2015. 09. 01.

Írjunk könyvet kézzel

Ódivatúnak, és elsőre fölösleges erőfeszítésnek tűnhet, ha valaki az egész regényét papíron (jegyzetfüzetbe, vagy sokkal inkább jegyzetfüzetekbe) írja, de én így szoktam. Általában minden regényemhez elhasználok egy erre a célra kinevezett kis jegyzetfüzetet, amelybe fölírom azokat az információkat, amelyeket kitaláltam, de nem fogom tudni fejben tartani őket. Ilyen például a főszereplő lakcíme, amit kínos lenne két alkalommal két különböző módon megadni, viszont még előfordulhat, hogy meg kell említeni a történetben. De magát a szöveget is papíron írom, kézzel, egy másik füzetben, és ennek megvan az oka, túl azon, hogy mostanra megszokássá is vált. Mikor én megpróbáltam gépen írni, az úgy éltem meg, mint egy írói válságot. 

Miért írjunk kézzel? 

Először is a kézírásnak sok haszna van, amelyekre most itt nem térnék ki különösebben (precízen kell csinálni, gyerekkorban állítólag fejleszti az agyat, elsajátítjuk általa a finommozgásokat, és ha bizonyos agytevékenységre ösztönöz minket, még az is lehet, hogy az időskori elbutulás ellen is hasznos, de ezt csak úgy gondolom). Ennek a résztémának nem jártam tüzetesebben utána, mert nem is ez a poszt lényeges része. 

Én azért szeretek kézzel írni, mert szó szerint érzem, ahogy ömlenek a gondolataim, és szeretem, ha azt tapasztalom, hogy az írásban kissé le vagyok maradva ahhoz képest, amilyen gyorsan eszembe jut a következő leírandó dolog. Ez buzdítja az embert az írásra, fenntartja a lelkesedést, alapvetően sikerélményként éljük meg, ha azt érezzük, hogy annyi a gondolatunk, hogy csak úgy serceg a toll a papíron. 

Ráadásul eddig egyetlen számítógépes program sem bizonyult olyannak, mint a papíron való írás, bár bevallom, nem is nagyon kerestem ilyeneket. Tudom, hogy léteznek számítógépes programok direkt jegyzetkészítésre kifejlesztve, de a számítógép akkor is egyfajta rend szerint működik, és a gondolatok rendeződnek benne. Nem lehet visszanyilazgatni, nem megcsillagozzuk a hiányzó részt, hanem azonnal beírjuk oda, ahonnan hiányzik, ami elsőre jó dolognak tűnik. Ha belegondolunk, akkor azonban ez az eljárás kényszerít is minket egyfajta rendre: a papíron odafirkálok valamit a lap aljára, és utólag kikeresem, hová is kell beszúrni, számítógépen azonban egyből megkeresném az adott sort. Ezzel elmegy egy kis idő, és szerintem a keresgélés, meg a rendezgetés abszolút ellene van annak a kreatív folyamatnak, amelynek során a gondolatok kibuknak az agyból. Az ötletek nem várják meg, amíg precízen beszúrjuk őket a helyükre, ha nem vigyázunk rájuk, tovaillannak. Ráadásul, azt mondják, hogy a rendetlenség serkenti is a kreativitást. (Persze a gépelt oldal látványa, amikor azt látjuk, hogy már jó sokat haladtunk előre, az is elég "vonzó".) 

A Lopj úgy, mint egy művész című tanácsadó könyvben, amelyről korábban már írtam nektek kritikát  - és ott is elmondtam, hogy igazából egy tanácsot éreztem újszerűnek, mégpedig ezt, ami most következik -, Austin Kleon azt írja, hogy a számítógépen való írás nem tanácsos. Igaza van. Tulajdonképpen ilyenkor kettő lépést teszünk előre, egyet hátra. (Rosszabb esetben fordítva.) Mert a számítógépen könnyű javítani, és ez nemcsak áldás, de átok is: ha van lehetőségünk javítani, akkor orrba-szájba javítani fogunk. Képtelenek vagyunk tovább haladni, muszáj addig tökéletesíteni az adott mondatot, amíg az jó nem lesz. Márpedig az első alkotás folyamata nem összekeverendő az átjavítás aktusával. A kettő nem fonódhat egymásba, mert az író megőrül. Hemingway állítólag óva intette kortársait attól, hogy írógépen írjanak, és azt javasolta nekik, hogy csak a legvégső változatot gépeljék be, mert különben a szöveg nagyon hamar "megszilárdul". Ő nyilván arra gondolt, hogy írógépen nehéz javítani (általában visszahúzták a papírt, és karakterenként X-eket tettek a javítandó szó betűinek helyére - jobb esetben csak egy szó volt, amit javítani kellett), ha meg kézzel beleírtak a már begépelt szövegbe, akkor kábé ugyanott voltak, hiszen az mégsem egy komoly szövegkép, ha egyszer össze van firkálva. Ennek az ellenkezője a számítógép, és szerintem az arany középút a füzetbe történő írás. Én a begépelést első átnézésként is alkalmazom: mikor begépelem, már lehet javítani a rossz megfogalmazásokat, de csak bizonyos szinten, hiszen majd még egyszer átjavítom később a teljes, már bevitt regényt. Épp ezért azt ajánlom, ne is a legeslegvégén gépeljük be a szöveget, hanem úgy három-négy fejezetenként. Így észrevehetjük a logikai hibákat is, és még orvosolhatjuk őket. 

Találtam egy posztot, ahol szintén arról ír a szerző, miért hasznosabb kézzel írni az első változatot, mint gépelni azt. Ő is nagyon érdekes érveket hoz fel emellett a módszer mellett. Például tőle átvéve említeném meg, hogy a képernyő, ha nem is vibrál, ahogy írja (attól függ, kinek mennyire új gépe van), de valóban nem a legszemkímélőbb megoldás, márpedig ez rányomja a bélyegét az alkotásra magára is. Megemlíti azt a banálisnak tűnő, ám igaz tényt is, hogy a hordozhatóság tekintetében még azért mindig a jegyzetfüzetek vezetnek (hacsak valaki nem elvetemült annyira, hogy telefonon, esetleg külső billentyűzet nélküli tableten gépel). Túl azon, hogy az említett blogger felhoz olyasmiket is, amelyeket én is elmondtam, még a hangulatra is felhívja a figyelmet: van valami klasszikusan művészies abban, ha az ember jegyzetfüzetbe ír. Hozzáteszem: pláne, ha egy nagyon szép kötésűbe. 

Persze az emberek nem mind ugyanolyanok. Van olyan ismerősöm, aki egyből képernyőn szereti viszontlátni az írását, és már be is fejezte az egyik regényét, valamint továbbiakon dolgozik. Így tehát ez a típusú alkotás nem hátráltat mindenkit. De ha valakinek gondjai vannak az írással, és nem jön rá, hogy miért, elgondolkodhat azon, hogy ha még nem próbált kézzel írni, talán itt van a probléma nyitja. 



Kép: Pexels
https://www.pexels.com/photo/light-light-bulb-dark-7882/