Hali Lexen!

    Először is, nekem nagyon tetszik a kis cikked, igazán hasznos nemcsak a kezdő, amatőr íróknak, hanem a gyakorlott, ún. vén rókáknak is. Szerintem egy leírás is lehet unalmas, attól függ, hogy az illető csak száraz tényeket közöl, vagy képes a szavakkal úgymond alkotni, életre hívni azt, amit ő el akar mesélni. Én azt szeretem, ha egy leírás, vagy párbeszéd során látom magam előtt a szereplőket, a környezetet, el tudom képzelni a szituációt.

    A másik dolog, hogy engem is betalált már pár ilyen "értelmes" arc, mint Névtelenke. Nem kell foglalkozni velük, nem kell nekik reagálni, főleg nem leállni velük egy hosszabb kommentben. Úgysem fogják fel, hanem támadásnak vélik, aztán jön a következő bunkózásuk. Az ő céljuk az, hogy te írj nekik, hiszen akkor észre vannak véve. Névtelen most örül, hogy írtál neki, röhög a markába, hogy elérte a célját, sé foglalkozol vele. Neki most sikerélménye van. Ha nem foglalkozol vele, hanem hidegen hagy, akkor le fog kopni, mert nem kapja meg, amire vágyik. Nálam bevált.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia.
      Örülök, hogy tetszett a cikk. Igen, a leírásokban teljesen igazad van, természetesen ilyenekre gondoltam.

      A válaszról: ebben is teljesen igazad van, de Névtelennek hadd legyen sikerélménye, hiszen úgyis rászorul, másfelől pedig a válasz nem neki szólt. tekintheted proragandának vagy a lehetőség kihasználásának arra, hogy bizonyítsam, ez nem egy oylan blog, amit egy utálkozó ember szerkeszt, aki majd káromkodni fog.

      Törlés