2016. 02. 02.

Amikor a kritika is lopás

Én hiszek az eredetiségben, és abban, hogy igenis lehet még mindig újat mondani. Mert egy régi történet modern korban, az egy új történet. A világtörténelem új problémáival és felvetett kérdéseivel mindig az aktualitás próbál megbirkózni, és a művészek általában tudnak újat mondani a jelenről. Néha az is lehet eredeti, ahogy rávilágítunk arra, mennyire párhuzamba állítható egy mai dolog egy évszázadokkal ezelőtti eseménnyel. Például, ha valaki mondjuk ebben hisz, megpróbálhatja egy regényben bebizonyítani azt, hogy az emberek minden történelmi korban ugyanolyanok, és csak a körülményeik változnak. De ennek ellenkezőjéről is írhatunk. Úgy gondolom, amíg művészek léteznek, addig eredetiség is létezik, mert az eredetiség nem azt jelenti, hogy eddig sosem látott betűkkel írunk eddig sosem látott-halott eseményekről, és még a gravitációt is megkérdőjelezzük. Én tehát - szögezzük le - hiszek az eredetiségben, és annak lehetőségében. 

Viszont megfigyeltem, hogy az embert sokkal többször vádolják lopással, mint ahányszor az logikus lenne. Sok esetben a vádló maga sem gondolja végig, mit mond. Én magam vagyok az ötlettelen fanfictionök (nyilván vannak jók is) és a feldolgozás vagy parafrázis szót nem érdemlő ötletlopások egyik legnagyobb ellensége. Egyes dolgok azonban nem azonnal más dolgok lopásai. Az olvasók is lehetnek beszűkült gondolkodásúak, és egyes vádjaik néha arra utalnak, hogy ők maguk nem elég olvasottak ahhoz, hogy elhiggyék, nem egyetlen regény írója találta fel az adott dolgot. Ilyen téma például a gimnazista fiatalok története, amelyet ha elkezdesz írni, a legtöbb ember a Szent Johanna gimire asszociál. Ehhez sok mindent nem tudok hozzáfűzni, mert én magam egyáltalán nem ismerem a Szent Johanna gimit, sosem olvastam, viszont - talán életkoromból adódóan is - írok ilyen történeteket is. Persze ha valaki kellően (?) olvasott lenne, megvádolhatna azzal is, hogy a Pál utcai fiúkat (ugyan ők általános iskolások), a Neveletlen hercegnő naplóját (Albert Einstein Gimnázium) vagy Nyilas Misi történetét (Debreceni Kollégium), esetleg a Törless iskolaéveit, a Zabhegyezőt, vagy az Abigélt lopom - persze ehhez ezeket el kellene olvasni. (Vagy a Laura titkos társaságát, a Bradley, az osztály rémét, a David nem hagyja magát című regényt, Arthur Slade-től a Törzseket, Jodi Picoulttól a Tizenkilenc percet, az Emil és a detektíveket...) Tulajdonképpen a legtöbb fiatalokról szóló regényben vagy novellában van egy általános vagy középiskola, ami sok esetben hangsúlyos is. Még a Bovaryné is egy iskolajelenettel indít, de tény, hogy gyorsan túllendül ezen a képen. 

Másik gyakori tapasztalatom a térképek esetével kapcsolatos. Az egyik ismerősöm szóvá tette, hogy minden fantasyt író személy lopja a A Gyűrűk Ura térképét. Én erre elmeséltem neki, hogy az én fantasymnak is van térképe, én magam rajzoltam. Ő még próbált kardoskodni a térképrajzolási stílus lopása mellett, de aztán azzal érveltem, hogy egy térképet véges módokon lehet megrajzolni. Én magam persze nem vagyok rajzművész, A Gyűrűk Ura térképe nagyon szépen van megalkotva, és egy rajzoló a másik rajzoló stílusát tudja koppintani, ezzel tisztában vagyok. Na, de mégis: hegyeket, folyókat, fákat, tavakat véges módon lehet lerajzolni, mert ha fejre áll a kartográfia krémje, akkor se lesz egy tóból folyó. Természetesen kreatívnak lehet lenni, sőt kellene, hogy legyen rá igény magunkkal szemben is. Fel lehet tenni ilyen kérdéseket, hogy rajzoljunk-e rá kastélyokat, vagy egyáltalán bármilyen nem méretarányos, jelzés értékű figurát (például jelezzük a várost egy darab házzal), vagy ne, milyen betűtípussal írjunk rá, megpróbáljuk-e utánozni a régi stílusú térképeket, mondván, hogy ez egy régi korban játszódó történet, vagy inkább az olvasó számára nyújtott segítségadásként fogjuk fel a térképet, és modern ábrázolásmóddal alkotjuk meg... ezek részletkérdések, és ezekkel lehet kreatívan eredetit alkotni. Viszont az én ismerősöm nem látta az én térképemet, mikor erről beszélt, ráadásul én magam nem vagyok rajzművész, és egy írótól ilyen szempontból ne várjunk sokat, hacsak nem egy publikáló szerző, akinek van egy remek illusztrátora. 

Biztos lehetne még felhozni számtalan másik példát, kommentben is szívesen fogadok ezzel kapcsolatos megjegyzéseket, tapasztalatokat. Én magam tényleg ellene vagyok annak, hogy minimális fantáziával alkossunk, és egyszerűen csak saját szereplőinket pakoljuk egy más által kitalált világba, vagy valami hasonló, viszont azt is tudomásul kell venni, hogy egyes dolgokat egész egyszerűen bizonyos keretek között lehet megvalósítani, és attól, hogy mi magunk csak lopással tudnánk valamit kitalálni, nem jelenti, hogy mások is. A tudományos világban is többször előfordul, hogy egymástól független egyének ugyanarra a felfedezésre jutnak. A tanulság tehát - és legyen követendő példa, hogy ezt éppen én írom, aki előszeretettel kritizálok minden koppintást és sablonosságot -, hogy ne kritizáljunk ész nélkül, és ha mégis arra adjuk a fejünket, hogy kiderítjük, adott esetben vajon egy lopásról vagy egy eredeti ötletről van-e szó, minimum nézzünk rá a kérdéses műre (például arra a bizonyos térképre). 

Egyébként kritikát vajon lehet lopni? Például egyes műveket divattá válik kritizálni. Ezek sok esetben valóban nem jó könyvek, és semmi baj azzal, ha valaki olyasmit kritizál, amit mostanában divat utálni. Feljogosítja rá az, ha nyolc mondatban meg is tudja fogalmazni a véleményét úgy, hogy abban ne legyen egyetlen csúnya szó sem. Tehát ne lopjunk történetet, és ne lopjunk kritikát sem! 




Fotó: StockSnap